Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten három lemondásról.
Ha egy koncert úgy kezdődik, hogy a dirigens helyett egy civil jön be a színpadra, a közönség rutinosabb része felsóhajt: Jesszus Mária, megint műsorváltozás lesz. Gyerekkoromban operabérletünk volt. Akkoriban nem volt szokás a kettős szereposztás, ha egy énekes lebetegedett, az egész darabot lecserélték, többnyire a Pillangókisasszonyra, azt a kevés szereplő miatt könnyen ki lehet állítani. Pár év után kívülről tudtam az egész operát, négyszer láttam különböző lemondások miatt, akkor utáltam meg a függöny elé kilépő operaigazgatókat és szegény Cso-cso-szánt, pedig ő semmiről nem tehetett.
Ha a Fesztiválzenekarnál változást kellett bejelenteni, nem kis mazochizmussal magamra vállaltam. Hadd érezze a közönség az izzadó igazgatót látva, neki sem öröm az ilyen csere. A műsor- vagy szereplőváltozásból nem lehet jól kijönni. A nézők egy része dühöng, régóta várják a karmestert, mi az, hogy ukmukfukk bejelentik, más vezényel? Minimum adják vissza a jegy árát. Másik részük apatikusan beletörődik a helyzetbe: hát igen, már a BFZ sem a régi. Ilyen helyzetben csak kármenteni lehet, hogy minél kisebb legyen a csalódás. A csalódás minimalizálásának titka az upgrading. Nincs rá magyar szó, tudják ez az, amikor a rendelt szállodai szoba nincs kész, várni kell, és a kellemetlenséget enyhítendő a szálloda a kifizetettnél drágább szobát ad. Ha már nem jön a zongorista, olyan valaki ugorjon be, aki legalább olyan jó, de lehetőleg még jobb.
2004-ben jött volna először a zenekarhoz a híres hegedűs, Frank Peter Zimmermann Britten hegedűversenyével. Nem az a közönségcsalogató darab, kutya nehéz, kevés hegedűs tartja repertoárján. Két nappal a próbák kezdete előtt jött az e-mail: Zimmermann megbetegedett, nem jön. Ilyenkor minden igazgató először a kollégákhoz fordul: SOS, vészhelyzet van, ki tud holnaputánra olyan hegedűst ajánlani, aki játssza a Britten-hegedűversenyt? Az ügynökségek utálják egymást, végül is érthető, konkurensek. Krízishelyzetben mégis összezárnak, átérzik a helyzet szörnyűségét, olyanok is segítenek, akik partnerüket amúgy egy kanál vízben megfojtanák.
Jöttek a válaszok, upgradingre remény sem volt. Az egyik ügynökség egy pályakezdőt ajánlott, aki még diákként játszotta a Brittent, a másik jónevű művészt, de csak a Brahms-hegedűversenyt tudná csinálni, a harmadik elsőrangú hegedűst, a Britten is rendben lenne, de a pesti dátumokon Prágában játszik, ha eltoljuk a koncerteket hat-hét nappal, szívesen jön. Mind használhatatlan volt. Kínomban elkezdtem az interneten rákeresni a Britten-darabra, hátha okosabb leszek. Megtudtam, hogy a bemutató 1970-ben Londonban volt, Britten vezényelt, a szólista egy bizonyos Mark Lubotsky volt. A darabot később lemezre is vették, ezen is Britten vezényelt és Lubotsky játszott. „Ez az az előadás, amelyről álmodtam” – mondta a szigorú Britten a máig referenciának számító felvételről.
Fogalmam sem volt, ki ez a Lubotsky, a Google kidobta, hogy orosz, 1931-ben született, most 73 éves. Újabb keresés és kiderült, nem akárkiről van szó: Ojsztrah-tanítvány, a kiváló zeneszerző Schnittke barátja, több darabját ő mutatta be. Moszkvában a híres Gnessin Intézet tanára volt, később emigrált, Hamburgban telepedett le, most is ott tanít. Innen már gyerekjáték volt megszerezni az elérhetőségét, fél óra múlva elment az e-mail, ráérne-e. Lubotsky ugyan már visszavonult a koncertezéstől, de vállalta, két nap múlva ott állt a zenekar előtt. Bemutattam a zenészeknek: itt az a hegedűs, akit maga Britten kért fel a ősbemutatóra, aki vele tanulta be és játszotta lemezre a darabot, nála autentikusabb előadója nincs a műnek. A koncertek is emlékezetesek voltak. Zimmermann biztos jobb hegedűs, mint a pályája delén már jócskán túljutott Lubotsky, de ez nem igazán számított: a közönség tudta, hogy azt hallja, talán utoljára, ahogy a zeneszerző megálmodta a darabját. Ritkán adatik meg ilyen, működött az upgrading.
2001 őszén a világhírű amerikai szoprán, Cheryl Studer koncertjeivel indult volna a BFZ évadja. Studer a pályája csúcsán volt, ha fel kellett volna sorolni az operavilág akkori tíz legnagyobb sztárját, ő mindenkinél benne lett volna. A Metropolitantől Bayreuthig mindenhova hívták, ha egy operaház Richard Strauss- vagy Wagner-operát tűzött műsorra, a szereposztás gyakran úgy indult, hogy próbáljuk megszerezni Studert, a többit majd meglátjuk.
