Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten a Fesztiválzenekar lemezfelvételeiről.
Abban, hogy a Fesztiválzenekar nem rokkant bele az 1983-as megalakulása utáni nyílt és kevésbé nyílt támadásokba (több zenekar megtiltotta zenészeinek, hogy fellépjenek az új együttes produkcióiban), jelentős szerepe volt az akkor csúcson levő Hungarotonnak, pontosabban a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak, hiszen ez volt a cég hivatalos neve, a Hungaroton csak a korábban használt Qualitont felváltó márkanév volt. A tőlük és a Budapesti Tavaszi Fesztiváltól kapott felkérések biztosították a szerény anyagi hátteret az alkalmi zenekar évi négy-öt hangversenyéhez, de ennél is fontosabb volt, hogy a lemezek a Fesztiválzenekar nevét külföldön is megismertették.
Ez az időszak volt a Hungaroton fénykora. Az igazgató, Bors Jenő még 1965-ben került az állami lemezcég élére, előtte a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozott közgazdászként. Amikor kinevezték, a lemezeket a Kábelgyár egyik melléküzemágában préselték gőzgépekkel hajtott gyártósoron, külföldön eladhatatlanok voltak. Bors az elavult kócerájból 15 év alatt nemzetközileg jegyzett rangos céget csinált. Saját présüzemet épített Dorogon, elsők között vezette be a digitális felvételtechnikát, és olyan nagyszerű művészeket kötött a Hungarotonhoz, mint Ránki, Schiff, Kocsis, Jandó, Sass Sylvia, Tokody, Kincses Veronika, Polgár László, a Tátrai-, Bartók-, később a Takács-kvartett, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Capella Savaria. Ami fájdalmasan hiányzott, az egy nemzetközileg is ütőképes szimfonikus zenekar volt, ezt találta meg az indulás pillanatától felkarolt BFZ-ben. (A kiváló gazdasági és diplomáciai érzékű, fantáziagazdag Bors Jenőt, a Kádár-rendszer kevés valóban sikeres menedzserének egyikét 1990-ben puccsszerűen távolították el a Hungarotontól. Egyetlen bűne az lehetett, hogy Landler Jenő unokája volt.)
Amikor a zenekar 1992-ben állandósult, Fischer Ivánnal hetekig törtük a fejünket, megtartsuk-e a régi nevet. A Budapesti Fesztiválzenekar név még az induláskor az együttes mögé álló Budapesti Tavaszi Fesztivál javaslatára született. A világban sok fesztiválzenekar működik, mind egy-két hétig dolgozó alkalmi formációk, ilyen volt a régi BFZ is. Tudtuk, hogy ha állandó zenekarként is ezt fogjuk használni, folyamatos magyarázkodásra kényszerülünk. Abban, hogy mégis a név megtartása mellett döntöttünk, döntő szerepe volt a Hungarotonnak, amely már bevezette a brandet a komolyzene piacára, nem akartuk veszni hagyni az elért sikert, akkor már inkább magyarázkodunk.
A Hungarotontól eltávolított Bors Róna Péter anyagi támogatásával megalapította a Quintana céget, és ide magával vitte több hungarotonos művészsztárját, köztük a Fesztiválzenekart is. A rövid életű vállalkozás (a kisebbségi részvényes EMI 1992-ben kivásárolta a céget, és ettől kezdve csak könnyűzenei felvételeket csinált) három CD-t jelentetett meg a BFZ-vel. Terveztünk egy negyediket is, ennek felét, Lalo Csellóversenyét Perényi Miklóssal fel is vettük, de a lemez másik fele már soha nem készült el. Később megkerestem az EMI-t, szerettük volna megkapni a Lalo-felvételt, de az átalakulás zűrös hónapjaiban szőrén szálán eltűnt, alighanem ma is valamelyik eldugott polcon porosodik.
Ma már alig hihető, de akkoriban a lemezfelvételek komoly bevételi forrást jelentettek a zenekaroknak, a Hungaroton, majd a Quintana kiesése nekünk is nagy fejfájást okozott, de a szerencse mellénk szegődött. A Philips, amelynek egy hungarotonos koprodukcióban 1984-87 között Kocsis Zolival lemezre játszottuk Bartók zongorás versenyműveit, exkluzív szerződést kínált évi egy CD-re, többet a hazai és külföldi kötelezettségek mellett nem is tudtunk volna vállalni. Rendkívül sikeres, de nem problémamentes együttműködés volt, folyamatos harc folyt a repertoárról. A hatalmas katalógussal rendelkező Philips az alap repertoárt legalább három-négy kiváló zenekarral felvette már, nehéz volt megtalálni az üres „lyukakat”. Emlékszem, a Philips elvárása az volt, hogy a felvételekből átlagosan legalább 4–5000 példány fogyjon. Ma, amikor pár száz CD eladása bombasikernek számít, ez a szám felfoghatatlannak tűnik. A lemezipar ekkor már lejtmenetbe került, évről évre kevesebb CD-t és kazettát vásároltak, ezzel együtt a BFZ felvételei kimondottan jól teljesítettek. Brahms Magyar táncainak CD-jéből több mint 12.000 darabot adtak el, ez lett a Philips egyik legsikeresebb lemeze.
