Körner Tamás a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten a világhírű Kiri Te Kanawa operaénekesről.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a zenei nagyság emberi nagysággal párosul. A csodálatos csellista, az ünnepelt mezzoszoprán idealizált képébe nem illene, hogy az egyik csalja a feleségét, a másik alkoholista. Bár mai történetünk hőse nem ő lesz, ennek igazolására itt egy igaz történet minden idők egyik legkiválóbb karmesteréről, Széll Györgyről. Széll 25 évig, 1946-tól 1970-es haláláig állt a Clevelandi Zenekar élén és a középszerű zenekarból a világ egyik legjobb együttesét nevelte ki.
1997-ben volt születésének centenáriuma és a magyar Külügyminisztériumban valakinek eszébe jutott, milyen szép lenne, ha ebből az alkalomból emléktábla kerülne a zenekar otthonaként szolgáló Severance Hall falára. El is küldték egyik diplomatájukat Clevelandbe, szervezze meg a dolgot. Az illető csak annyit tudott, hogy Széll híres és sikeres karmester volt és ez végzetes hibának bizonyult.
Az az amúgy nem rossz ötlete támadt, hogy megkéri a zenekar vezetését, hívják össze azokat a nyugdíjas zenészeket, akik még dolgoztak Széll-lel. Azt tervezte, hogy megkéri őket, hogy ha jelképes összeggel is, járuljanak hozzá az emléktábla költségéhez, így az a zenészek és a magyar állam közös ajándéka lenne. Hét-nyolc idős muzsikus jött el a megbeszélésre. A magyar diplomata rövid beszédben ecsetelte Széll érdemeit, majd előállt a tervvel: készüljön az emléktábla közös adakozásból.
Szavait hosszú, kínos csend követte. Majd felállt egy idős férfi és ezt mondta: „Uram! Ön arra kér minket, adjunk pénzt Maestro Széll emléktáblájára. Széll volt a leggonoszabb ember, akit életemben ismertem. Húsz évig jártam pszichiáterhez miatta, tönkrement az egészségem, ráment a házasságom, rémálmaimban éjszaka ma is gyakran előjön, hogy ezzel a rettenetes alakkal lesz próbám. Úgyhogy menjen az emléktáblájával a jó édes anyjába”. Felállt, és a többiekkel együtt kiment a teremből.
Diplomatánk a jelek szerint nem tudta, hogy Széll, aki karmesterként zseni volt, despota diktátorként vezette együttesét, zenészei szinte kivétel nélkül gyűlölték, rettegtek tőle. Már 1946-ban azzal kezdte működését, hogy a 94 zenekari tagból 22-t kirúgott. Zenészeinek 40 százaléka(!) az állandó frusztráltság miatt rövidebb-hosszabb pszichiátriai kezelésre szorult. Amikor meghalt, egyik muzsikusa egy évig nem vágatta le a haját, már a válláig ért. Élvezte, hogy Széll végre nem parancsolja hetenként borbélyhoz: még azt is előírta, milyen hosszú haja lehet a kürtösnek.
Ennyit bevezetésként arról, hogy a legnagyobb művész is lehet gonosz, na jó, finomítsunk, kellemetlen ember. És akkor most jöjjön mai blogunk hőse, a csodálatos szoprán, Kiri Te Kanawa.
Kanawa nevét még azok is ismerik, akik amúgy nem otthonosak az operaházak és koncerttermek világában. 1981-ben több mint hatszázmillió ember látta-hallotta a televízióban, amikor Károly brit trónörökös esküvőjén a londoni Szent Pál-székesegyházban Händel Sámson című oratóriumából a Let the Bright Seraphim áriát adta elő. (Az utolsó pillanatig senkinek sem árulhatta el, milyen eseményen fog fellépni. Az áriát Diana halála után soha többé nem énekelte.) És ő volt 1984-ben José Carreras, Tatiana Troyanos és Marilyn Horne partnereként Maria a West Side Story elképesztő sikert arató, Bernstein vezényelte lemezfelvételén.
Claire Mary Teresa Rawstron néven született egy maori férfi és egy európai nő gyermekeként. Valódi szüleit nem ismerte, apjának és anyjának azt a maori férfit és ír nőt tekintette, akik pár hetesen örökbe fogadták és felnevelték egy kis városkában, ott, ahol valamikor Cook kapitány először lépett a mai Új-Zéland földjére. Apját Thomas Te Kanawának hívták, szüleitől kapta a Kiri nevet, ami maori nyelven harangot jelent. Első ének óráit katolikus iskolájában egy apácától vette, aki korábban operaénekes volt. Recepciósként és titkárnőként dolgozott, mellette elindult több tehetségkutató versenyen, gyakran nyert is. Új-Zélandon ismert és népszerű énekes lett, de sem technikailag, sem művészileg nem állt készen a nemzetközi karrierre.
A fordulat 1966-ban következett be, amikor Londonba ment és ott a magyar Rózsa Vera tanítványa lett. Róla önálló blogot tervezek írni, most csak annyit, hogy már életében legendás énektanár volt. Kanawa mellett olyan tanítványok köszönhették neki karrierjüket, mint Ileana Cotrubaș, Karita Mattila, Dorothea Röschmann, Anne Sofie von Otter, Anthony Rolfe Johnson és Komlósi Ildikó.
