Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten többek között Radu Lupuról és Ökrös Oszkárról.
- hirdetés -
Ha nem zenész ismerősökkel beszélgettem a Fesztiválzenekarról, előbb-utóbb (de inkább előbb) szóba kerültek a honoráriumok. Valamiért ez nagyon érdekelte az embereket: mit kér Schiff, mennyiért lép fel Kocsis, mibe kerülnek a Berlini Filharmonikusok. Igaz, hogy a Fesztiválzenekarnál a zenészek háromszor annyit keresnek, mint a többi magyar zenekarban? (Bár igaz lett volna.).
Mindenre lehet pro és kontra példákat találni. Velem is előfordult, hogy megkerestem X karmester, vagy szólista ügynökségét, eljönne-e a Fesztiválzenekarhoz, mire a válasz in medias res azzal kezdődött, tudom-e, hogy az illető honoráriuma ennyi és ennyi (itt egy nagyon nagy szám jött). De az általános gyakorlat ennek a fordítottja. Hosszas levélváltásban tisztázzuk, mikor érne rá a karmester: ami neki jó, az nekünk nem (nincs terem), ami nekünk jó, az neki nem („épp Koppenhágában vagyok”), végül találunk egy kompromisszumot. Ezt intenzív e-mail váltás követi arról, ki legyen a szólista és mi legyen a műsor. Ötletek jönnek-mennek: ezt tavaly játszottuk, most nem mehet, jobb lenne szólistának csellista és nem zongorista, a javasolt szimfónia zenekara túl nagy (értsd drága). Ha ez is megvan, következik a logisztika: utazás, szálloda, próbarend. És amikor már minden tisztázódott, jöhet a honorárium, szinte utoljára. Ekkorra már olyan sok energiát ölt a projektbe mindkét fél, hogy egyikük sem hagyná veszni. Van persze kis vita, alkudozás, de inkább csak játék: én is engedek picit, te is.
Általános tévhit, hogy minél híresebb egy hely, annál magasabb a honorárium. A Carnegie Hallban vagy a Salzburgi Ünnepi Játékokon nemhogy nem magasabb a honorárium, mint mondjuk Floridában, vagy Münchenben, inkább alacsonyabb. Ők ugyanis – eléggé el nem ítélhető (de érthető) módon – visszaélnek a rangjukkal. „Ennyi és ennyi a honor, döntse el, akar-e jönni, nem kötelező”. Micsoda kérdés, hát persze hogy akarok. Kicsiben a Fesztiválzenekarnál is éreztük ezt: a fiatal zenekar első éveiben magasabb honoráriumokat kellett ajánlanunk, mint később. Egy ismeretlen zenekarhoz nehezebben megy el a híres karmester, mint egy rangos együtteshez. Ha egy műsor nemcsak egyszer megy, a honorárium arányosan csökken. A második koncert honoráriuma általában az első 50-80 százaléka, a harmadiké az első 50-60 százaléka. Az utazás és a szálloda költségeit a meghívó a honoráriumon felül szokta fedezni. Ha nem így van, a honorárium kicsit magasabb, ezt hívják a szakmában „all in” összegnek, minden benne van.
A Carnegie Hall – forrás: La Scena Musicale
(Ha már a Carnegie Hallról esett szó, zárójelben hadd rántsam le a leplet arról a bosszantó trükkről? inkorrektségről?, ahogy néhány muzsikus megpróbálja feltupírozni az imázsát azzal, hogy ő már fellépett a Carnegie Hallban. A Carnegie Hallt ugyanis bárki kibérelheti, ön is, nyájas olvasó, azt játszik benne, amit akar, ha dilettáns, akkor is. A három teremből a két kisebb nem is olyan drága. Sok középszerű művész vagy ügynöksége úgy gondolja, megér neki pár ezer dollárt, hogy kibérelje valamelyik termet. Az sem baj, ha nem lesz közönség. A fontos az, hogy ettől kezdve lehessen mellet döngetni: felléptem a világhírű intézményben. Ezt összemosni azzal az óriási ranggal, amit a Fesztiválzenekar, Várjon Dénes, vagy Baráti Kristóf meghívása jelent a Carnegie Hall saját koncertsorozatába, nem korrekt. Sok olyan internetes zenei verseny is van, amelyről ordít, hogy csak nyerészkedésből hirdették meg. Alapít valaki egy hangzatos nevű céget, mondjuk „A jövő sztárjai”, majd az interneten versenyt hirdet azzal, hogy az első díj koncert a Carnegie Hallban. A nevezési díj 200 dollár, fél órás videót kell beküldeni. Neveznek százan, az már 20.000 dollár bevétel. A no-name zsűri (alighanem a cégalapító és baráti köre) kiválasztja a nyertest, kibérli a Carnegie Hall legkisebb termét 10.000 dollárért, keresett tisztán 10.000 dollárt.)
