Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten egy kellemes és egy kellemetlen meglepetésről.
- hirdetés -
A zenekarigazgató munkáját nem kell misztifikálni. Előadóművészekkel, élő produkciókkal dolgozva nyilván kiszámíthatatlanabb, olykor izgalmasabb mint sok más munkakör, de ennek is megvannak a maga hétköznapjai, horribile dictu unalmas részei. Különösen untam az értekezleteket, ma is büszke vagyok rá, hogy a zenekari stábnak húsz év alatt jó ha hármat-négyet tartottam, azok is villám gyorsak voltak. De nem lehetett minden unalmas elemet kiiktatni és ilyenkor kifejezetten jól jött valami nem várt fordulat, néha örvendetes, máskor bosszantó. Két ilyen “derült égből villámcsapás” történetet mesélnék el, egy kellemeset és egy kellemetlent. Kezdjük a kellemetlennel, legyünk túl rajta.
Tudják mi az ATA Carnet? Nemzetközi, egységesített vámokmány, amely olyan termékek és áruk egyszerűsített kivitelére, majd visszahozatalára szolgál, amelyeket meghatározott időre visznek külföldre, majd változatlanul visszahoznak a kiindulási országba. A sokat turnézó Fesztiválzenekar tonnányi hangszerét többnyire kamionnal, ritkábban repülővel szállítottuk. Egy-egy ilyen akció komoly logisztikai szervezést igényel. A sofőrök naponta csak meghatározott kilométert vezethetnek, utána pihenőt kell tartaniuk. Sokfelé hétvégeken tilos a kamionforgalom, a koncerttermek a belvárosban vannak, gyakran gyalogos zónában, engedély kell, hogy a kamion megközelíthesse, és még hosszan sorolhatnám. De ezek előre látható, kiszámítható nehézségek. Ami nem tervezhető, az a vámolás. Amíg nem volt ATA Carnet és nem volt Schengen, ha Londonba utazott a zenekar, a hangszerkamionnak legalább négy vámellenőrzésen kellett átesnie odafelé, újabb négyen visszafelé, az pedig kiszámíthatatlan, hogy egy-egy ilyen procedúra 30 percet, vagy öt órát fog igénybe venni. Márpedig a hangszereknek percre pontosan kell Londonba érniük.
Megváltás volt számunkra, amikor bekerültünk az ATA Carnet rendszerbe. Ezzel elkerülhető az érintett országokban amúgy alkalmazott összes illeték, vámköltség, letéti díj és adó, egyetlen okmánnyal utazik a szállítmány, a határokon érdemi vámvizsgálat nélkül egyszerűen lepecsételik, mehet szinte megállás nélkül Londonig. A rendszerbe nem egyszerű bekerülni, de ha valaki hosszabb ideje már benne van és nem fordul elő vele probléma, a visszaérkező kamiont a magyar vámosok sem ellenőrzik. Tudják, úgyis az van benne, ami egy hete kiment.
1994 nyarán a Los Angeles-i Hollywood Bowlban léptünk fel. Repülővel mentünk mi is, a hangszerek is, de azok nem velünk utaztak, hanem teherszállító gépen, úgy olcsóbb. Két nappal azután, hogy visszaérkeztünk Budapestre, csörgött a telefonom. A ferihegyi vámparancsnok volt: megérkeztek a hangszereink, de kis gond van, menjek ki. Nem akármilyen látvány fogadott. A vámhivatal épülete előtt ott állt hat nagybőgőnk a szállításhoz használt tokokban, ajtajuk nyitva, a tokokban a bőgők mellett egy kisebb elektronikai szaküzlet termék kínálata: kamerák, laptop, videomagnó. Minden gondosan becsomagolva, kipárnázva, nehogy a hangszerek megsérüljenek. A vámosok, ki tudja milyen megérzésből, nem csak megszámolták a bőgő tokokat, hat ment ki, hat jött be, de egyet ki is nyitottak. Látták, amit láttak, kinyitották az összeset.
A Fesztiválzenekar bőgőtokjai – forrás: BFZ
Nyilvánvaló volt, hogy a bűnös csak a hangszereket kisérő két munkatárs egyike lehetett. Kilétét borítsa a feledés homálya, nem védekezett, értelmetlen is lett volna. Kimondottan kedves fiú volt, kicsit link, de nem feltételeztem volna, hogy ennyire. Kirúgtam persze, nem volt meglepve, később a bíróság el is ítélte. Az igazi dráma nem is ez volt, hanem az, hogy ATA Carnet engedélyünket már Ferihegyen bevonták, márpedig anélkül rémálom a turnézás. Szerencsére Alapítványunk egyik bankár kurátora jól ismerte Hetényi István professzort, pénzügyminiszterként valamikor ő felügyelte a vámosokat is. Beszélt az illetékessel, visszakaptuk az engedélyt.
