Miklós bácsi, a cuccos

Szerző:
- 2025. február 4.
Budapesti Fesztiválzenekar - fotó: Stiller Ákos
Budapesti Fesztiválzenekar - fotó: Stiller Ákos

Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten többek között a legendás Bada tanár úrról és Lipták Miklósról.

- hirdetés -

Gimnáziumba a Váci úti Bolyai Gimnáziumba jártam. Nem patinás alma mater volt, 56 után létesítették Újlipótváros és Angyalföld határán. Ide száműzték a rangos belvárosi iskolákból a forradalomban megbízhatatlannak bizonyult pedagógusokat. Jobbnál jobb tanárok voltak, én dr. Bada Gyula osztályába jártam. Hogy ki volt a legendás Bada tanár úr, dadogó klaviatúrámnál sokkal ékesebben mondja el Spiró György. A csodálatos pedagógusnak méltó emléket állító írást sokan ismerik, pár éve irodalom érettségi tétel is volt. Ha nem olvasták volna, fenn van az interneten. Csak annyit kell beírni, hogy Bada, Spiró, Bolyai – ne mulasszák el!

Nem akármilyen osztályba jártam. Rögtön az első padban balra Vajda János ült, világhírű agysebész lett belőle. Padtársa Littmann László volt, édesapja, a Kossuth-díjas Littmann Imre professzor, a magyar szívsebészet megalapítója. Laci is orvos lett, egyetemi tanár az USA-ban. Az ő párosuk mögött ültem én, mellettem Pataki Pál. Diplomata lett, a Párizsi Magyar Intézetet vezette, majd UNESCO nagykövetté nevezték ki. Mögöttem Tátrai Vilmos ült, a Tátrai-vonósnégyes primáriusának, a Kossuth-díjas Tátrai Vilmosnak a fia. Vilikéből nemzetközi hírű művészettörténész lett, óriási szaktekintély. Vilike mögött sem akármilyen páros koptatta a padot, Bolgár György, a későbbi nagyszerű újságiró-rádiós, mellette Vadas József, kiváló művészettörténész, egyetemi tanár. A szomszéd padsor sem volt sokkal rosszabb, hogy mást ne mondjak, átellenben Spiró György ült. Őt nyilván nem kell bemutatni, ő a Spiró. Padtársa Gálik Mihály volt, a Corvinus egyetemi tanára, a rendszerváltás után a Magyar Rádió igazgatója. A szomszéd várat erősítette Redő Ferenc is, festő apja a Szépművészeti Múzeum igazgatója volt, belőle jeles régész lett. Bár ebben nekem semmi érdemem nem volt, az én építész apám is Kossuth-díjas volt, így a mi padsorunk rögtön három Kossuth-díjas felmenővel büszkélkedhetett, azért ez nem semmi.

Az egykori Bolyai Gimnázium - forrás: Fortepan / Urbán Tamás

Az egykori Bolyai Gimnázium – forrás: Fortepan / Urbán Tamás

Abban, hogy lettünk akik lettünk, döntő szerepe volt Bada tanár úrnak. Nála jobb magyar és latin tanár nem volt (annak, aki az érettségin négyest-ötöst akart, a kihúzott témáról folyékonyan kellett beszélnie latinul), de a tudásnál, a lexikális ismereteknél fontosabb volt az emberség, amit megtanultunk tőle. Humánum, hazaszeretet, szolidaritás, mások tisztelete, gerincesség: magasztos és fontos elvek, melyeknek mi, Bada tanár úr egykori diákjai azóta is próbálunk megfelelni. Botladozva, tökéletlenül, ki több sikerrel, ki kevesebbel, olykor fogyó hittel, de próbálkozunk. Évente két-három alkalommal találkozunk. Van amikor valamelyikünk lakásán beszélgetünk, máskor Bosch kiállításra megyünk Hollandiába, Svájcba szakadt beteg osztálytársunkat látogatjuk meg, vagy Spiró új darabját nézzük meg. Tartjuk a kapcsolatot egymással, bár e-mailjeink címlistája vészesen rövidül. Még ma is, nyolcvanhoz közeledve, egy-egy döntés előtt-után arra gondolok, mit szólna ehhez Bada tanár úr.

Ez végül is egy zenei blog lenne Fesztiválzenekaros emlékeimről, hogy jön ide a Bolyai és Bada tanár úr? Most, hogy a hályogkovács történeteket írom, híres karmesterekről és nagy szólistákról, rangos fesztiválokról és világraszóló sikerekről, gyakran elgondolom, mit szólna ő hozzájuk. Biztos felhívná a figyelmemet a stiláris ügyetlenségekre (Spirót is finoman nyesegette a gimnáziumban). Megjegyezné, hogy pár történet mintha túl szentimentálisra sikeredett volna, végül felemelné a hangját: „Édes fiam, ez mind szép, de hol vannak a hétköznapok? Csupa ünnep, csupa vasárnap, hol a hétfő, a kedd? Hol vannak a hétköznapok hősei?” Igaza van, pótolom.