Rózsa Vera teljesen új technikára állította át és felismerte, hogy az addig mezzo szerepeket éneklő Kanawa valójában szoprán. 1970-ben debütált a Covent Gardenben, 1974-ben a New York-i Metropolitanban és lett néhány év alatt az ami: a kor egyik legnagyobb énekese. A nem tanulható, csodálatos, bársonyosan puha hang tökéletes technikával és színpadi játékkal párosult és ami nem mellékes, gyönyörű, egzotikusan szép nő volt, modellként is karriert csinálhatott volna.
Bár ebben nem vagyok biztos, azt hiszem Rózsa Vera hívhatta fel a figyelmét a Fesztiválzenekarra, de Londonban élve hallania kellett gyakori ottani fellépéseink pozitív visszhangjáról is. Tény ami tény, 1998-ban levelet kaptam ügynökségétől, amelyben felkérték a zenekart egy nagy ázsiai turnéra 2000 októberében, a szólista Kanawa lenne. Kanawa nagyon jó énekes (korábban soha nem léptünk fel vele), az ázsiai turné vonzó, az ajánlott anyagi kondiciók is kedvezőek voltak: igent mondtunk. Kanawa megüzente, szeretne mielőbb személyesen találkozni Fischer Ivánnal és velem, beszéljük át a turnét. Nagyszerű ötlet, egyik közelgő londoni fellépésünk erre jó alkalmat kínált.
A lakásán találkoztunk. Kanawa ekkor már 55 éves volt, de még mindig gyönyörű nő. Kicsit távolságtartó volt, kicsit kimért, de hát istenem, nem vagyunk egyformák. Amikor elkezdtük tervezni a műsorokat, jöttek a gondok. Az kevésbé érdekelte, mit énekel, annál inkább az, hogy a műsor melyik részében. Számunkra természetes volt, hogy a műsor valamilyen zenekari számmal indul, utána jön a szólista blokkja, szünet, majd egy nagy zenekari darab a koncert második felében. Ő mindenáron azt szerette volna, hogy a második rész nagy zenekari darabja után újra visszajöhessen és vele záródjon a koncert. Másfél órán át vitatkoztunk, próbáltuk erről lebeszélni, mégis hogy néz ki, hogy lemegy mondjuk Bartók Concertója, jönne a katarzis, helyette bejön Kanawa és még elénekel egy Mozart-áriát. Egyre világosabb lett, hogy ő a turnét valamilyen one-man-shownak (pontosabban one-woman-shownak) képzeli, ahol minden róla szól.
A dolog rosszul indult és még rosszabbul folytatódott. A szokásos szerződés helyett egy 15 oldalas anyagot kaptunk, amiből 14 Kanawa igényeivel foglalkozott. Ilyenek voltak: „A koncertek plakátjain és a műsorfüzetekben a művésznő fényképének legalább másfélszer, nevének pedig legalább kétszer nagyobbnak kell lennie, mint a karmester fotója és nevének betűi”. „A karmester dobogójának magassága nem haladhatja meg a 10 cm-t” (mert akkor jóval magasabb lenne a mellette álló Kanawánál). „A teremben a művésznőt kizárólag szemből lehet megvilágítani, oldalról nem” (mert akkor látszanának a ráncok a szeme alatt). És ez így folytatódott 14 oldalon át. Nem tudtuk, sírjunk, vagy nevessünk.
A turné végül is nagy siker volt, Kanawa szépen énekelt, valahogy a műsorprobléma is megoldódott: Hong Kongban Kanawa engedett és a két koncerten csak egy-egy Händel- és Mozart-ária blokk ment le a szünet előtt, Tajvanon Iván engedett és a műsor egy nagy áriával zárult Richard Strauss Arabellájából. A koncerteken a dolgok jól alakultak, de minden más kínszenvedés volt egy elkényeztetett, önző primadonnával. A próbákon (amelyek időpontját ő akarta megmondani, majd állandóan megváltoztatta) nem volt hajlandó addig énekelni, amíg ki nem kapcsolták a terem légkondicionálását. Hong Kongban árnyékban 40 fok volt (99 %-os páratartalom mellett), a teremben csurgott a víz mindenkiről, őt ez láthatóan nem zavarta. Kanawa a zenekarral, Ivánnal és velem személyesen szinte nem is érintkezett. Végig vele utazott a titkára, udvariasan fogalmazva ambiciózus fiatalember volt, kevésbé udvariasan arrogáns nyikhaj, vele üzente meg aznapi sikánjait és igényeit.
Tajvanon voltunk még, amikor megkaptuk a hírt: a Fülöp-szigeteken, ahol a turné utolsó két koncertje lett volna, katonai puccs történt, a helyzet veszélyes, a helyi promóter lemondja a koncerteket. A zenészeknek egy-egy elmaradó koncert mindig rossz hír. Most valahogy senki nem bánta.
Utószó: mindez fikarcnyit sem változtat azon, hogy Kiri Te Kanawa csodálatos énekesnő volt.
