Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten többek között a világ legjobb idegenvezetőjéről.
- hirdetés -
A Fesztiválzenekarral sokszor jártunk Athénban. A görög főváros kacsalábon forgó koncerttermét, a Megaront felépítő zeneszerető milliomos, Christos Lambrakis kedvelt minket és bár formálisan nem volt beleszólása abba, kit hív meg a menedzsment, a nagyhatalmú üzletember kívánsága parancs volt.
1993-ban, első látogatásunkkor a legtöbb zenész először járt Görögországban. Mindenki várta, mikor lesz egy szabad délután megnézni az Akropoliszt és a bevásárló utcácskáiról-éttermeiről híres Plaka negyedet. Az Akropoliszt nem nehéz megtalálni, a dombtetőre épült fellegvár mindenhonnan látszik a háztetők fölött, csak toronyiránt kell menni. A Plaka már trükkösebb: a girbe-gurba, kanyargó, domboldalra felfutó szűk sikátorokban könnyű eltévedni, GPS akkoriban nem volt. A hozzám szegődő zenészek csak ámultak, honnan tudom, hogy itt balra kell fordulni, a második saroknál fél jobbra, utána újra balra. Nem árultam el, honnan ismerem a járást, hadd higgyék, hogy az igazgatójuk született zseni. Ideje elmondani az igazságot.
Az egyetem elvégzése után (magyar-néprajz-angol szakos bölcsész voltam) az IBUSZ-nál helyezkedtem el. Korán nősültem, amikor megkaptam a diplomámat feleségem még egyetemista volt, és első gyerekünk is megszületett már. Hívtak tanársegédnek a Néprajz Tanszékre, de nemet mondtam. Kellett a pénz, albérletben laktunk, egyetemi oktatóként nem tudtam volna eltartani a családot, idegenvezetőként jobban lehetett keresni. Ez volt a hazai idegenforgalom nagy felfutásának időszaka. Egyre több külföldi jött Magyarországra és ha korlátozottan is, mi is utazhattunk külföldre. Látogató útlevéllel évente egyszer, turistaként három évente lehetett nyugatra menni, de az IBUSZ társasutak ebbe nem számítottak bele és forinttal lehetett fizetni, nem kellett kemény valuta. Érthető, hogy amikor a vállalat meghirdette a következő év társasútjait, a Madách tértől, ahol a főiroda volt, az Astoriáig állt a sor, két nap alatt a legtöbb hely betelt. A megnövekvő forgalom arra ösztönözte az IBUSZ-t, hogy főállású idegenvezetőket alkalmazzon. Korábban ezt külsősökkel, egyetemistákkal, háziasszonyokkal, nyugdíjasokkal oldották meg. Tíz főállású idegenvezetőt vettek fel, én voltam az egyik. Nem volt rossz társaság, a németes Ódor László például később nagykövet, egyetemi tanár lett.
Az athéni Plaka – forrás: Mariott Bonvoy
Ez volt a „nagy elsők” időszaka. Először utazhattak magyarok Indiába és Japánba, először jutottak el magyar turisták az USA-ba. Ez utóbbi utat én vezettem, beírva nevemet örök időkre a magyar turizmus nem létező aranykönyvébe. India, az USA, vagy Japán az egyszerű halandók számára megfizethetetlenek voltak, nem így Görögország, ahova az ezredesek juntájának hatalomra jutása, 1967 után évekig nem utazhattak magyarok, de most, a junta bukása után megnyílt a lehetőség. Az öt év alatt, amit az IBUSZ-nál töltöttem, vagy tízszer jártam Görögországban, alaposan megismertem. Egyhetes utak voltak, Athén mellett érintették a legfontosabb látnivalókat: Mükéné, Olümpia, Delphi, Epidaurosz.
A nemzetközi turizmusban szigorú szabály, hogy mindenhol helyi idegenvezetőket kell igénybe venni. Hiába ismerem Bécset jobban, mint sok helybeli (vagy ötvenszer vittem oda turistacsoportot, csukott szemmel bárhonnan bárhova odatalálok), nem tarthatnék városnézést, ez az osztrákok joga. Ha mégis megtenném és kiderülne (a fontosabb turista látványosságok környékén civil ruhás ellenőrök járkálnak, csak idő kérdése a lebukás), sok száz eurós büntetésre számíthatnék és még az idegenvezetői engedélyemet is bevonnák. És fordítva: ha egy angol, vagy német csoport nálunk akar várost nézni, magyar idegenvezetőt kell bérelniük, nem oldhatják meg „svarcban”.
A görögországi IBUSZ-utak helyi idegenvezetője Néna Papakonstantinou volt, vagy ahogy mindenki hívta, Nena néni. Néni, hiszen már hetvenes éveiben járt, de szálfaegyenes volt a tartása. Makulátlanul öltözött: kosztüm, kezein még a nyári melegben is elegáns kesztyű. Mint sok idős görög asszonynak, rendkívül mély hangja volt. A repülőtéren várta a csoportot és miután végigkalauzolt minket az országon, egy héttel később a repülőtéren vett tőlünk búcsút.