dr. Bada Gyula - forrás Arcanum

dr. Bada Gyula – forrás: Arcanum

Lipták Miklóst örököltem. Amikor 1992-ben Párizsból hazaköltöztem, Gedényi Ildikó mutatta be, aki az addig évi két-három koncertet adó Fesztiválzenekar fellépéseit szervezte: „Ő Miklós bácsi, a cuccos.” Hogy mit csinál a cuccos, vagy ahogy mostanában mondják, műszaki munkatárs? Gondoskodik róla, hogy már az első próbán minden hangszer ott legyen. A Fesztiválzenekarnak nem volt timpanija, hárfája, kontrafagottja, kottatartói, zongorája, minden hiányzott, még a zenészek székei is, ezeket fel kellett kutatni, bérelni. Gondoskodik róla, hogy minden mindenhova időben és épségben odaérjen. Kamiont bérel, rakodómunkásokat, akik mindent átfuvaroznak a koncert helyszínére, majd vissza. Dobogókat épít, hogy a fúvósok, ahogy a karmesterek kérni szokták, magasabban üljenek a vonósoknál. Ott ül a próbákon és figyel, hogy majd a koncerten minden zenész helye a színpadon ott legyen, ahol a karmester a próbán kérte. A csellók egyszer a második hegedűk mellett, máskor az első hegedűkkel szemben, mikor hogy kell. Zongorahangolót rendel, ellenőrzi az öltözőket, hova jöjjenek a férfiak, hova a nők, a koncertmesternek külön szoba dukál. Egyezteti a világosítóval a koncertfényeket: egy szembe világító reflektor száz ember munkáját tudja tönkretenni. Ellenőrzi, rendben van-e a ruhatár, a büfé, a mosdók, és így tovább, teendők százai. Fontos szerepe van a koncerten: az ő dolga, hogy a nyitány ötvenfős Mozart zenekarából pillanatok alatt száz fős Mahler zenekar legyen. Hiába sikerül ragyogóan a nyitány, ha az átrendezés lassú, leül a koncert. A jó cuccos a főpróba után ott marad és még sokáig gyakorolja az átrendezést, stopperrel méri az időt, mint a Forma 1-en a kerékcserénél.

Rémlik, hogy Miklós bácsi valamikor valahol nagybőgőzni tanult, de hamar váltott, cuccos lett 1945-ben a Székesfővárosi Zenekarban, majd jogutódjában, az Állami Hangversenyzenekarban. Az Arcanum folyóirat archívumában rábukkantam egy, az Esti Hírlap 1978. december 23-i számában megjelent riportra, amely Ferencsik jobbkezeként mutatja be őt. Idővel nyugdíjba ment, már nyugdíjasként került az akkoriban csak évi néhány hangversenyt adó Fesztiválzenekarhoz. Mi sem volt természetesebb, hogy az állandósult együttesnél is számítottam rá, alkalmaztam az akkor már bőven hetvenes éveiben járó nyugdíjast. Soha a hangját nem lehetett hallani, nála szerényebb, kötelességtudóbb ember nem volt. Semmire nem kellett figyelmeztetni, egyszerűen mindig minden ott volt, ahol kellett, akkor amikor kellett, egyetlen hiba, egyetlen tévedés, egyetlen gikszer nélkül.

A Chicagói Szimfonikus Zenekar cuccosának vázlata Bartók Zenéjének Solti György vezényelte 1989-es előadásához

A Chicagói Szimfonikus Zenekar cuccosának vázlata Bartók Zenéjének Solti György vezényelte 1989-es előadásához

Egy-két év múlva látszott, hogy a szinte folyamatos üzemmód, az évi 50-60 hazai és külföldi koncert kezdi meghaladni az idősödő Miklós bácsi erejét. Hiba most sem fordult elő, abba szégyenében alighanem belehalt volna, de látszott, hogy lelassult. Amit régen öt perc alatt flottul elintézett, most 10-15 percig tartott. Szívszorító volt látni, benyitva a szobájába, ahogy listákat körmöl a teendőkről, nehogy valamit elmulasszon (régen ilyenre nem volt szüksége), vagy a próbán vázlatokat készít a zenekarról, nehogy elfelejtse, hogy a koncerten melyik zenészt hova kell ültetnie. Nyilvánvaló volt, előbb-utóbb el kell búcsúznunk tőle, a helyzet idővel csak romlani fog.

Amikor elmondtam neki a döntést (nyomasztóbb feladat nem sok volt a pályámon), egyetlen rossz szava sem volt: „Igen, igazgató úr, értem.” Megkérdeztem, vállalná-e utódja betanítását. Igent mondott, ez számára természetes volt. Nemsokára bemutattuk neki Zentai Róbertet. Abban, hogy Robiból zseniális műszaki vezető lett, a Fesztiválzenekar kulcsembere, nem kis szerepe volt Miklós bácsinak, aki megható alapossággal, szívét-lelkét beleadva tanítgatta, mint tyúkanyó a kiscsibéit, először elmagyarázva, megmutatva a fortélyokat, majd már utódjára bízva a dolgot, de a háttérből gondosan figyelve.

Amikor úgy érezte, immár jó kézbe kerültek a dolgok, elvégezte a munkáját, elment. Elbúcsúztattuk persze, ahogy illik, ajándékot is kapott, de rossz volt a lelkiismeretem.

Tényleg ez a világ rendje?

Néha még feltűnt egy-egy koncerten, egyre nehezebben járva. El-elbeszélgetett a zenészekkel, engem is üdvözölt, azután lassan ez is elmaradt. Feleségétől tudtuk meg, amikor meghalt. Halálát Iván jelentette be a zenészeknek. A csend magáért beszélt.

Megosztás

Ajánlott

Bejegyzések

PROMÓCIÓ

VEB 2023

Hírlevél

Magazin lelőhelyek

Kattintson a térképre!

Hírlevél

Member of IMZ
ICMA logo
A nyomtatott Papageno magazin megjelenését támogatja:
NKA logo