Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten a világhírű énektanárról, Rózsa Veráról.
Egy korábbi blogban már írtam a Fesztiválzenekar nevével visszaélő ál-Fesztiválzenekarról, most ennek az ellenkezőjét idézném fel, amikor a zenekar más néven lépett fel. Igen, nem tévedés, ilyen is volt.
A Londonban élő világhírű énektanár, Rózsa Vera 1993-ban kereste meg Fischer Ivánt, nem rendeznénk-e emlékkoncertet a keleti fronton 1944-ben munkaszolgálatosként elpusztított férje, a zeneszerző Weiner László halálának 50. évfordulójára. Kettőjük életének tragikusságában is felemelő története jól példázza a holokauszttal szembesülő magyar zsidóság sorsának két útját, a pusztulásét és a túlélését.
Az asszimilálódott zsidó családba született Weiner László szülővárosa, Szombathely katolikus gimnáziumának elvégzése után, 1934-ben iratkozott be a Zeneakadémiára, és a zeneszerzés főszakos diák hamarosan Kodály kedvenc tanítványa lett. Már főiskolás korában kitűnt egyéni hangú kompozícióival, de karmesterként és zongoristaként is a legjobbak közé tartozott. A frissen diplomázott Weiner két Händel-oratórium, a Saul és a Judás Makkabeus karmestereként ismerkedett meg a mindkét darabban fellépő fiatal mezzoszopránnal, Rózsa Verával.
Az 1914-ben született Rózsa Vera családjában a művészeteknek meghatározó szerepük volt. Édesapja kiváló amatőr hegedűs volt, bátyja festőművész lett, húga, Marika pedig színészi pályára lépett. Rózsa Vera zongorázni tanult, de saját bevallása szerint nem volt elég szorgalmas. „Mindig azt mondtam, és most is azt mondom, hogy énekelni sokkal könnyebb, mint zongorázni” – mondta élete végén egy interjúban. A váltás az énektanulmányokra egyértelműen sikeres volt. Nevét akkor ismerte meg a közönség, amikor Basilides Mária helyett beugrással énekelte el Schoenberg 2. vonósnégyesének kutya nehéz szólamát a Waldbauer kvartett koncertjén.
Rózsa Vera és Weiner László 1942-ben kötöttek házasságot, esküvői tanúik Kodály Zoltán és Kósa György voltak, szép bizonyítékául az ifjú pár és tanáraik szoros emberi kapcsolatának. Weiner már túl volt két munkaszolgálaton, brácsa-zongora szonátája épp ekkor nyerte el a Kultuszminisztérium díját. A hatályos zsidótörvények miatt a házaspár fellépései az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) Goldmark-termi hangversenyeire szűkültek. Weiner nemsokára megkapta újabb behívóját a csepregi munkatáborba. 1943 nyarán Rózsa Vera megtudta, hogy a tábort felszámolják, a munkaszolgálatosokat a keleti frontra viszik ki. Kodály maga írt levelet Weiner katonai felettesének, megkísérelve „legszebb reményekre jogosító” tanítványa megmentését. A levelet Rózsa Vera vitte magával, egy katonatiszt ismerőse vállalta, hogy kocsiján leviszi Csepregre. Útközben meg akarta erőszakolni a fiatal nőt, aki ellenállt, a verekedés miatt az út a tervezettnél tovább tartott, 15 perccel lekésték a táborbeliek elindítását. Rózsa Vera élete végéig nem bocsátotta meg magának, hogy nem engedett az erőszaknak: akkor talán időben odaérnek. Weiner László 1944. július 25-én a lukovi munkatáborban halt mártírhalált, még nem volt 28 éves.
Rózsa Vera eközben a svéd nagykövetségen, Wallenberg mellett dolgozott, sokan, így Kodály felesége is, tőle kapták életmentő papírjaikat. A nyilas hatalomátvétel után, ’44 telének farkasordító hidegében bujkálni kényszerült a Ceglédbercel melletti erdőkben. Túlélte a megpróbáltatásokat, de ráment az egészsége, rekeszizmának egyik oldala megbénult. A háború után, 1945-ben Humperdinck Jancsi és Juliska című operájában debütált a Magyar Állami Operaházban, majd 1946-ban a bécsi Staatsoperhez szerződött, a bécsi közönség először a Sevillai borbély Rosinájaként hallhatta. A sikereket beárnyékolta, hogy egyre jobban fárasztotta az éneklés. A felkeresett brüsszeli specialista szakvéleménye lesújtó volt: csökkent tüdőkapacitása miatt soha nem tud majd tíz percnél tovább énekelni. Nem adta fel: olyan különleges légzéstechnikát dolgozott ki, ami képessé tette kisebb szerepek eléneklésére. 1951-ig volt a Staatsoper tagja, majd tanítani kezdett. A bajból kovácsolt erényt, óriási nimbuszának egyik szakmai titka épp a különleges légzéstechnika lett. Joggal büszkélkedett azzal, hogy tanítványainak soha nem kellett gégészhez menniük. Hogy ki mindenki köszönhette karrierjét a legendás énektanárnak, megírtam a Kiri Te Kanawa blogban, kiegészítéseként csak annyit, hogy amikor Maria Callasnak egyre komolyabb hangi problémái lettek, ő is Rózsa Verához fordult segítségért, de a közös munkát Callas 1977-es halála végül megakadályozta.
