Ha Magyarországon szóba kerül Lord Rothermere neve, mindenki a trianoni revíziós törekvések mellé álló első Lord Rothermere-re gondol.
Sidney Harold Harmsworth néven született 1868-ban. Húszévesen bátyjával, Alfreddal pár ezer fontos kölcsönből elindította az Answers to Correspondents lapot, négy évvel később a cég már az egyik legnagyobb lapkiadó volt. 1894-ben megvásárolták a londoni Evening Newst, és az unalmas lapból érdekes újságot csináltak. 1896-ban elindították a Daily Mailt, 1903-ban a Daily Mirrort, melyekkel a népszerű újságírás angliai úttörőinek számítottak.
Koncepciójuk az volt, hogy új közönséget kell keresni a nagy példányszámhoz, azokhoz kell szólni, akik nem túl műveltek, de ugyanakkor olvasni szeretnek. Sorban következtek a Daily Mirror, az Observer, 1908-ban a Timesban is többséget szereztek. 1926-ban a Daily Mail elérte a hihetetlen kétmilliós példányszámot. 25 millió fontos vagyonával az 1919-ben nemesi rangra emelt, immár Lord Rothermere nevet viselő sajtómágnás Anglia harmadik leggazdagabb emberének számított.
1927-ben járt először Magyarországon és ettől kezdve a magyar revízió egyik fő támogatójává vált. 1927. június 21-én jelent meg újságjában, a Daily Mailben történelmi nevezetességű cikke, „Magyarország helye a Nap alatt” címmel. A Lord afféle nemzeti hős lett Magyarországon, egy időben még az is felmerült, hogy felajánlanák neki a betöltetlen trónt. Ő támogatta Endresz György és Magyar Sándor óceánrepülését: a „Justice for Hungary” 1931. július 15-én startolt Új-Fundlandból és rekordidő alatt repülte át az Atlanti-óceánt. Az első Lord Rothermere 72 évesen, 1940-ben halt meg a Bermudákon.
Kevesen tudják, hogy az ő tiszteletére emelték még életében, 1928-ban a nyolcadik kerületi Szabó Ervin téren a Magyar Igazság kútját. Az érdemeit méltató feliratot az ötvenes években levésték, portréját Szabó Ervinével helyettesitették, ma újra eredeti állapotában látható.
Elnézést kérek a nyájas olvasótól a száraz családtörténeti bevezetésért, de szükség volt rá, hogy megértsék blogunk hőse, a harmadik Lord Rothermere (tehát az unoka) és a Budapesti Fesztiválzenekar kapcsolatát. Történetünk 1989-ben Londonban indul, ahol a Fesztiválzenekar nyitotta meg az első magyar kulturális fesztivált a Barbican Központban.
Az esemény fényét emelendő, a rendezők Lord Rothermere-t kérték fel patrónusnak, ismervén a család szoros magyar kapcsolatait. Fischer Ivánnak jutott eszébe az ötlet, hogy kérjük fel a zenekar díszelnökének. Már a koncert utáni vacsorán levelet írtunk neki, ezt minden zenész aláírta. Fischer Iván felolvasta, a Lord pedig bejelentette, elfogadja a felkérést.
Tízéves csodálatos barátság vette kezdetét. Megismerkedésünkkor a Lord 64 éves volt, a zenekar huszonéves zenészei számára afféle bácsi. Ő készséggel elfogadta ezt a helyzetet, az angolokra annyira jellemző öniróniával még rá is játszott a jóságos nagypapa szerepére. Őszintén érdeklődött a munkánk, az életünk iránt, soha egy pillanatra nem éreztük azt, hogy mint a zenekar diszelnöke, valamilyen protokolláris szerepet játszana. Nála úriemberebb úriembert nem ismertem, egyszerre volt meg benne a rangjával, társadalmi helyzetével járó tartás, elegancia és a végtelen szerénység és jóság. Valahányszor felléptünk a nyári BBC Proms Fesztiválon, vállalkozása, az Associated Newspapers 15 személyes páholyt bérelt a cég vezetőinek és fontos üzletfeleinek (kisebb vagyonba kerülhetett). Ragaszkodott hozzá, hogy mint a Fesztiválzenekar igazgatója, az első sorban, a legjobb helyen üljek, ő hátul, a legrosszabb helyről hallgatta a hangversenyt. Hihetetlen humora volt, de mint viselkedésének minden eleme, ez is finom volt, mindig elegáns, frappáns. Milliomos volt, aki ezt szinte szégyellte. Milliomos, aki tudta, hogy ez nem érdem és kötelezettségekkel jár. Ha segített, ha adott, tapintatosan figyelt arra, hogy ne éreztesse partnerével annak kiszolgáltatottságát.
