Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten Martha Argerichről és Charles Dutoit-ról.
1997 tavaszán telefont kaptam egy londoni ügynökségtől: egy nagy észak-amerikai zenekar váratlanul lemondta európai turnéját, nem tudnánk-e beugrani egy nyári luzerni és bécsi koncertre, a karmester Charles Dutoit. Ebből sejtettem, hogy a lemondó zenekar a Montreali Szimfonikusok lehet, ennek volt Dutoit 1977-től 25 éven át a zeneigazgatója. Kiváló karmester, a BFZ és Fischer Iván, Simon Rattle és a Birminghami Szimfonikus Zenekar szorosan összeforrt párosai mellett Dutoit és Montreal kettőse volt a kilencvenes évek harmadik nagy, hosszú távú sikertörténete. (Rattle 18 év után, 1998-ban ment el Birminghamből, azóta Iván a BFZ-nél zeneigazgatóként eltöltött 30 évével amolyan világrekorder.)
A Fesztiválzenekar külföldön – éppen a BFZ/Fischer brand védelmében – csak Ivánnal lépett fel, egyetlen kivétel a Solti Györggyel tett két turné volt. Sokat gondolkodtunk, tegyünk-e Dutoit-val is kivételt, végül két információ döntött, az egyik a helyszín: Luzernben a fesztiválon, Bécsben a Musikvereinben lépnénk fel, a másik a szólista személye, aki Martha Argerich lenne Ravel G-dúr zongoraversenyével. Igent mondtunk.
Argerichet minden évben meghívtuk a Fesztiválzenekarhoz, vagy nem ért rá, vagy elfogadta a felkérést, de a koncertet lemondta, ha szerencsénk volt, pár nappal korábban, ha pechünk, az utolsó percben. Végül is ebben nem volt semmi meglepő, ha van lemondás-világbajnok, Argerich az. Ha egyszerűen jó zongorista lenne, már minden koncertrendező feketelistára tette volna, de ő nem egyszerűen jó, a legnagyobbak egyike, neki még ezt is megbocsátják. Korán kezdte, első lemondása 17 évesen volt: arra hivatkozott, elvágta az ujját, ami persze nem volt igaz. Amikor a rendezők orvosi igazolást kértek, fogott egy kést, és tényleg elvágta. Később már egyszerűsített a dolgon: szerződéseit a koncertig nem írta alá, ha nem játszott, senki nem perelhette szerződésszegésért. Valahányszor felhívtam ügynökét, Jacques Thelent, hogy szeretnénk meghívni Marthát, első kérdése az volt: „Ugye ismered őt?” Mondtam, hogy persze, tavaly is lemondott. „Így is érdekel?” „Igen.” Gondoltam, egyszer majd csak szerencsém lesz, talán elfelejti lemondani a koncertet. Nem felejtette el, egyszer sem sikerült fellépnünk vele, ezért is örültünk a luzerni-bécsi felkérésnek, hátha most megtörik a jég. Dutoit 1969 és 1973 között Argerich második férje volt, és bár azóta a szintén zongorista Stephen Kovacevich felesége (mindhárom házasságából született egy-egy lánya), jóban van Dutoit-val, csak nem fog kiszúrni az exférjével.
A próbák Luzernben folytak. A híres fesztivál nem mindennapi körülmények között indult, még 1938-ban. A város polgármestere levélben kereste meg Toscaninit, nem lenne-e kedve egy koncertsorozathoz a Wagner-villa parkjában, ahol 1870 karácsonyának reggelén először hangzott el a zeneszerző különleges szerelmi vallomása, a Siegfried-idill, amelyet születésnapját ünneplő feleségének, Cosima Lisztnek írt. Toscanini igent mondott azzal a feltétellel, hogy szabad kezet kap. Gyűlölte Mussolinit és Hitlert, és csupa olyan zenészt hívott meg, akiket a német, olasz és osztrák kormány vallási vagy politikai okokból elüldözött. Remek gárda gyűlt össze, a zenekarban játszott a világhírű Busch-kvartett négy zenésze és Ansermet Suisse Romande zenekarának sok muzsikusa, elfogadta a meghívást a karmester Bruno Walter és Wilhelm Mengelberg, a zongorista Alfred Cortot és Rudolf Serkin, a csellista Emmanuel Feuermann. A koncertekre tódult a közönség, Mussolini őrjöngött, rendőrsége minden olasz állampolgárt, aki a koncertekre Svájcba utazott, beidézett, Toscaninit gúnyosan „tiszteletbeli zsidónak” bélyegezték, pár héttel később el is menekült Milánóból.
Az első két évben a Wagner-villa parkja volt a koncertek helyszine. Toscanini elérte, hogy a hangversenyek idejére leállítsák a városrész és a Vierwaldstätti-tó autó- és hajóforgalmát, a kutyákat elzárták, még a legelő tehenekről is leszerelték a kolompokat. Két év után a fesztivál beköltözött a belvárosban álló Kongresszusi és Kultúrközpontba, ettől kezdve itt voltak a hangversenyek, míg 1980-ban ki nem derült, hogy az épület veszélyessé vált, többe kerülne megmenteni, mint újat építeni. A botrány, ami ezután jött, akár Kelet-Európában is történhetett volna. Nemzetközi tervpályázatot írtak ki az új teremre, az első díjat a világhírű francia építész, Jean Nouvel nyerte, de a kanton tanácsa presztízs okokból megpuccsolta a zsűri döntését, és a harmadik díjas svájci építészt, Rodolphe Luschert bízta meg a munkával. Luscher mindenkivel összeveszett, akivel össze lehetett, egy határidőt sem tartott be, végül 1992-ben visszalépett. A tanács engesztelő küldöttséget menesztett Párizsba, a városatyák hamut szórtak a fejükre, és könyörögtek a vérig sértett Nouvelnek, mégis vállalja el a tervezést. Nouvel nagyvonalúan megbocsátott, és 1995-ben letették a tóparton álló mai gyönyörű kulturális központ alapkövét.
