Papageno Radio
Blogok Egy hályogkovács emlékei A próbaterem fantomja

A próbaterem fantomja

Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten a próbaterem „fantomjáról”.

Amikor Fischer Iván kérésére 1992-ben Párizsból visszaköltöztem Budapestre, hogy átvegyem az akkor állandósult Fesztiválzenekar igazgatói posztját, nem igazán tudtam, mire vállalkozom. Volt egy homályos elképzelésem: koncerteket, turnékat kell szervezni, vendégművészeket szerződtetni, biztosítani a zenekar stabil gazdálkodását, gondoskodni közönségről, de azzal csak hazaérve szembesültem, hogy bár a Fesztiválzenekar már 1983 óta létezett, az évi három-négy fellépés mögött nem volt szervezeti háttér és infrastruktúra. A zenészek más zenekarokban játszottak, ott voltak munkaviszonyban, szabadidejükben léptek fel a Fesztiválzenekarnál. Volt két művészeti vezető, Fischer Iván és Kocsis Zoltán, de nem volt menedzsment, nem volt próbaterem, nem voltak hangszerek, nem volt közönségszervezés, nem volt semmi, egy árva írógép sem. Ahogy mondani szokták, innen szép nyerni.

Azt sem tudtam, mihez kapjak, ezer dolog szakadt a nyakamba, egyik sürgetőbb volt a másiknál, és a legtöbb esetben fogalmam sem volt, hogyan fogjak hozzá. A sok teendő között is a legsürgetőbb a próbaterem volt. Amíg évi néhány koncertet adott csak a zenekar, célszerűbb volt bérelni a termet, folyamatos működésnél ez megfizethetetlen lett volna, de egész évben üres terem sem akadt. A legőrültebb megoldások merültek fel, a főváros például hajlott volna rá, hogy megkapjuk a most közgyűlésekre használt Városház utcai termet, azzal a feltétellel, hogy reggel nyolc és délután hat között nem lehet próbálni, mert zavarja a Városháza munkáját. Erről nyilván szó sem lehetett, mégsem mehettünk át éjszakai üzemmódba. Végül valakinek eszébe jutott, hogy a főváros tulajdonában levő Budapest Filmnek több bezárt, üresen álló mozija is van, hátha valamelyik használható. Én épp a zenészek szerződtetésén dolgoztam (rá kellett 65 embert beszélni, jöjjön át hozzánk, kemény dolog volt: kényelmes, nyugdíjas állást kellett feladniuk, mi pedig csak kétéves szerződést kínáltunk), nem értem rá. Sürgetett az idő, Iván ment el megnézni a két legígéretesebbet, az egykori Alfa mozit és az Óbuda mozit.

próbaterem
A Fesztiválzenekar Selmeci utcai próbaterme – fotó: Körner Tamás

Azzal jött vissza, hogy a Ludovika lovardájának épült Alfa szörnyű, olyan, mint egy kripta, de az Óbuda mozi ideális lenne: pont jó méret, jó helyen is van. Én is megnéztem: kedves egyemeletes épület a Selmeci utcában, egyesek szerint tánciskolának, mások szerint szociáldemokrata munkásotthonnak épült 1920-30 körül. 1939-ben mozi lett, már két éve óta üresen állt. Rettenetes állapotban volt, a moziterem lejtős fa padlójából kinőtt a gaz. 1992 késő tavasza volt, reménytelennek tűnt, hogy itt szeptember 1-én próbálni lehessen. Visszagondolva csodaszámba ment, hogy Janesch Péter személyében sikerült olyan építészt-kivitelezőt találni, aki vállalta a munkát, még arra is volt gondja, hogy ahol lehet, megmentse a jobb napokat látott épület legszebb eredeti elemeit. Iván kérésének megfelelően az emeleti nagy terem mellett a szólampróbákra három kisebbet is kibűvészkedett a földszinten és az alagsorban. Hangszerraktárt is tervezett, bár hangszer még nem volt hozzá.

A levéltárból kikért eredeti tervrajzokat használtuk az átépítés terveihez, ezért is lepődtünk meg, amikor az épületbejáráson az udvari hátsó fronton egy, az alaprajzon nem jelölt ajtót találtunk. Próbáltunk bejutni, zárva volt. Nem akartuk betörni, talán a Budapest Filmtől a házhoz kapott kulcscsomó nyitja. Nem volt rá szükség, óvatos lépések hallatszottak az ajtó mögül, majd lassan kinyílt, idős, borotválatlan férfi állt előttünk. Kérdően nézett ránk, mi még kérdőbben rá és egymásra. Az egész olyan volt, mint egy Hitchcock-film: a gaz benőtte lakatlan ház egyik bezárt szobájából előlép az épület fantomja, a nézőt a frász kerülgeti, Hitchcock dörzsölheti a kezét. Kiderült, hogy nem fantom, nagyon is élő ember, a mozi egykori gondnoka. Harminc éve lakik feleségével a tánciskolához utólag hozzáépített egyszobás, komfort nélküli gondnoki lakásban, WC-re a moziba szoktak átjárni. A férfi tíz éve nyugdíjba ment, de nem volt hova menniük, maradtak a lakásban. A mozit idővel bezárták, róluk egyszerűen elfeledkeztek, de ők, mint 30 éve mindig, minden hónapban befizették a 67 forint lakbért.