Először egy csodálatos Steinway-hangversenyzongorát kaptunk tőle ajándékba, a legjobb, D-modellt: Kocsis Zoli utazott ki Hamburgba a gyárba, hogy kiválassza a hangszert. Az átadásra ünnepi hangversenyt rendeztünk a Vigadóban, megbeszéltük, hogy a koncert előtt Fischer Iván fog beszélni, utána ő és „felavatja” a hangszert. Iván elmondta a beszédét, majd komótosan bejött a színpadra a Lord, szó nélkül odament a zongorához, leütött egy „A” hangot és kisétált. Ennyi. Nem fényezte magát, megjátszva az álszerényt (ahogy, tisztelet a kivételnek, a magyar szponzorok szoktak viselkedni), nem várta el, hogy róla szóljon az est, és mint az eset is mutatja, különleges humorérzéke volt. Később kaptunk tőle egy hárfát, majd egy mesterbőgőt, ma is ezeken játszanak a zenekar művészei.
A 90-es évek közepén a zenekar nehéz anyagi helyzetbe került: a fővárosi támogatás értékét felfalta az infláció, az állam nem akarta támogatni a zenekart, csőd fenyegetett. Nehéz szívvel, de úgy döntöttünk Ivánnal: megosztjuk a Lorddal a helyzetet. Unokatestvére, a médiabirodalmat érdemben vezető Vyvian Harmsworth készítette elő a találkozót. A Lord Párizsban, ottani lakásán várt minket ebédre. A párizsi cím egy csodálatos középkori négyemeletes épületet takart a város legexkluzívabb helyén, a Notre-Dame melletti Szent Lajos-szigeten. A lift a második emeletre vitt minket, de azt hiszem, az egész palota a Lordé lehetett. Üdvözölt minket, majd bemutatta feleségét, Maikót. Maiko dél-koreai volt, nagyon csinos és legalább 25 évvel fiatalabb a Lordnál. A fáma szerint hosszú évek óta – hogy is mondjam – barátnője volt, de a Lord csak feleségének halála után, 1993-ban vette-vehette el. Egyszerre volt csodálni való és mulatságos, ahogy a helyzetet kezelte: tapintattal, finoman, nem kis öniróniával. Amikor a libériás inasok az ebéd kezdetén Maiko alá akarták tolni a széket, felpattant és mackósan odasietett, jelezve, ez a férj dolga. És közben bocsánatkérően ránk mosolygott. Szép volt.
Ebéd után Ivánnal vázoltuk a zenekar súlyos helyzetét. Meghallgatott minket és azzal búcsúztunk el, hogy majd meglátja, mit tehet. Egy hét múlva egy 100.000 fontos csekk érkezett tőle. Szerintem már párizsi beszélgetésünk alatt ott volt a zsebében, de úgy gondolta, kínos lehet nekünk, ha a kezünkbe nyomja és mi hálálkodni kényszerülünk. Maga volt a diszkrét elegancia.
1998 szeptemberében, váratlanul, szívrohamban halt meg. A család, ahogy a hagyományok diktálják, 1999 januárjában gyászszertartáson emlékezett rá a londoni Westminster apátságban és erre a Fesztiválzenekart is meghívták. 15-20 perces műsort kértek, az emlékbeszédek mellett többre nem lett volna idő. A részleteket ránk bízták azzal, hogy ha lehet, egy magyar népdal is hangozzon el. Megindító, emlékezetes délután volt. A helyszín már maga páratlan: a XI. század közepén épült pazar gótikus templom az angol királyi esküvők és koronázások helyszíne, megannyi híresség nyugvóhelye: Darwin, Shakespeare, Milton, Kipling, Chaucer, Dickens, Händel, Newton. Zsúfolásig megtelt a templom, Tony Blairtől Margaret Thatcherig, Lady Valerie Soltitól Yehudi Menuhinig mindenki ott volt, aki számít. Az apátság híres fiúkórusa után jött a Fesztiválzenekar műsora, Iván egy Bach és egy Mozart darabot választott.
Utolsónak Tokody Ilona lépett a dobogóra és megszólalt a kért magyar népdal, A csitári hegyek alatt… „Amott látok az ég alatt egy madarat repülni, De szeretnék a rózsámnak egy levelet küldeni. Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet. Mondd meg az én galambomnak, ne sirasson engemet.” – énekelte Tokody megrendítő tisztasággal, és bár a szöveget az angol közönség nem értette, sokat elárult nekik, hogy a magyar zenészek a szemüket törölgették.
Vége lett a szertartásnak, a távozó nobilitásoknak a januári hidegben a walesi gárda a Rothermere indulót játszotta a jólismert fekete szőrmekucsmában és piros egyenruhában. Zúgtak az apátság harangjai, az angolok arisztokrata sajtócézáruktól búcsúztak, mi magyarok önzetlen és nagyvonalú barátunktól.