Az emlékkoncert gyönyörű gondolatára azonnal igent mondtunk, a repertoár sem okozott gondot, mert Weiner torzón maradt életműve sajnos alig maroknyi darabot számlál. Műsorra tűztük a díjnyertes brácsa-zongora szonátát, amelyet a bemutatón a nagyszerű brácsás, Lukács Pál játszott, most fia, Péter vállalta a feladatot. Nem maradhatott ki Weiner fő műve, a „Verunak” ajánlású Concerto zongorára, fuvolára, brácsára és vonószenekarra, ez a Bach 5. Brandenburgi versenyével rokonságot mutató szép darab. Weiner legjobb barátjának, Starker Jánosnak írta át Händel Sicilianóját, ennek előadására magát Starkert kértük fel. 48 óra alatt jött válasz: ha Laciról és Veráról van szó, jön Bloomingtonból, honoráriumot sem kér.
Az egyetlen nyitva maradt kérdés a helyszín volt. Hosszas gondolkodás után a Wesselényi utcai Goldmark-terem mellett döntöttünk, hiszen a házaspár fellépései a zsidótörvények miatt az itteni előadásokra szűkültek, ennél hitelesebb helyszín nincs. A Goldmark-terem adott otthont az OMIKE Művészakció rendezvényeinek. 1939 és 1944 között több mint 700 előadást tartottak itt, csaknem 200 különböző műsorral: irodalmi estek, kabarék, operák, operettek, színdarabok, hangversenyek. Hogy minél több művész szerény megélhetését biztosítsák, a társulatnak 432 (!) tagja volt. Az igazgató Bánóczi László, a művészeti vezető Bálint Lajos, a főrendező Beregi Oszkár volt, a zenei vezetést Komor Vilmos látta el. A Művészakció előadásai rendszeresen telt házat vonzottak, a bérletek az utolsó szálig elkeltek. Jegyeket hivatalosan nem árultak, kizárólag az Egyesület pártoló tagjai voltak jogosultak az előadások látogatására. Ha keresztények számára nem is volt tilos a jelenlét, a hatóságok ezt nem nézték jó szemmel. Ezért is volt nagy visszhangja a Kodály 60. születésnapjára rendezett hangversenynek (Weiner is fellépett, Kodály Zongora-gordonka szonátáját játszotta Starker Jánossal), amelyen Kodály tüntetőleg maga is megjelent, de Ferencsik János és Sergio Failoni is többször látható volt a közönség soraiban.
Ivánnal elmentünk megnézni a termet. Én először jártam ott, mellbe vágott, milyen kicsi, nem is értettem, hogy lehetett egy falatnyi színpadon olyan monumentális operákat előadni, mint a Sába királynője, a Faust vagy az Aida, nagy zenekarral, sok énekessel, kórussal, 20–30 statisztával. Ez még a 2011-es felújítás előtt történt, a terem elég siralmas állapotban volt, de lepusztultságában is megfogta az embert a genius loci, hiszen olyan, mindenhonnan kitiltott kiválóságoknak nyújtott menedéket, mint Ernster Dezső, Kálmán Oszkár, Fischer Annie, Szenkár Jenő, Somogyi László, Ungár Imre, Sándor Frigyes, Ney Dávid, Relle Gabriella, Kadosa Pál. De hogy nem valamilyen zsidó kulturális gettóról volt szó, mutatja, hogy itt volt 1941 decemberében Bartók Divertimentójának a bemutatója is.
Minden készen állt az ünnepi hangversenyre: kitűztük az időpontot (1994. május 2.), volt helyszín, műsor, zenekar, szólisták. Megkezdődött a jegyek árusítása, Rózsa Verát is Budapestre vártuk, amikor – derült égből a villámcsapás – Kocsis Zoli, aki akkor még a zenekar egyik művészeti vezetője volt, levelet írt: nem ért egyet a koncerttel, „a Fesztiválzenekar nem léphet fel a Goldmark-teremben”. Iván, aki hozzám hasonlóan nem értette, mi baja lehet Zolinak a helyszínnel, vállalta, hogy tisztázza a dolgot vele. Örültem, hogy kimaradok, Iván ügyesebben kezelte az egyre szaporodó konfliktusokat Zolival, de most ő sem járt sikerrel. Kocsis ragaszkodott a koncert lemondásához, pontosabban egy zeneakadémiai hangversenyt nem ellenzett volna, de a Goldmark-teremről szó sem lehet. Ebbe mi nem mentünk bele, részben elvi, részben praktikus okokból: már árusították a jegyeket, a helyszín módosítása ebben a stádiumban lehetetlen volt. Végül az a kompromisszum született, hogy marad a Goldmark-terem, de a zenekar nem Budapesti Fesztiválzenekarként, hanem Weiner László Kamarazenekar néven lép fel, ezt Zoli is elfogadta. Szerencsétlen kompromisszum volt, nem vagyok rá büszke, gondolom Iván sem, de megmentette a koncertet.
Meghatóan szép este volt, a hely szelleme és Weiner tehetsége a megkopott falak között is mindenkit elvarázsolt. Lukács Péter az édesapja emlékének játszott, Starker egykori barátjának, akinek ő örökre a Starker Jancsi maradt, Iván édesapjának, aki karmesterként sok itteni produkcióban vett részt, mi pedig, akik személyünkben nem voltunk érintettek, egyszerűen boldogok voltunk, hogy Rózsa Vera boldog.
2010-ben, 97 évesen halt meg. 1999-ben még London díszpolgárává választották: Kossuth Lajos óta ő volt az első magyar, aki ebben a kitüntetésben részesült.