A nagy román zongorista, Radu Lupu nagyon megválogatta, hol lép fel, jóval kevesebb koncertet adott, mint legtöbb társa. Élete végén ennek egészségügyi okai voltak: gerincfájdalommal küszködött. Ezt enyhítendő nem hagyományos zongora zsámolyon, hanem támlás széken, hátradőlve játszott. Viszonylag gyakran lépett fel a Fesztiválzenekarral, kollégáim irigykedtek is, hogy hogyan csináljuk. Lupu ugyanis fütyült a honoráriumra, azt majd letárgyalja az ügynöke, annyi amennyi. Semmi értelme nem lett volna ráajánlani másokra: mi többet fizetünk, jöjjön hozzánk. Ma már elárulhatom mi volt a bónusz, amivel Budapestre csalogattuk. A bridzs és a sakk. Lupu mindkettőt imádta és nagyon magas szinten űzte. Ha nem a zongorát választja, akár profi játékosnak is elmehetett volna. A Fesztiválzenekarban mindkét sport népszerű volt. A turnék hosszú buszozásait véres komolyságú végtelen bridzspartik oldották, a sakkról pedig csak annyit, hogy Fischer Iván harmadik lett egy holland sakkbajnokságon és még Polgár Judit is partnernek tekintette (persze még vakon játszva is rommá verte). Lupunak tehát úgy ment a honorárium ajánlat, hogy X euro, plusz egy délután sakk és két délután bridzs, ilyen vonzó ajánlatnak nem tudott ellenállni.
Radu Lupu – forrás: Decca
Húsz év alatt egyetlen muzsikus volt, akivel nem tudtam honorárium ügyében zöldágra vergődni, a zseniális cigány cimbalmos, Ökrös Oszkár, vagy ahogy mindenki hívta, Ökrös Oszi. Sajnos már nincs közöttünk, 2018-ban fiatalon, 61 évesen halt meg. Oszi legalább 140-150 kiló volt, a repülőn két ülést kellett neki foglalni, egy nem lett volna elég széles. Sokan a cimbalom Paganinijének nevezték (főleg ő maga saját magát). Tény, hogy elképesztően játszott, tátva maradt az ember szája. Több projektünkben is szerepelt, mindig őt hívtuk a Brahms Magyar táncok és a Liszt Rapszódiák cimbalom szólóira. Volt benne némi veszély, mert a szólóit telerakta elképesztő improvizációkkal, amik nem akartak véget érni, de Oszinak mindenki mindent megbocsátott. Lehetetlen volt rá haragudni. Pénzügyi tárgyalásaink eléggé egy kaptafára mentek. Egy-egy turné előtt bejött az irodámba és közölte, hogy 500.000 forintot kér. Ennyit a versenymű szólistája sem kapott, mondtam hogy 38.000 ft az ajánlat. Másnál ilyenkor elindul egy kölcsönös araszolás a középút felé, de ő ennél önérzetesebb volt, egy fillért sem engedett, sértődötten távozott. A turnét megcsinálta (a közönség mindig tombolt a szólóinál), de úgy, hogy nem volt aláírt szerződése. Azután, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, küldött egy számlát 38.000 forintról.
Ökrös Oszkár átveszi a Kossuth-díjat – forrás: MTI
Vele kapcsolatos egy frankfurti emlékem is. A híres Alte Operben léptünk fel. Oszi a turné előtt szólt, hogy elkészült az új CD-je, csupa szóló, szeretné árusítani a koncerten. Az ilyen mindenhol engedélyhez van kötve, rákérdeztem a német rendezőknél, mondták, hogy sajnos nem lehet. Közöltem Oszival a rossz hírt, bólogatott. Eljött a koncert, a szünetben elindultam az emeleti büfé felé, de már a lépcsőházban egy sztentori hangot lehetett hallani, aki azt harsogta elképesztő magyar-német-angol nemlétező keverék nyelven: „Vördfémász cimbalist, das Paganini of cimbalom, ich Oszkár Ökrös, nur 20 euro, veri csíp, kaufen bitte, gud biznisz”. A büfébe érve megpillantottam a hang forrását, Oszit. A nyakában, mint valamikor a kenyeres lányoknak és perec árusoknak, hatalmas tálca lógott, tele CD-kel. A sok pezsgőző szmokingos férfi és nagyestélyis nő között nem akármilyen látvány volt. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha elkezdem kituszkolni a teremből, az még rosszabb, egy 150 kilós cimbalmost amúgy sem könnyű tuszkolni. Sőt az egészben, a maga hihetetlen pofátlanságával, volt valami eredendő báj, egyszerűen nem lehetett Oszira haragudni. Elmosolyodtam és odaléptem hozzá, gondoltam ha meglát, legalább visszafogja magát. A szeme se rebbent. „Jó estét drága Tamás, hát maga is itt van? Kér egy CD-t? Magának olcsóbban adom!”
Most, hogy ezt a történetet írom, Oszi ominózus CD-je szól a lemezjátszómon. Elsőrangú, megérte a 17 eurót. Három euró kedvezményt kaptam.