Az énekesek ketyegő időzített bombák, rengeteg a lemondás, most is felrobbant a bomba, Studer megüzente, nem tud jönni. Biztos voltam benne, hogy az ő szintjén lehetetlen lesz helyettest találni, de a lelkiismeretemet megnyugtatandó elmentek a szokásos SOS e-mailek az európai és amerikai ügynökségeknek. És láss csodát: egy amerikai kolléga jelezte, Helen Donath ráérne, bár nem tudja, vállalja-e az utat Texasból, épp az első koncertre tudna beesni, nem lenne idő átállni, az időeltolódás hét óra. Hogy ki volt Donath? 1967-ben Paminaként a Salzburgi Ünnepi Játékokon robbant be az élvonalba, ő volt Karajan egyik kedvenc énekese. Sawallisch, Kubelík, Doráti, Bernstein, Leinsdorf, Solti, Barenboim, Muti, Harnoncourt, Mehta rajongtak érte, könnyebb felsorolni, melyik világhírű karmesterrel nem lépett fel, mint azt, ki mindenki hívta. Nagy sztár, igazi legenda.
Ifj. Johann Strauss: A királyné csipkekendője: keringő – Erich Leinsdorf / Helen Donath
Donath igent mondott a felkérésre, az időeltolódás sem izgatta, majd alszik a repülőn. Lírai szopránként ő nem énekelhette a Studerrel tervezett Verdi-áriákat, helyette új műsorban állapodott meg Fischer Ivánnal: három ária a Figaro házasságából (Cherubino, Susanna, Grófné), majd a Fűzfadal és Ave Maria az Otellóból. 61 évesen nem akármi. A Mozart-opera három szerepének megszólaltatása bravúros ötlet volt. Mintha egy átváltozóművész énekelt volna, először a kamasz Cherubino, utána az erotikus fiatal Susanna, végül az érett asszony Grófné: az ember nem hitte el, hogy ugyanazt az énekesnőt hallja. És az egész est koronája, a ráadás, Erzsébet Csarnokáriája a Tannhäuserből: ilyen vulkáni erőt még nem hallottam, mindent elsöpört, mindent magával ragadt, a közönség tombolt. Studert várták, de senki nem volt a nézőtéren, aki ne örült volna, hogy Helen Donathot hallotta.
És most jöjjön egy nem mindennapi műsorváltozás története: az okát akkor nem mondhattam el, most már megtehetem. Még Párizsban hallottam a bordeaux-i zenekar koncertjét zeneigazgatójukkal, Alain Lombard-ral. Kiváló hangverseny volt, Lombard remekelt. A francia karmester Karajan, majd Bernstein asszisztense volt, 1974–80 között a strasbourgi Opera du Rhint vezette. 1980–83 között a Párizsi Operaház zeneigazgatójaként dolgozott, utána lett zeneigazgató Bordeaux-ban. Innen 1995-ben kellett mennie, amikor az új polgármester, Alain Juppé feltárta, hogy potom 23 millió frankkal (!) túllépte az engedélyezett költségvetést.
Lehet, hogy zűrös ember, nem bíznám rá a pénzem, de ettől még jó karmester, javasoltam Ivánnak a meghívását. A feleségével érkezett Budapestre. Az első próbanapon délben csörög a telefon, a zenekari titkár volt a vonalban: „Baj van, Lombard hazament, közölte nem vezényel.” Ilyen se fordult még elő a praxisomban, gondoltam, beteg. Hívtam a szállodát, nem volt hajlandó a telefonhoz jönni, felesége tolmácsolta az üzenetét: egy csellista végig fixírozta őt, így nem lehet dolgozni, ha nem távolítjuk el, nem vezényel. Azt hittem, Örkény Tótékja éled újra, az őrnagy se szerette, ha Tót uram bámulta.
Személyleírást kértem a fixírozóról, hamar beazonosítottam a szólam kiváló és csinos hölgytagját a második pultnál. Ismertem, kizárt, hogy nem megfelelően viselkedett. Különben is miért fixírozna egy 25 évvel idősebb karmestert, aki a feleségével van itt? Egyáltalán, hogy fixíroz valaki egy karmestert? Hosszasan nézi? Könyörgöm, ez a dolga, a zenekari zenész nézze a dirigenst! Visszaüzentem: eltávolításról szó sem lehet, elvárom, hogy holnap reggel folytassa a próbát, szerződésünk van. Este hívott a feleség: sikerült meggyőznie a férjét, minden rendben lesz.
Másnap már délelőtt jött a telefon a zenekartól: Lombard egy óra után levágta a karmesteri pálcát és hazament. Hívott a feleség is, beszélni akar velem, úton van az irodámba. Elmondta, férje rossz passzban van, idegösszeroppanása volt, ezért is jött vele, bocsánatot kér a történtekért. Tudja, hogy a csellista ártatlan, de nem lehetne valahogy mégis kivenni a Berlioz-szimfóniából?
Akkor már világos volt, akár kivesszük, akár nem, a Berlioz-darab nem mehet: két próbanapot elfecséreltünk, a maradék egy nem elég a szimfónia betanulásához. Az a kompromisszum született, hogy a Berlioz helyett Schubert Befejezetlen szimfóniája megy, az feleakkora zenekar, egy nap alatt bepróbálható. Hat helyett csak négy csellista kell, kettőt mindenképp ki kell venni, egyikük az ominózus hölgy lesz.
Egy ideig fontolgattam, hogy a koncert elején elmondom az igazságot: „Hölgyeim és uraim, azért változik meg a műsor, mert Maestro Lombard szerint egyik csellistánk hosszan és kihívóan nézett rá”, lett volna min csámcsogni a közönségnek a szünetben. Végül mégis a füllentés mellett döntöttem, előre nem látott technikai nehézségekre hivatkoztam. Gondoljon mindenki, amit akar, lehet találgatni. Aki eltalálja, megkapja bőrkötésben Örkény Tótékját.