Körner Tamás a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja. Hályogkovácsnak tartja magát, akinek nincs zenei végzettsége, de két évtizeden át a Budapesti Fesztiválzenekar igazgatója volt, nem közgazdász, de a magyarországi direkt marketing és brandépités úttörőjeként egyetemi tananyag, nem tanult zenetörténetet, de övé az ország egyik legnagyobb lemezgyüjteménye. A blogban legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, olyan világsztárokról mint Menuhin, Brendel, Solti, Kiri te Kanawa, Argerich, Kocsis Zoltán, Fischer Iván, turnékról, sikerekről és bukásokról, koncerttermekről és fesztiválokról, támogatókról és rosszakarókról. Az első bejegyzésben Carlos Kleiber és a BFZ “közös” történetét olvashatjuk.
Egy elmaradt megbékélés
Az 1992-ben állandósult, immár nemcsak évi négy-öt koncertet adó, de teljes évadot meghirdető Fesztiválzenekar számára létkérdés volt a legjobb karmesterek és szólisták Budapestre csábítása. Ez nem volt könnyű feladat, mert az igazán nagy nevek naptára évekre előre tele van, és ha akad is benne egy-két lyuk, a nagy sztárok kétszer is meggondolják, elfogadják-e egy most induló, alig ismert együttes meghívását.
Fischer Ivánnal rendszeresen összeültünk megbeszélni, kiket hívjunk. A végső listáról ő döntött, a megvalósítás az én dolgom volt. Kezdetben kutya nehéz dolog volt, mert a művész és a zenekar közé ékelve ott volt a művészt képviselő ügynökség, amely – tisztelet a kivételnek – félt tőle, hogy művésze „rangon aluli” helyen lépjen fel, a tetejében olyan zenekarnál, amely a nagy nyugati és amerikai együttesek honoráriumánál jóval kevesebbet tud csak fizetni. Ahogy azután az idő múlásával a Fesztiválzenekar ismertsége és presztízse nőtt, a feladat is egyre könnyebbé vált, de a ’90-es években erről még szó sem volt.
A meghívni tervezett karmestereket prioritási sorrendbe állítottuk. A listának mindig volt egy melléklete néhány névvel, akiket minőségük a lista élére predesztinált volna, de magunk is tudtuk, kár próbálkozni, úgysem fognak eljönni. A reménytelenek között is a legreménytelenebb Carlos Kleiber volt.
Kleiber már életében élő legenda volt, minden idők egyik legcsodálatosabb karmestere. Egy igaz történet: a BBC 1992-ben megkérdezett száz karmestert, ki a kedvencük. A szavazást nagy fölénnyel Carlos Kleiber nyerte (Bernstein és Abbado előtt). Kleiber aktív korában is viszonylag keveset lépett fel. Karajan mesélte róla:
„Zseniális karmester, de nem élvezi. Azt mondja, ‘akkor vezényelek, amikor éhes vagyok.’ És ez igaz. Van egy mélyhűtője, telepakolja, főz magának, és amikor a hűtőszekrény ürülni kezd, azt mondja, ‘na, akkor most jöhet egy koncert’.”
A különc zseni ereje teljében, mindössze 61 évesen, 1991-ben visszavonult (utoljára a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara turnéját vezényelte). Mivel visszavonulását hivatalosan soha nem jelentette be, időről időre felröppent a hír, hogy ezzel, vagy azzal a zenekarral újra pódiumra állna, de minden valótlannak bizonyult. Pár év múlva meghalt a felesége, ő maga is egyre többet betegeskedett, magányosan élt, sehova nem járt, interjút nem adott, levelekre-telefonokra nem válaszolt, házán még a névtáblát és csengőt is leszereltette, nehogy zavarják.
Minden fiatal zenekar valamilyen „nagy dobásról” álmodik, amitől egy csapásra ismert és híres lesz. Adva volt a feladat: beszéljük rá Kleibert, fogadja el a BFZ meghívását. Ennek körülbelül annyi realitása volt, mint hogy aranybányát találunk a zenekar próbatermének kertjében, de próba szerencse, sokat nem veszíthetünk. Az már kezdetben világos volt, semmi értelme rutin meghívólevelet küldeni, ha a New York-i vagy a Bécsi Filharmonikusoknak nemet mond (pontosabban nem is válaszol), mi sem számíthatunk jobbra. Kellett valami személyeset találni, ami talán felkelti az érdeklődését, érzelmileg motiválja. Elolvastam több tucat róla szóló írást, hátha találok valami fogódzót – semmi. Amikor a Carlos Kleiberről szóló cikkek elfogytak, nekiálltam az ugyancsak világhírű papával, Erich Kleiberrel foglalkozó könyveknek.
