Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten a megszállottakról.
- hirdetés -
A megszállottak, a fanatikusok titokban valamennyiünknek szimpatikusak. Ők valamit a megszokottnál jobban akarnak, olyan erővel, olyan szenvedéllyel, amire mi, korlátainkkal és olcsó kompromisszumainkkal, nem vagyunk képesek. Talán képesek lennénk, de meg se próbáljuk, vagy ha igen, hát gyorsan feladjuk: önáltatásként naponta bizonygatjuk, nálunk az igazság, de titkon csodáljuk őket: helyettünk is cselekszenek. Jöjjön most fesztiválzenekaros éveimből három megsüvegelendő megszállott: két zongorista és egy fesztiváligazgató.
Az 1952-ben született grúz zongorista, Alekszandr Toradze az orosz repertoár, ezen belül is Prokofjev darabjainak elhivatott tolmácsolója volt. Lemezgyüjteményemben ott van az öt Prokofjev-zongoraverseny felvétele, amit 1997-ben a Kirov (ma Mariinszkij) Színház zenekarával és Valerij Gergijevvel vett fel: szenzációs, jobban ezeket a darabokat senki nem játssza.
Mi sem volt természetesebb, mint hogy meghívjuk a zenekarhoz. Első látogatásán Prokofjev 1. zongoraversenyét játszotta, 2014 januárjában a harmadikat. Különleges zongorista volt. Számára egy koncert nem zeneművek tolmácsolását jelentette, hanem harcot, csatát, élet-halál kérdését, ahol csak akkor van esélye a győzelemre, ha mozgósítja utolsó szellemi és fizikai tartalékait.
A híres zongorista Lili Kraus ott ült az 1997-es texasi Van Cliburn-verseny zsürijében, ahol Toradze második lett. Nála találóbban senki nem jellemezte Toradze játékát: „Soha nem hallottam, és biztos vagyok benne, hogy más sem ilyen határokat nem ismerő erőt és szenvedélyt. Testének minden atomját, minden porcikáját mozgósítja egyetlen cél, a zene érdekében.”
Mint a harcba induló katonák, Toradze is imádkozott hangversenyei előtt: Isten segítségét kérte, hogy legyen ereje megküzdeni a darabbal. Azt, hogy ez kemény harc, véres komolyan gondolta, hogy mennyire véresen, mutatja második, 2014-es budapesti fellépése.
A harmadik zongoraversenyt játszotta elementáris erővel, elsöprő energiával, már-már emberfeletti szenvedéllyel. Szakadt róla a víz, nem csak hallható, látható volt, ahogy szinte önkívületben küzd Prokofjev igazáért. A legendásan nehéz harmadik tételben csak azt lehetett látni, hogy a fehér klaviaturán előbb kisebb, majd egyre nagyobb vörös foltok jelennek meg: az óriási glisszandókban felsebezte a jobb kezét, csöpögött a vére. Hősiesen befejezte a darabot, és ahogy a tapsviharban ott állt a zongora mellett izzadt frakkjában, zihálva, véres jobb kezére tekert zsebkendővel, tényleg olyan volt, mint a csatából hazatérő katona. Vérét adta Prokofjev győzelméért. Ahogy katonához illik, a csatatéren is halt meg: 2022. április 23-án a Vancouveri Szimfonikus Zenekarral adott hangversenyén szívinfarktust kapott, pár nappal élte csak túl. Most először nem győzött.
Az orosz Alekszej Ljubimov messze földön híres Mozart-interpretátor, érthető, hogy mi is egy Mozart-zongoraversenyre hívtuk meg. Budapest után a New York-i Lincoln Centerben is felléptünk vele, megérdemelt sikere volt. Nagyon izgalmas zongorista. Mivel alapvetően csembalista (fortepianón is sokat játszik), billentésében, frazeálásában, játéka agogikájában sok a barokk, vagy barokkos stíluselem akkor is, ha modern zongorán játszik. Kedves, alacsony, kecskeszakállas, kopaszodó férfi, szódásüveg vastagságú szemüvegével olyan, mint egy filosz. A halkszavú, ügyefogyottnak látszó Ljubimovról senki nem feltételezné, hogy megalkuvást nem ismerő, bátor, a demokrácia és a művészet szabadsága védelmében bármikor tenni kész ember. A maga módján ő is megszállott: a szabadság megszállottja.
