November 5-én ünnepeljük Cziffra György születésének 100. évfordulóját. A centenárium kapcsán Gerard Bekermant, a zongoraművész által alapított franciaországi Cziffra Alapítvány elnökét kérdeztük, aki többek között személyes emlékeit is megosztotta a legendás művészről.
– Egyszerre tanult zenét és közgazdaságtant, majd pénzügyi és zongoraművészi diplomát is szerzett. Melyik játszik nagyobb szerepet az életében?
– Jelenleg pénzügyi szakemberként dolgozom, viszont amikor fiatalon meghoztam ezt a döntést, nem gondoltam bele, hogy mennyire meghatározza majd az életemet. Később jöttem csak rá, hogy bár szeretem, amit csinálok, zene nélkül nem tudok élni. Minden nap a közelében kell lennem.
– Gyakran ül le a zongorához?
– Minden nap két órát játszom, általában reggel, ha pedig kimarad, akkor este pótlom. Amatőr zongorista vagyok, ami csak annyit jelent, hogy nem ebből élek, de a többi ugyanaz. Nagyjából háromévente van lehetőségem színpadon játszani, ezeket az alkalmakat viszont nem hagyom ki. 2023-ban például barátommal, Borisz Berezovszkijjal adjuk majd elő Poulenc d-moll zongora-kettősversenyét, legutóbb pedig Ravel G-dúr koncertjét játszottam közönség előtt. Nekem ez a húsz perc éppen elég a rivaldafényből. Ha lement a koncert, utána nincsenek kötelezettségeim, felkéréseim. Azzal a darabbal és akkor foglalkozom, amivel és amikor szeretnék.
– Ezek szerint nem is beszélhetünk olyan nagy szakadékról amatőr és profi hangszeres játék között?
– Ez egy nagyon vékony határ. Sokat foglalkozom ezzel és fontosnak tartom, hogy művészileg alig lehessen különbséget tenni. A két dolognak ott kell elválnia, hogy valaki tényleg ebből tartja-e fent magát, vagy sem. Ha megnézzük a zenetörténetet, akkor azt látjuk, hogy többek között például Bach számos olyan kottát hagyott hátra, amit kifejezetten a „zenekedvelőknek”, vagyis az amatőröknek szánt. A lényeg, hogy játszani kell, önmagában a zene miatt. Ami pedig az örömzenélést illeti, franciaországi évei alatt ennek Cziffra György volt az egyik legjobb példája.
– Ha jól tudom, még gyerek volt, amikor először találkozott Cziffra Györggyel.
– Úgy 12 éves lehetettem, amikor édesanyám Senlisban bemutatott neki. Gyerek voltam és különösebben nem rajongtam a dologért, de arra emlékszem, hogy egy olyan erős személyiséget ismertem meg, akire aztán nem lehetett nem odafigyelni. Fantasztikus zenei kisugárzása volt, amiből rögtön megéreztem valamit.
– Később sok időt tölthettek együtt. Milyen volt a kapcsolatuk?
– Hivatalosan nem voltam a tanítványa, de nagyon különös kapcsolatuk volt. Még fiatal voltam, amikor egy alkalommal Bachot játszottam neki, ő pedig azt mondta, hogy olyan puhán és érzékenyen érek a zongorához, mintha bársony lenne az ujjaim helyén. Sosem felejtem el ezt a pillanatot. Később is sokat sétáltunk, beszélgettünk. Baráti, testvéri, sőt, a fia 1981-es halála után talán apa-fia kapcsolat is volt a miénk. Az hiszem, hogy az ő elvesztését sosem tudta feldolgozni. 1984-ben a Los Angeles-i Pasadenában adott koncertet, Chopin b-moll szonátáját adta elő, a gyászindulót pedig nem tudta sírás nélkül lejátszani. Megrázó élmény volt. Cziffrát nem érdekelte a karrier, a szíve vitte előre, ami játékán is hallatszott.
– November 5-én ünnepeljük Cziffra születésnek 100. évfordulóját. A francia köztudatban mennyire van jelen az ő neve?
– Cziffra 1956-ban érkezett Párizsba. Az akkori kulturális miniszter rögtön fogadta őt, Charles de Gaulle államfőtől pedig hamarosan megkapta az állampolgárságot is. 1958-ban szó szerint gyújtó hangulatú koncertet adott, a hangverseny után az a szóbeszéd járta, hogy Liszt Ferenc még életben van. Üstökösként robbant be a párizsi koncertéletben és élete végéig ragyogott. Sosem kereste a nyilvánosságot, de virtuozitása és technikai tudása viszonyítási pont volt. Amikor ő játszott, nem voltak kérdések, sem akadályok. A szívét és a lelkét áldozta a zenének, méghozzá fáradhatatlanul. Az látom, hogy zenei körökben Cziffra neve világszerte jelentéssel bír, amit viszont fent is kell tartani. A Cziffra Alapítvány keretében lányaival, Isabelle-lel és Cosimával a mai napig azon dolgozunk, hogy minél több fiatal ismerje őt meg, tanuljanak és merítsenek az ő energiáiból.
– A Cziffra Alapítvány központja a senlisi Saint Frambourg-kápolna. Miért épp ezt a helyet választották?
– A senlisi kápolna éppúgy kapcsolódik Cziffra Györgyhöz, mint az első frank uralkodóhoz, Capet Hugóhoz, akit itt koronáztak meg a 10. században. Cziffra az 1970-es években talált otthonra Senlisban és neki köszönhető, hogy a franciák számára oly különleges hely ma eredeti fényében pompázhat. Cziffra szinte az összes bevételét a kápolna felújításába fektette, arról nem is beszélve, hogy olyan művészeket állított maga mellé, mint Joan Miró, akinek a mai kápolna üvegablakait köszönhetjük. 1977-ben maga Cziffra hozta létre az alapítványt, és alakított ki koncerthelyszínt, hogy a fiatal tehetségeket támogathassa. A mai napig tartunk itt koncerteket.
– A centenárium kapcsán milyen programokkal készülnek?
– A legnagyszerűbb zongoraművészek váltják egymást. A múlt hónapban Balázs János adott feledhetetlen koncertet, november 19-én pedig Borisz Berezovszkijt látjuk vendégül, aki Beethoven szonátáit játssza majd. Februárban itt lesz Arkagyij Volodosz is, akinek Cziffra annak idején saját zongoráját ajánlotta fel, hogy a fiatal tehetség el tudja indítani pályafutását. A különleges zongora egyébként a művész jóvoltából immár újra az alapítvány tulajdonában van, hogy hasonló célokat szolgáljon, mint amikor arra Arkagyij Volodosznak volt rá szüksége.