Nena néni egy zseni volt. Nem, az állítás nem túlzás. Magamat is jó idegenvezetőnek tartottam, még kitüntetést is kaptam (ennek fura történetét egyszer még elmesélem), bejárva a világot a szakma művelőinek százaival dolgoztam, senki a közelébe sem jött. Bár született görög volt, büszke patrióta, tökéletesen, akcentus nélkül beszélt magyarul. Apja diplomata volt, ő hét éves koráig Budapesten élt, számolni csak magyarul tudott. Egyszeri volt, különleges, utánozhatatlan. Szakmai titka egyfajta érzelmi átlényegítés volt. Más idegenvezetők elmondják az adatokat, a tényeket, ekkor és ekkor épült, ez és ez tervezte. Ha ez már túl száraz, vagy unalmas, bedobnak néhány sztorit a lánchídi oroszlánok nyelvéről, vagy a hordóban legurított Gellértről. Nincs is ezzel baj, kiválóan működik. Ő ennél többet akart, azt, hogy hallgatói érzelmileg azonosuljanak azzal, amit látnak. Ne külső szemlélők legyenek, felejtsék el, hogy turisták, azt éljék át, amit az olümpiai atléta, a delphoi jósda vendége, vagy az elveiért halni kész Szókratész átélt. Ha ez zavarosan hangzana, egy példa talán rávilágít Nena néni titkára.
Minden athéni városnézés kötelező állomása a Nemzeti Régészeti Múzeum. Szép, szép, de mint sok múzeum, egy idő után fárasztó, szobrok százai, nehezen befogadható. Nena néni a termek között sétálva elmesélte egy fiatal athéni polgárlány történetét, aki a peloponnészoszi háborúk idején dúló pestis járványban halt meg. Másodpercre akkor, amikor a történetet befejezte, egy új teremhez értünk. A bejárattal szemben, a fő helyen Hégészó híres síremléke állt. Nena néni intett, a teremőrök bezárták az ajtókat, élő ember ettől kezdve se ki, se be nem mehetett, Nena nénit nem szabad zavarni. Szembe fordult velünk és szavalni kezdett: „A kedvesem kétezer éve alszik, kétezer éve meghalt s vár reám. A neve Hegeso…” – és jött Babits csodálatos szonettje döbbenetes átéléssel, hátborzongató szépséggel. Egy Lukács Margit tudott ilyen királynői tartással szavalni. Mindenki a szemét törölgette, lehetetlen volt kivonni magunkat a hatása alól. Olyan volt, mint egy zseniális rendező által megkoreografált előadás.
Hégészó síremléke – forrás: Athéni Régészeti Múzeum
Vasfegyelmet tartott. Ha valaki a csoportban nem ott fényképezett, ahol ő javasolta, leteremtette: „Nem megmondtam, hogy balra a kőhalomnál van a legszebb kilátás, vagy hiába beszélek magának?” A bűnös behúzta a nyakát, átsomfordált a kőhalomhoz és konstatálta, hogy Nena néninek, mint mindíg, igaza volt. A múzeumi teremőrök rettegtek tőle. Ha hagyták, hogy egy másik csoport megzavarja produkcióit, kiabálva teremtette le őket, csak úgy zengett a terem. A hosszú buszutakon hozzánk hasonlóan ő is el-elbóbiskolt, de amikor egy látványossághoz közeledtünk, másodpercre pontos időzitéssel felébredt, mintha ébresztőóra lett volna az agyában. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de soha semmiről nem maradtunk le. Ha bementünk egy étterembe, a pincérektől a szakácsokon át a konyhás lányokig mindenki rohant köszönteni, elképesztő respektje volt. Ha a hely szelleméhez az illett, hosszú passzusokat szavalt az Odüsszeiából, máskor, mint egy görög dráma hősnője, átkot szórt az aljas Lord Elgin fejére: nem elég, hogy ellopta a Parthenón márványait, még volt képe pénzért eladni őket az brit államnak!
Nena néni pár év múlva nyugdíjba ment, de még egyszer találkoztunk. Az én feladatom lett a leendő idegenvezetők oktatása, az előadások az ELTE Gólyavárban voltak, több száz hallgatóval. Rábeszéltem az IBUSZ vezetését, hívják meg Nena nénit, hadd ismerhessék meg a jövő idegenvezetői. Így is történt, az akkor már nyolcvanhoz közeledő Nena néni 73 év után újra eljutott Budapestre és bemutathattam: „Kedves leendő kollégák, a világ legjobb idegenvezetője áll maguk előtt.” Mindenki felállva ünnepelte, jó érzés volt, hogy valamit visszaadhattam abból, amit kaptam tőle.
Hát ezért tudom ma is, hol kell jobbra, és hol balra fordulni a Plaka labirintusában. Nem akárki tanított.