1944-ben született, a Moszkvai Konzervatóriumban a többek között Richtert, Gilelszt és Radu Luput is tanító Heinrich Neuhaus tanítványa volt. Érdeklődése már fiatalon a kortárs zene felé fordult, több Schönberg-, Stockhausen-, Boulez-, Ligeti-darab szovjetunióbeli bemutatója az ő nevéhez fűződik. Hamar meglett a böjtje: feketelistára került, hét évig nem mehetett külföldre. Az időt arra használta fel, hogy elmélyedjen a régi zenében és a korhű hangszeres játékban, miközben érdeklődése a kortárs zene iránt is megmaradt. (Zárójelben egy magyar vonatkozás: 2000-ben Schnittke zongoraötösét a mi Keller-vonósnégyesünkkel játszotta lemezre.) Több régizenei formációt, együttest alapított és a hatóságok állandó vegzálásával dacolva létrehozta az avantgárd zene legjelentősebb szovjetunióbeli fórumát, az Alternatíva fesztivált.
Karakánságáról, bátorságáról számos történetet lehetne idézni, helyettük álljon itt a legfrissebb példa. Amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, első dolga az volt, hogy koncertet hirdetett az általa mindig nagyra tartott, Oroszországban modernsége miatt már korábban betiltott ukrán zeneszerző, Valentin Szilvesztrov műveiből. A 2022. április 13-án rendezett moszkvai hangversenyt a rendőrség állítólagos bombaveszélyre hivatkozva megpróbálta leállítani, de Ljubimov a színpadra lépő rendőrökkel dacolva végigjátszotta a műsor utolsó darabját, Schubert egyik Impromptujét. A hangszerébe kapaszkodó művészt csak akkor tudták elhurcolni, amikor az utolsó hangot is eljátszotta. A közönség felállva ünnepelte: nemcsak a zongoristát, a bátor demokratát is.
A kilencvenes években két-három évente utaztunk a Kanári-szigetekre. Az ottani zenei fesztivál talán nem tartozik a legrangosabbak közé, de telt házakat vonz. Ügyesen választották meg az időpontját, január közepétől február közepéig tart, amikor a szigeteken a klíma 20-22 fok, néha még a tengerben is lehet fürödni. Európa hidegebb országaiból ezrével érkeznek ilyenkor a turisták, a fesztivál elsősorban az ő érdeklődésükre számít. Mi sem bántuk, hogy pár napra a télből a kora nyárba léphettünk át. Anyagilag is előnyös volt a zenekarnak, mert minden műsort kétszer el lehet játszani, egyszer Las Palmasban, egyszer Tenerifén. Mindkét városban nagyszerű terem ad otthont a fesztiválnak, Las Palmasban a Kanári-szigetek híres szülöttjéről, a tenorista Alfredo Krausról elnevezett auditórium, a tenerifei terem pedig a világhírű spanyol építész, Calatrava egyik remekműve.
A fesztivál igazgatója 60-65 év körüli zenetörténész volt, sokat beszélgettünk. Hamar kiderült, közös szerelmünk az opera. Ekkor körvonalazódott az a később megvalósult terv, hogy elvigyük Las Palmasba a Glyndebourne-i Operafesztivál Fischer Iván vezényelte Cosí fan tutte produkcióját, azzal a csavarral, hogy a zenekar a Fesztiválzenekar legyen. Spanyol kollégám minden koncerten ott volt, köszöntötte a hangversenyre érkezőket, sokan láthatóan személyes ismerősei voltak. Mindenen rajta tartotta a szemét, mindenkihez volt egy jó szava, érezni lehetett, hogy az egészet a sajátjának érzi, számára ez nem munka, inkább élvezet.
Második látogatásunkkor azonnal feltűnt, hogy nehezebben mozog, kicsit lelassult, de kedvessége, ügyszerete és állandó jelenléte mit sem változott. Eltelt újabb két év, megint mentünk Las Palmasba és a találkozás megrázó volt. Szokás szerint az irodájában kerestem fel. Nem lehetett ráismerni: arca beesett, leadhatott vagy tíz kilót, orrában kanül volt, a cső végén a fal mellett oxigénpalack.”Tüdőrák” – mondta kesernyés mosollyal, szinte bocsánatkérően. Úgy búcsúztam el tőle, hogy többet nem látom. A koncertek ugyan még előttünk voltak, de biztos voltam benne, nem lesz ott. Tévedtem. Fogyó testén lötyögő öltönyben ott állt a koncertterem előcsarnokában, mögötte kerekekre szerelt tartóállványon az oxigénpalack. Jött velem, egyik kezével a palackot húzta, másikkal a korlátba kapaszkodott, de jött. Mosolygott, köszöntötte az érkezőket. Hogy oxigénpalackja ne zavarja a közönséget, a sor szélére ült, onnan hallgatta a hangversenyt. Ez volt az élete, nem maradhatott távol. Ő is megszállott volt.
