Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten egy áttörést hozó Bartók-koncertsorozatról.
A nagy fesztiválok, koncertsorozatok két, de inkább három évre előre terveznek, ezért, bár furcsán hangzik, amikor 1992 végén a Fesztiválzenekar igazgatója lettem, Fischer Ivánnal a munkát az 1994/95-ös évad tervezésével kezdtük, így volt esély arra, hogy ne csak a sült galambot várjuk, ki fog meghívni minket, de mi is kezdeményezhessünk, műsorokat-projekteket ajánlhassunk. Takarékoskodni kellett, a pénz soha nem volt elég, a legtöbb külföldi fellépést hazai előadásokkal kötöttük össze, ezzel sok pénzt lehetett spórolni. Ekkor alakult ki a BFZ munkatritmusa: próbák Budapesten, egy-két (később három) budapesti koncert, majd turné.
El kellett dönteni, ki szervezze a turnékat. Iván a londoni HarrisonParrott ügynökség művésze volt, így a BFZ állandósulása előtt ők szervezték a zenekar külföldi fellépéseit. De egy dolog évente egy-két koncert lehetőséget felkutatni, és más évi huszonöt-harmincat, márpedig Ivánnal ezt az ambiciózus célt tűztük ki. Ha a BFZ tényleg olyan jó lesz, ahogy szeretnénk, elengedhetetlen a folyamatos nemzetközi megmérettetés. Lehet jól szerepelni a hazai NB I-ben, de a rangot a Bajnokok Ligája adja, nem akartunk mi is Záhonytól Hegyeshalomig világhírű magyarok lenni. A HarrisonParrott szívesen dolgozott volna velünk továbbra is, de az elvárt intenzív külföldi jelenlétet nem tudták garantálni. Jobb híján én vállaltam, hogy a budapesti évad mellett a külföldi turnékat is kézbe veszem.
Az első nagy megmérettetés a Bartók halálának 50. évfordulójára tervezett projekt volt. Iván kitalálta, hogy három egymást követő koncerten adjuk elő a három zongoraversenyt és a három színpadi művet, a Kékszakállú herceg várát, a Csodálatos mandarint és a Fából faragott királyfit. A zongoraversenyeket Kocsis Zolival terveztük, Iván pedig azzal állt elő, hogy a Mandarint egy francia pantomim együttessel, a Kékszakállút az avantgárd színházcsináló Halász Péterrel, a Fából faragott királyfit Bozsik Yvett társulatával adjuk elő. Fantasztikus projekt állt össze, de szinte eladhatatlannak tűnt. Már egy hangversenyre sem könnyű eladni egy fiatal, kevéssé ismert zenekart, hát még háromra, egymást követő napokon (ami a bérletezést kizárja), pantomimesekkel, táncosokkal megspékelve, mintha Bartók 100 főnél is nagyobb mamutzenekara már nem lenne eleve jó drága. Ennél nagyobb mélyvizet nehéz elképzelni egy kezdő zenekarigazgatónak. Hogy lesz ebből nagy dobás, amire mindenki felkapja a fejét?
A következő pár hónap sűrű utazásokkal telt, tárgyaltam vagy két tucat hangversenyrendezővel, fesztivállal. Hamar rájöttem, mennyivel hatékonyabb a közvetlen, személyes kapcsolat, mint az ügynökségek közbeiktatása, különösen ha a rutintól eltérő dologról van szó, márpedig ez az volt. Lassan összeállt a nagy projekt: Athén, Brüsszel, Köln és Párizs 1995-re lekötötte a teljes sorozatot, New York és Frankfurt annak egy-egy koncertjét. A partnerek sem voltak akárkik: Athénban a Megaron, Brüsszelben a Flamand Fesztivál, Párizsban a legendás Théâtre des Champs-Elysées, New Yorkban a még legendásabb Carnegie Hall, Kölnben a Filharmónia, Frankfurtban az Alte Oper. És persze hozzájuk jött Budapest, ahol 1994 őszén először ment le a három műsor.
Visszanézve talán a Bartók-sorozat volt a nagy áttörés, amellyel a BFZ belépett a vezető zenekarok exkluzív körébe. Kocsis Zoli a legjobb formáját hozta, mindenhol szenzációs volt, Kováts Kolos és Komlósi Ildikó fantasztikus drámát teremtettek a Kékszakállú várának véres, könnyek áztatta falai között, Iván és a zenekar hihetetlen odaadással és intenzitással zenélt, valahogy mindenki érezte, hogy most érkezünk meg oda, ahova mindig szerettünk volna eljutni, amiről álmodtunk. Első alkalommal jutottunk el a Carnegie Hallba: amikor az első próbán beléptünk a színpadra, nem szégyellem, elsírtam magam, és nem én voltam az egyetlen. Ugyanilyen izgalmas volt debütálni a Théâtre des Champs Elysées-ben, ahol Stravinsky Tavaszi áldozatának sikerútja a zenetörténet egyik legnagyobb botrányával indult. Megannyi szentély, amelyről eddig csak olvastunk, és most itt vagyunk, megcsináltuk.