Hívtam a Budapest Filmet, meglepődtek, hogy a gondnok még él, hát még azon, hogy továbbra is az épületben lakik (ennyit a fővárosi vagyongazdálkodásról). De ha fizeti a lakbért, kitenni nem lehet, esetleg alkalmazzuk mi is gondnoknak. Sok mindenre volt szükségünk, gondnokra a legkevésbé. Semmi kedvünk nem volt társbérlőkhöz, utcára nem tehetjük őket, az egyetlen megoldás az volt, ha másik lakást veszünk nekik. Megindult a tárgyalás, a házaspár azonnal ráérzett arra, hogy eljött az ő idejük. Indító igényük háromszobás lakás volt (gyakran jönnek az unokák vendégségbe), lehetőleg zöldövezetben, nem messze a metrótól, a második, vagy harmadik emeleten, azt még akkor is bírják, ha rossz a lift, de még jobb lenne olyan ház, ahol két lift van. Hosszas alkudozás után egy másfél szobás lakást vettünk nekik, nekem pedig főtt a fejem, honnan fogjuk kigazdálkodni a sokmilliós, nem tervezett kiadást.

próbaterem
A Fesztiválzenekar Selmeci utcai próbaterme – fotó: Körner Tamás

A párizsi Operaháznak alighanem olcsóbb volt megszabadulni a fantomjától, mint nekünk a miénktől, de máris jött a következő gond. Az épület fűtését az 1920-as években modernnek számító légfűtés biztosította: a pincében volt a széntüzelésű kazán, ez felmelegítette a levegőt, ami – könnyebb lévén – nagy csőrendszerben magától szállt fel az emeleti moziterembe, a terem négy sarkában ráccsal lezárt nyílásokon áramlott be. Se pénz, se idő nem volt lecserélni modernebbre, megtartottuk az egész rendszert. Ha kazán van, fűtő is kell, mi sem egyszerűbb, feladunk egy álláshirdetést. Kiderült, hogy a kazán mérete miatt csak vizsgázott fűtőt lehet alkalmazni, ilyenekből épp hiány volt. Párizsban Iván egy szóval sem említette, hogy igazgatóként a kisnyomású széntüzelésű kazánokhoz is értenem kell majd, de nem volt visszaút. Már azt vizionáltam, hogy a zenészek télikabátban próbálnak, amikor deus ex machina megjelent János (a vezetéknevét elfelejtettem): olvasta a hirdetést, jönne fűtőnek, vizsgája is van.

Igyekeztem nem elárulni, hogy ő az egyetlen jelölt, nagyon nem válogathatunk. Amikor megtudta, hogy reggel hatkor kell kezdenie, különben a rendszer nem termel elég meleg levegőt az épület felfűtéséhez, láthatóan lohadt a lelkesedése, de rábólintott. „És hány mázsa szenünk van, igazgató elvtárs?” Mondtam, hogy semennyi, és nem vagyok elvtárs, az is az ő feladata lesz, hogy legyen szén. Elment terepszemlére, visszajött azzal, hogy 50 mázsa kell indulásnak az első két hónapra. Fogalmam sem volt, sok-e 50 mázsa szén két hónapra, kezébe nyomtam a pénzt, vegye meg.

Jött a fűtési szezon, az első hidegebb napon a próba kezdetekor 17 fok volt a teremben, jégvirág nőtt az ablakokon. Hívattam Jánost, kiderült, hogy hat helyett nyolckor kezdett dolgozni. Jól leteremtettem, javult is a helyzet, másnap már 18 fok volt, mintha a jégvirágok is kisebbek lettek volna. Nem lehetett kirúgni, rossz fűtő is jobb, mint fűtés nélkül, egy hét alatt fokozatosan ráneveltem a hat órás kezdésre, büszke is voltam magamra, ilyen egy jó zenekar-igazgató. Két hét múlva szólt a titkárnőm (akkor már ilyen is volt), hogy itt van János, beszélni szeretne velem. „Baj van, igazgató elvtárs, nagy baj, elfogyott a szén!” Nem értettem, az 50 mázsának két hónapig ki kellett volna tartania. „Hát ez hogy lehet, János?” – érdeklődtem. Nem köntörfalazott, jobb az egyenes beszéd: „Elittam, igazgató elvtárs, elittam.” Kiderült, csak tíz mázsa szenet vett, a többi italra ment. Kirúgásról továbbra sem lehetett szó, egyikünknek sem volt fűtői vizsgája, jobb híján elővettem a makarenkói módszert (pofon nélkül), elmagyaráztam, milyen csúnya dolog volt, amit tett, de most az egyszer megbocsátok, változatlanul bízom benne, megkapja másodszor is a pénzt a hiányzó 40 mázsára.

Tíz nap múlva szólt a titkárnőm, újra itt van János. Bejött, rossz érzésem volt, nem csalódtam: „Baj van, igazgató elvtárs, nagy baj.” Megint elitta a szén árát, bár a lelki fröccs nem volt teljesen haszontalan, most tíz mázsa helyett tizenöt mázsát vett, csak a többit itta el.

A fűtési szezon végéig annyit költöttünk szénre, amit egy kisebb távfűtő mű is megirigyelhetett volna, de valahogy csak eljött a tavasz. Nyáron modernizáltuk a fűtést, Jánost végre el lehetett küldeni. Sajnálta, már annyira megszerette a zenekart, még sehol nem bántak vele ilyen jól, főleg az igazgató elvtárs, hiányozni fogok neki.

Promóció

Ne maradjon le semmiről!

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.

A feliratkozással elfogadom a Papageno Consulting Kft. adatvédelmi tájékoztatóját!