A fesztivál elérte, hogy miközben a régi helyszín bontása már folyt, a koncertteremben az utolsó pillanatig lehessen hangversenyeket tartani, és azt is, hogy az új központban először a koncerttermet adját át, minden mást később, de kiderült, lesz egy év, 1997, amikor a régi helyen már, az új helyen még nem lehet koncertezni. Erre az egy évre 1500 személyes ideiglenes termet építettek a Luzern melletti von Moos acélművek területén, a közönséget pedig – kihasználva, hogy a telepnek saját iparvágányai vannak – a luzerni főpályaudvarról különvonat vitte (ingyen) a terem mellett kiépített megállóhoz. Nem mindennapi látvány volt, amikor a kezdés előtt 20 perccel a lepukkant óriási üzemcsarnok közepére begördült a legmodernebb svájci luxusvonat a koncert szmokingos és nagyestélyis közönségével, jöhetett a BFZ koncertje Dutoit-val és Argerichcsel.
A hangverseny napja nem múlt el izgalom nélkül. Délelőtt volt a főpróba, Argerich fenomenális volt a Ravel-zongoraversenyben, Dutoit-ról is csak a legjobbakat lehetett mondani, már csak az esti műsor utolsó darabjának, Debussy Nocturnes-jének a próbája volt hátra. A zenekar már előző nap alaposan átjátszotta a darabot, de akkor még az utolsó tételben, a Szirénekben éneklő női kórus nélkül, ők csak a főpróbára jöttek. Amatőr kórus volt, de a szöveg nélküli énekszólam nem különösen nehéz, a szirének édes, titokzatos hangját kell megidézni, belesimulva a zenekarba, mint egy hangszer. Jött a kórusos rész, ami megszólalt, az Verdi Requiemjének Dies Irae tételébe is beillett volna: 16 kiabáló, képzetlen hangú háziasszony, láthatóan fogalmuk nem volt róla, mit énekelnek. Dutoit nyelt egyet, és elkezdte magyarázni, hogy dolce, pianissimo. Bólogattak, persze, értjük Maestro, utána jött újból a Dies Irae, igaz, a fortissimo helyett már csak forte, de az jó hamisan.
Dutoit leállította a próbát, leültünk kettesben az öltőzőjében, mondta, hogy ez vállalhatatlan, inkább menjen a három tételből csak az első kettő, szokták így is játszani, hogy megspórolják az énekkart. Végül abban maradtunk, kiír egy délutáni extra próbát csak a kórussal, zenekar nélkül, hátha meg lehet menteni a dolgot. Így is lett, a koncerten már olyan halkan tudtak énekelni, hogy alig hallatszott, milyen hamis.
Luzern után jött Bécs, ott már szerencsére profi osztrák énekesekkel. Bécsbe mindig kettős érzéssel utaztunk, egyrészt tudtuk, milyen fontos hely a komolyzene világában, büszkék is voltunk, hogy kétévente, néha még ennél is sűrűbben meghívtak minket. De az öröm nem volt maradéktalan, mert Iván Bécsben az első tíz évben Mahler-sorozatot csinált, néha Brucknert, és ezeket a kritika fanyalogva fogadta. Ha véletlen Bartók ment vagy Dvorák, jókat írtak, ha Mahler és Bruckner, garantáltan ránk húzták a vizes lepedőt, ami azért is méltánytalan volt, mert ugyanezeket az előadásokat máshol az egekbe menesztették. Sok zenész mondja, hogy őt nem érdekli a kritika, el sem olvassa, de ez szerintem csak manír, a kritika senkinek sem közömbös. Most, hogy Ravelt és Debussyt játszottunk, méghozzá nem a saját zeneigazgatónkkal, különösen érdekelt, milyen lesz a fogadtatás.
Argerich és Dutoit Ravel G-dúr zongoraversenyét próbálják (2015)
Ravel két zongoraversenyt írt, Argerich a turnén nem az ún. balkezes zongoraversenyt játszotta (amelyet Ravel az első világháborúban jobb karját elveszítő zongoraművésznek, Paul Wittgensteinnek írt), hanem a „rendes” G-dúr versenyművet. A koncert nagy siker volt, másnap izgatottan nyitottam ki a vezető osztrák napilap kulturális rovatát. A kritikus mindenkit, a zenekart, Dutoit-t, Argerichet szuperlatívuszokkal illette, micsoda koncert volt, micsoda előadók, szerencsés volt, aki hallotta. Majd jöttek a részletek, először hosszas elemzés arról, hogyan született Ravel balkezes zongoraversenye, végül a szerző összegzése az előadásról: „Ha nem tudtuk volna, hogy a balkezes zongoraversenyt halljuk, azt hihettük volna, hogy Argerich a kétkezes versenyművet játssza, ami jól mutatja a zseniális zongoraművész elképesztő technikáját: más két kézzel sem képes arra, amire ő eggyel.”
Elküldtem a kritikát Dutoit-nak, állítólag évekig cukkolta Argerichet egy-egy közös koncertjük előtt, hogy ma hány kézzel fog játszani.