Egy ilyen óriás-produkció persze rengeteg buktatóval jár, kettőt idéznék fel. A Kékszakállúban Halász Péter egy áttetsző sátrat képzelt el a zenekar közepén, ahol az ajtók feltárulásakor fegyverek, ékszerek, virágok villannak fel, de csak a hetedik ajtó kinyílásakor derül ki, hogy a sátorban a herceg három korábbi felesége várja Juditot. Finom koncepció volt, kicsit meglepő is, Péter erőteljesebb gesztusokkal szokott dolgozni. A zeneakadémiai előadás előtt pár nappal Péter egy interjúban elmondta, hogy a csúcsos sátor egyfajta fallosz-szimbólum. Kapitális hiba volt, a Zeneakadémia bepánikolt, összeült a rektori tanács és megtiltotta a sátor felállítását. Iván protestált, sokunknak a Mandarin kölni bemutatója jutott az eszébe, ahol a polgármester Adenauer betiltotta a további előadásokat, de hát azóta sok idő telt el, 1994-ben talán nem kellene cenzúrázni koncerteket. Vad csörteváltás folyt a Magyar Hírlapban, a zenekart azzal vádolták, hogy orfeumot akar csinálni a patinás Zeneakadémiából. A rektori tanács hajthatatlan volt, a koncert kényszerből szcenikai elemek nélkül ment le, az ominózus sátrat csak az athéni előadáson állíthattuk fel. A vicces az, hogy beszélgetve a közönséggel senki nem volt, aki rájött volna a sátor szimbolikus jelentésére, az egész pesti cirkusz értelmetlen volt.
Mivel a rektori tanács határozata minden szcenikus elem alkalmazást megtiltotta, a Fából faragott királyfit is csak tánc nélkül adhattuk elő, pedig a rendező Halász Péter és Bozsik Yvette gyönyörű koreográfiát készített. Péternek épp ekkor ment egy sorozata a Kamrában, mindennap valami más, néha performansz, néha színházi est, a betiltott zeneakadémiai előadást két nap múlva itt mutatta be. A zene magnóról ment, Fischer Iván recitálta Balázs Béla librettószövegét. Szép előadás volt, csak az okozott derültséget, amikor a darab felénél leállt a zene. A csöndet Iván törte meg: „Talán meg kellene fordítani a kazettát…”
És most ugrás Brüsszelbe. Fontosnak tartottuk, hogy a darabokat kevésbé ismerő külföldi közönség értse a történeteket. Ezért vetítettük a szöveget, az operában a szövegkönyvet, a Mandarinban és a Fából faragott királyfiban Lengyel Menyhért és Balázs Béla a partitúrába beírt tömörített librettóját. Néhány koncertteremben volt saját szövegkivetítő, néhányban nem, egyszerűbb volt, ha mi visszük magunkkal nemrég vásárolt berendezésünket, afféle villanyújságot. A zenekar mögött lábakon állt, a közönség könnyen olvashatta a számítógépbe betáplált szöveget, mindenhol az adott ország nyelvén. A rendszert Iván asszisztens karmestere kezelte, ügyelve arra, hogy minden mondat a megfelelő zenei pillanatban jelenjen meg.
Bartók: A csodálatos mandarin – Szumrák Vera / Harangozó Gyula
Brüsszelben nehezítette a helyzetet a kétnyelvűség, a vallonokkal franciául, a flamandokkal hollandul kell mindent közölni. Csak az egyik nyelv használata tilos, ezért átprogramoztuk a rendszert úgy, hogy a villanyújság felső sorában a holland, alsó sorában a francia változat jelenjen meg. A Csodálatos mandarin előadásán a legizgalmasabb résznél (épp akasztották a mandarint) először elsötétült a tábla, majd visszajött a holland szöveg, francia nélkül. Jó egy percig ment a csak holland változat, majd a francia szöveg üres helyén megjelent egy „teszt üzemmód” felirat, ez fehérről időnként pirosra váltott és villogott. Felül továbbra is ment a holland szöveg, megtudhattuk, hogy a mandarin túlélte az akasztást, jó hír a flamandoknak. Újabb fél perc múlva abbamaradt a villogás (pedig a vallonok már kezdtek hozzászokni), és megjelent egy vekker, amely mutatta a pontos időt: 21.15. Asszisztens karmesterünk itt feladta a harcot, hogy észre térítse a számítógépet, kikapcsolta az egészet. Utólag kiderült, hogy a koncertteremben pár tizedmásodperces áramszünet volt, ettől leállt a rendszer, majd újraindította magát.
A koncert ennek ellenére nagy siker volt, a közönség vetítés nélkül is kitalálta, hogy szegény mandarin a végén meghal. Serge Dorny, a Flamand Fesztivál igazgatója idegesen rohant hozzám, mi volt ez a gikszer, neki az állásába kerülhet, itt volt a teremben a legrettegettebb zenekritikus, aki utálja őt, mit fog ez írni. Politikai botrány is lehet belőle: a fesztivál diszkriminálja a vallonokat. Másnap hajnali 5-kor ott állt a nyomda előtt, hogy elsőként olvashassa a kritikát és felkészülhessen a legrosszabbakra. Hétkor dörömbölt a szállodai szobám ajtaján, arcán a Titanic elsüllyedését túlélők üdvözült mosolyával. Hozta a cikket, az volt a címe, hogy L’Heure du Mandarin – A Mandarin órája. Egekbe menesztette a zenekart, Ivánt, Dornyt, akinek a meghívásunk az eszébe jutott. „Ez volt az évad legjobb koncertje, végre eljött a Mandarin órája: méltó előadásban hallhatta a brüsszeli közönség ezt a zseniális darabot. A figyelmes zenekar még azt a szívességet is megtette, hogy tájékoztassa a közönséget a pontos időről: 21.15-kor voltunk tanúi ennek a csodának.”
A fesztivál később többször visszahívott minket. Valahányszor találkoztam Dornyval, megkérdeztem tőle, hány óra van. Mindig azt felelte, 21.15. Szép karriert csinált, a Londoni Filharmonikusok igazgatója lett, 2003-tól a Lyoni Operaházat vezette, most a müncheni Bayerische Staatsoper intendánsa. Rég nem találkoztunk, pedig jó lenne megtudni tőle, hány óra van.