Letudtuk a kellemetlen meglepetést, jöhet a kellemes. 2003 júliusában a híres bajorországi fürdőhelyen, Bad Kissingenben léptünk fel. A rendezők a szovjet-orosz zeneszerző Rogyion Scsedrintől rendeltek új darabot csellóra, timpanira és zenekarra (nem tévedés!), egyik szólistának a szintén orosz Borisz Pergamenscsikovot kérték fel. A nagyszerű csellistáról a szakma tudta, hogy gyógyíthatatlan rákos beteg, de ő nem vett erről tudomást. Ha kezelésre be kellett feküdnie a kórházba, tanítványait bekérette (a berlini Hanns Eisler Akadémián volt professzor) és kórházi ágyánál tartotta meg az órát. Örültünk, hogy játszhatunk vele, először, és ahogy sejtettük, utoljára.
Scsedrin jó zeneszerző, bár kicsit őt is utolérte az a fura helyzet, amikor valaki valamivel nagy sikert ér el és attól kezdve csinálhat bármit, nem kap olyan figyelmet, amolyan egydarabos zeneszerző lesz. Grieg jobban járt, ő két darabos lett, Zongoraverseny és Peer Gynt-szvit, miközben több száz művet komponált. Scsedrint mindenki a Carmen-szvit zeneszerzőjeként tartja számon, holott operáktól szimfóniákig sok mindent írt, zongoraversenyből rögtön hatot. Sikerdarabja tényleg nagyon jó, alighanem Bizet-nek is tetszene, persze ismertségéhez kellett Scsedrin felesége, a világhírű balerina Maja Pliszeckaja. Scsedrin először Sosztakovicsot kérte meg, írjon feleségének a Carmenből szvitet, de Sosztakovics nemet mondott. Scsedrin végül maga írta meg a darabot, a Bolsoj Színház be is mutatta, de pár előadás után állítólagos erotikus túlfűtöttsége miatt betiltották. Ennél jobban nem is alapozhatták volna meg világsikerét, mindenhol játszani akarták, csak New Yorkban több mint háromszáz előadást ért meg.
Pliszeckaja minden idők egyik legcsodálatosabb balett-táncosa volt, ünnepelt csillag, már életében legenda. Közel hatvan éven át táncolt, ebből fél évszázadot a Bolsoj színpadán. 1943-ban, 18 évesen vették fel, 1989-ig tartó karrierje során a Bolsoj szimbólumává vált. Saját számításai szerint csak a Hattyúk tavában nyolcszázszor lépett fel. Apját a sztálini években kivégezték, anyját Szibériába száműzték, őt egész életében megfigyelte a KGB. A Bolsoj azzal a feltétellel szerződtethette, hogy a külföldi turnékon nem vehet részt. A balett nagyasszonya 1961-ben mehetett először külföldre.
Pergamenscsikovval Bad Kissingenben találkoztunk először, Budapestre nem engedték el orvosai. Két próbánk volt vele, a második előtt szóltak a rendezők, hogy jön a szerző, Scsedrin is. Mindenki örült, mindig jó, ha egy új darab a legilletékesebb, a szerző jelenlétében születik meg. Nem a fesztivál nagy koncerttermében, a Regentenbauban volt a próba, egy kisebb teremben. Elindult a munka, pár perc múlva nyílt az ajtó és halkan, hogy ne zavarja a próbát, belépett egy idősebb férfi. Nem volt nehéz kitalálni, ő Scsedrin. Bejött, de az ajtót nyitva hagyta. Már indult volna az egyik zenész, hogy becsukja, amikor az ajtóban megjelent Pliszeckaja. Senki nem szólt, hogy Scsedrin a feleségével jön, senki nem mutatta be, de evidens volt, hogy ez csak ő lehet. Pliszeckaja, a legenda.
Scsedrin és Pliszeckaja – forrás: Fuzz Music
A színháznak vannak racionálisan meg nem magyarázható furcsaságai. Bejön az egyik színész, tesz három lépést balra, semmi. Bejön egy másik, ő sem szól egy szót sem, ő is tesz három lépést balra és a hatás elementáris. Pliszeckajának 78 évesen is elképesztő kisugárzása volt, mágnesként vonzotta minden zenész szemét. Szálfaegyenes tartás, darázsderék, haja kontyban, ajkán kevés vörös rúzs. Nem volt szép, arca-keze érthetően már ráncos volt, de az idős asszony maga volt a megtestesült harmónia. A próba után gratulált Ivánnak, próbált a háttérben maradni, de reménytelen volt. Ahol megjelent, ő került a figyelem középpontjába, más ott labdába sem rúgott.
A cselló-timpani verseny emlékeim szerint kimondottan jó darab volt. Talán megbocsátja a szerző, hogy a Bad Kissingen-i premierre gondolva mégsem ez jut az eszembe. Pliszeckaját bámulva-csodálva még azt is elfelejtettem, hogy alapjában nem is rajongok a klasszikus balettért.
