Cziffra György magyarországi utóélete kapcsán mindenkinek a 2016-ban indult Cziffra György Fesztivál jut az eszébe. A zongoraművész hazai megítélésében ez kétségkívül megkerülhetetlen fejezet, de nem az egyetlen.
- hirdetés -
Cziffra György megítélése sokáig képezte vita tárgyát. A szabad szellemű művész kora egyik hazai rezsimjének sem volt kegyeltje, nehéz anyagi sorsa, küzdelmes élete összefügg avval, hogy kicsit mindig is csodabogárnak számított. Többek közt Vásáry Tamás is több helyen megírja és elmondja, hogy Cziffra kortársai bárról bárra jártak, hogy élőben hallják a legendát, és a róla szóló mondák, anekdoták szájhagyománnyal terjedtek még évtizedekig. Ezek valóságtartalma persze erősen megkérdőjelezhető, de tény, hogy aligha találunk komolyzenészeink között még valakit, aki ennyire egyedi pályát futott volna be.
A Fischer Annie-val való – szintén eltúlzott – ellentét alapja is alighanem a teljesen eltérő pályafutás, miliő, szociális kapcsolatrendszer lehetett. Ám ha ehhez hozzátesszük, művészileg igazából mennyire nem is álltak egymástól távol, azt kétféleképpen magyarázhatjuk: egyrészt a művészet mindenek felett álló, immanens értékével, mely nem ismer származási és egyéb emberi szempontokat. Másrészt avval, hogy Cziffra igen fiatalon került be abba a művészeti közegbe, melytől amúgy távol állt (és amelynek nem is minden tagja fogadta be igazán a későbbiekben sem), hogy valójában kezdettől ebben nevelkedett, amihez kétségkívül képest egyedi szín a bárzongorázás, de nem kérdőjelezi meg a „komolyat”: vagyis igazából itt sincs ellentét.
Cziffra 1956-os kivándorlása után elég hamar kikerült a tiltott kategóriából, koncertezhetett Magyarországon, felvételeit a rádiók játszották. Gyerekkoromban a 3. Műsor, majd a Bartók Rádió hallgatójaként rendszeresen találkoztam a nevével, és
ha nem is tartozott a szerkesztők kedvencei közé, nem volt „elhallgatva”, különösen Liszt- és Chopin-felvételeiből válogattak gyakran.
A Hungaroton – Nádori Péter szíves szóbeli közlése alapján – megpróbált szerződni vele, hogy kiadják valamennyi itthon készült felvételét, de ehhez Cziffra nem járult hozzá; ehelyett néhány külföldi (a francia EMI-nál készült) felvételét adták ki licencben, például a Liszt-etűdöket, illetve emlékszem egy későbbi, Chopin, Ravel és Liszt műveiből álló válogatáslemezre, melyen két virtuóz Rossini-átirat is hallható (1978).
Cziffra tehát mindig is jelen volt a hazai köztudatban. A kilencvenes években a nemzetközi lemezvállalatok megjelenése erre még rátett egy lapáttal: az EMI-nál Cziffra volt a boltosok biztos tippje. Magam 2000–2006 között dolgoztam a lemezkiadónál, és ezalatt lett például aranylemez két CD is: az egyiken a Liszt-zongoraversenyek, a másikon, egy dupla CD-n Chopin-művek hallhatók. Tegyük hozzá: mindkettő igen olcsó sorozat tagja volt, ahogy az öt-öt CD-s Liszt- és Chopin-doboz is, melyekből gyártásuk végéig szinte akármennyit el lehetett adni.
Amikor 2004-ben énekkarral Franciaországban jártunk, és Senlisben is felléptünk, az akkor 83 éves Soleika asszonnyal is beszélgettem, dicsekedve férje lemezeinek sikerével. Nem volt meglepve: naprakész volt Cziffra lemezeladásaiból. A Hungaroton pedig – az előadói jogok lejártával – szintén pótolta azt, amit Cziffra életében nem sikerült tető alá hozni, és megjelentette az ifjú Cziffra hazai felvételeit.
Az idő múlása persze hozzájárul a felejtéshez. Ha jobban belegondolunk, kevés olyan művész van, aki – felvételei és emléke alapján – születése után száz évvel önmagától jelen marad a köztudatban. Szvjatoszlav Richterhez aligha kell lábjegyzet, de akár a Bartók Rádió egykori kedvence, az agyonjátszott Wilhelm Kempff vagy Wilhelm Backhaus neve már keveseknek hangzik ismerősként, nem beszélve a teljesen elfelejtett (egyébiránt kiváló) művészekről – elég Martzy Johanna nevét megemlíteni, akiről nemrég jelent meg könyv, megpróbálva szinte az ismeretlenségből „visszahozni” a csodálatos hegedűművész emlékét.
Cziffra György sokkal „jobban járt”: egyrészt elég volt ráerősíteni az amúgy is életén túlnyúló ismertségen és népszerűségen, tehát nem kellett őt újra felfedezni. Emiatt már a fesztivál indításakor, 2016-ban sem kellett elmagyarázni, ki is volt Cziffra György. (Ekkor kapott posztumusz Magyar Örökség díjat a 2003-as Magyar Művészetért díj után.) Azóta viszont a Balázs János által megálmodott fesztivál segítségével Cziffra György neve nemcsak még ismertebbé vált, de egyfajta védjeggyé is: a tehetséggel, kitartással és művészi alázattal minden nehézségen felülemelkedő zongoraművészéé.
Ezt a szellemiséget viszi tovább és népszerűsíti a Mester 100. születésnapjának tiszteletére létrehozott emlékév is, amely a Miniszterelnökség, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a Külgazdasági és Külügyminisztérium, valamint számos hazai és nemzetközi szakmai szervezet, intézmény, zenekar és művész közreműködésével, több mint 100 koncerttel, kiállítással, filmvetítéssel és egyéb eseménnyel hajt fejet Cziffra György egyszeri és megismételhetetlen munkássága előtt.
Ma az a feladatunk, hogy segítsük Cziffra emlékének ápolását: egyrészt ki-ki a maga módján (előadóként, hallgatóként, szervezőként vagy szponzorként) járuljon hozzá a fesztivál sikeréhez. Másrészt viszont ne feledjük el Cziffra művészetét, mely a felvételek segítségével ránk maradt, s amely elérhető a zenei megosztókon, akár ingyen is – tehát hallgassunk Cziffrát, hogy sose felejtsük el, kire emlékezünk.