Erich Kleiber élete igazi 20. századi, tragikus felhangoktól sem mentes sors. Az 1890-ben született osztrák karmester káprázatos pályát futott be. 33 évesen a Berlini Állami Operaház fő-zeneigazgatója lett, 11 évig állt a német zenei élet zászlóshajójának élén. Megkerülhetetlen tekintély, fürdik a sikerben, a világ legnagyobb zenekarait vezényli. A nácik hatalomra kerülése után tiltakozásul lemond, Ausztriába települ át, cseberből vederbe, hiszen közeleg az 1938-as Anschluss. 1939-ben a milánói Scala hívja fő-zeneigazgatónak. Visszaüzen: „mint keresztény és művész, Mussolini országával nem tudok együttműködni.” A család végül Argentínában köt ki (fia, akit Berlinben még Karlként anyakönyveztek, itt cseréli nevét Carlosra).
Erich Kleiber Budapesten is óriási sztár volt, 1924 és 1938 között gyakorlatilag évente fellépett nálunk. Egyik legutolsó különleges vállalkozása az a többéves Beethoven-projekt volt, amelyben elvezényelte a zeneszerző legfontosabb nagyzenekari műveit: a szimfóniákat, a versenyműveket. Azaz csak vezényelte volna, mert a sorozat zárókoncertjét, ahol a Missa Solemnis hangzott volna el, le kellett mondania. Ekkor már emigrációban a Buenos Aires-i Teatro Colón fő-zeneigazgatója volt, a pendlizés pedig Argentína és Európa között egyre nehezebbé, végül lehetetlenné vált.
Amikor ezt megtudtam, azonnal beugrott: ha valami, ez lehet az a történet, ami kimozdíthatja világtól elvonult fiát az önként magára rótt karanténból. A fiú, aki visszatér Budapestre, hogy fél évszázaddal később befejezze a művet, amit apja nem tudott. Gyönyörű, szívszorító történet, hollywoodi filmekben van ilyen. De ahogy a hollywoodi forgatókönyvekben, itt is komoly akadály állt a siker útjában: Carlos és Erich kapcsolata.
Az, hogy nagyon nem értették meg egymást, még finom megfogalmazás. Erich, aki karmesterként zseni volt, apaként megbukott. Miközben a zenekarok élén megkérdőjelezhetetlen pontossággal érezte, mi a jó, és mi a rossz, fiában nemcsak nem látta meg az apjához mérhető tehetséget (vagy látta és féltékeny volt?), de lépten-nyomon leszólta, nevetségessé tette. „Milyen kár, hogy tehetséges” – írta fiáról barátjának, de ennél gyakoribbak voltak az olyan sértő megjegyzések, mint „soha ne vezényelj keringőt, mert nincs ritmusérzéked”. A család ismerősei szerint apa és fia nem is beszéltek egymással.
Bár a történeteket rossz kapcsolatukról ismertem, az egyetlen halvány remény mégis az volt, hogy Carlost az apjának teendő gesztussal próbáljuk meg Budapestre hozni. Hosszú levelet írtam, nyíltan megírva: tudom, hogy nem szerette az apját, de egyszer minden történetet le kell zárni és annál szebben, mint helyette megtartani az elmaradt záró koncertet, aligha lehetne. Végh Sándor Salzburgban élő lánya, Alja segített a postacím kiderítésében (bár egykor a két család jóban volt, Carlos Aljával sem találkozott már évek óta). Feladtam a levelet, és biztos voltam benne, soha nem jön válasz.
Postafordultával kézzel írt rövid levelet kaptam. Bár sajnos már nincs meg, nagyjából ennyi állt benne: „Kedves Körner úr! Megkaptam levelét. A koncertet vállalom. Egy feltételem van: nem fogadok el honoráriumot”. Azonnal válaszoltam, mennyire megtisztelve érezzük magunkat. 2002-t írtunk, amikor a következő két szezon terve már le volt zárva, ezért azt javasoltam, hogy a koncert 2005-ben legyen.
2004 júliusában a világsajtó a vezető hírek között hozta: tíz nappal 74. születésnapja után elhunyt Carlos Kleiber, a világhírű karmester. Édesapja sorozata örökre befejezetlen maradt.