Brahms: 4. Magyar tánc – Fischer Iván / Budapesti Fesztiválzenekar
1993-ban indítottuk útjára nyári barokk fesztiválunkat a pesti Vármegyeháza gyönyörű udvarán, amely nemcsak szép, de akusztikája lehetővé teszi, hogy a koncertek a szabadtéri hangversenyek rákfenéjét jelentő erősítés nélkül menjenek. Az első évben a Bach család volt a téma, 1994-ben a 18. század cseh zenéje, rá egy évvel a francia arisztokrácia zenéje. Szebbnél szebb produkciók születtek, Iván itt kísérletezett először a tisztán zenei és a szcenikai-színházi elemek összekapcsolásával olyan segítőkkel, mint a rendező Jeles András, a historikus táncok szakértője, Széll Rita vagy a színész Lukáts Andor.
Az átütő sikert hozó 1993-as első fesztivál után két hónappal Athénben Mozart Idomeneóját játszottuk, a produkció koncertmestere a kvartettezéssel nemrég felhagyó Takács-Nagy Gábor volt. Párizsi éveim alatt folyamatosan bombáztam őt, lépjen fel az általa vezetett Takács-vonósnégyessel a Magyar Intézet koncertsorozatában, de sikertelenül, pedig mindent megpróbáltam. Kettős öröm volt, amikor feltűnt a BFZ-ben. Soha nem játszott zenekarban, fogalma nem volt a koncertmesterség megannyi fortélyáról, de tévedhetetlen ízlése, szenvedélyes zeneszeretete és kiváló emberi adottságai pótolták a hiányosságokat. Mindenki szerette és tisztelte, nemcsak hegedűsként, a világ egyik legjobb vonósnégyesének primáriusaként, de emberként is, aki amikor a jobb kezében jelentkező idegproblémák miatt felhagyni kényszerült a kvartettezéssel, nem apátiába süllyedt, hanem bámulatra méltó energiával kereste – és találta meg – új helyét a komolyzene világában.
Egy hétig voltunk Athénben, sok szabadidőnk volt, Ivánnal órákig tervezgettük a zenekar jövőjét. A gyerekek kakaókoncertjétől a nyugdíjasok egyforintos koncertjein át a Budapesti Búcsú megaprodukcióiig megannyi új tervünk volt, volt miről beszélni. Szóba kerültek persze a lemezfelvételek is: milyen kár, hogy a lemeztársaságok nem nyitottak az olyan raritások iránt, amilyenek a Bach család zenéjét bemutató nyári fesztiválon elhangzottak. Már nem emlékszem, melyikünk agyából pattant ki az ötlet: csináljunk egy saját lemezcéget, adjuk ki mi magunk a legérdekesebb produkciók felvételeit. Mint két elszabadult hajóágyú, beindultunk: most úgyis ráérünk, vegyük fel a nyári fesztivál anyagát már itt, Athénben, a koncertteremnek profi stúdiója van, talán kölcsönadják. Akkoriban egyetlen gyár, a székesfehérvári Videoton tudott CD-t gyártani, egy óra múlva kezünkben volt a válasz: vállalnák a gyártást, várják a mesterszalagot. Újabb fél óra múlva minden zenész megkapta a felkérést a másnap induló felvételre, ekkor már úton voltak DHL gyors küldeményként a Bach-kották és a Budapestről riasztott hangmérnök, Pécsi Feri is elérte még az esti athéni gépet.
Két dolog várt még tisztázásra, mi legyen a lemezcég neve, és ki legyen a zenei rendező. A Ponty mellett döntöttünk, jópofa név, semmi köze a komolyzenéhez, de hadd találgasson a vásárló, mi köze lehet Bachhoz, emellett angolul is kiejthető. Maradt a minden felvétel kulcsemberének számító zenei rendező személye: ezt Takács-Nagy Gabinak szántuk. Igaz, ilyet soha nem csinált, de rengeteg lemezt készített, és az ízlése-füle csalhatatlan.
Másnap indult a felvétel (ahhoz képest, hogy 24 órával korábban nemhogy mások, mi magunk sem tudtunk róla, nem rossz tempó). Gábor pedagógiai érzéke lenyűgöző volt. A stúdióban ülő, a teremben játszó zenészekkel hangszórón át kommunikáló zenei rendezőnek minden légypiszok hibát hallania kell, akkor is nyüstölnie kell a muzsikusokat a tökéletességre, amikor már mindenki hulla fáradt. Gábor valahogy így dolgozott:
„Gyerekek, ez egyszerűen zseniális volt. Higgyétek el, ilyet életemben nem hallottam, fantasztikus, nem találom a szavakat, káprázatos, Bach elsírná magát az örömtől, ha ilyen zenekari játékot hallana. Szuper, bravó, bravó, bravó! Persze van néhány apróság, nem is tudom, említsem-e, de az első hegedű a 14. ciffernél siet, a második hegedű a harmadik ütemben késik, a kürt végig hamis, a nagybőgő túl sok, a cselló túl halk, de mondom, amúgy zseniális. Tudjátok, mit? Vegyük fel még egyszer!”
Két hónappal később megjelent a Ponty első lemeze, The Bach Family. Még egy követte, az 1994-es barokk fesztivál cseh repertoárjából Benda melodrámája, a Medea a remek Udvaros Dorottyával a címszerepben. A rendező Jeles András kitalálta, hogy Medea egy üstdob fölé hajolva beszéljen, mint egy üstben varázsitalt kotyvasztó boszorkány, a rezonáló üstdob kísérteties színt adott a hangjának. A Ponty ezzel sajnos kimúlt, profi terjesztőhálózat nélkül vastagon ráfizetéses volt. Ami valamennyiünk szerencséjére megmaradt, az Takács-Nagy Gabi szeretetre méltó személye, tévedhetetlen zenei ízlése és lobogó lelkesedése, elsőrangú karmester lett belőle.