Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten egy túlméretezett operaházról és arról, miről beszélgessünk Lübeckben.
- hirdetés -
Egy koncerten a fontos dolgok az első és utolsó hang között zajlanak, ezt látja-hallja a közönség, de hozzátartozik a rákészülés is. Én legjobban talán a koncert előtti 30-40 percet szerettem, ahogy a backstage-ben (mi erre a jó magyar szó?) gyülekeznek a zenészek, a teremben pedig a közönség. A zenészeknek kivétel nélkül megvan a maguk rituáléja, ha esik, ha fúj, ehhez tartják magukat. Mennyivel a kezdés előtt érkeznek, hogyan öltöznek át, mit hova tesznek, milyen sorrendben, hogyan melegítenek be. Kiváló hegedűsünk, Zalay Tamás például mindig egy bizonyos Mozart-hegedűverseny egy bizonyos tételének egy bizonyos részét játszotta, így melegített húsz éven át, egyszer sem változtatott. A fúvósok “élesben” nemigen tudnak melegíteni, óriási zaj lenne. Leveszik a hangszerről a fúvókát és azt fújva járatják be a szájizmokat. Az ütősök hangszerei ilyenkor már a színpadon vannak, a bemelegítéshez kis gumipadjuk van. Némán is tudnak játszani rajta, ez a turnék hosszú buszútjain is jól jön. Egyedül a hárfás van már a színpadon, hangol, 47 húrnál ez időigényes.
A Fesztiválzenekarnál a terem ajtajait húsz perccel a koncert kezdete előtt nyitottuk. A közönség érkezése nekem mindig jóleső izgalom volt, ha tehettem, már az ajtónyitástól ott álltam valamelyik sarokban és néztem, hogyan telik a terem. Budapesten biztos lehettem benne, hogy tele lesz, vidéken és külföldön nem lehetett előre tudni. Budapesti koncertjeinket kezdettől mi magunk rendeztük, a jegybevétel fontos része volt a költségvetésnek. Vendégségben a jegyeladás közvetlenül nem érintett minket, honoráriumunk nem függött attól, hány jegyet adtak el, de így sem volt közömbös. Hiába mondja minden zenész, ő ugyanolyan odaadással játszik, akármennyien vannak, senki nem tudja magát függetleníteni egy foghíjas nézőtér fagyos hangulatától. Azt mondtam, vendégségben nem voltunk érdekeltek a jegyeladásban, de ez így nem pontos. Még a kezdetek kezdetén, első angol turnénknál a rendezők annyira nem bíztak az ismeretlen Fesztiválzenekar sikerében, hogy fix honorárium helyett a nettó jegybevétel 30%-át ajánlották. Ők így nem fizethettek rá, mi annál inkább, fél háznak kellett lennie ahhoz, hogy legalább a repülő és a szálloda ára visszajöjjön. Nagy volt a rizikó, de fontos volt, hogy külföldön is megvessük a lábunkat, bevállaltuk. Nagy kő esett le a szívemről, amikor kiderült, a helyek 43%-át eladták. Ráfizettünk, de nem sokat, ennyit megért a turné.
Ahogy telt az idő, a Fesztiválzenekart külföldön is megismerték, megszerették, koncertjeink látogatottságával soha nem volt gond. A sokszáz hangversenyből talán ha kettő volt kínos, az egyik Baden-Badenben, a másik egy észak-német városkában, Stadéban.
Nem tudom, kinek jutott eszébe az a beteg ötlet, hogy a kaszinójáról és fürdőiről ismert, alig 50.000 lakosú kisvárosban, Baden-Badenben felépítse Németország legnagyobb operaházát, de nem lehetett teljesen komplett. Talán az munkált benne, hogy fesztiváljának helyet keresve Wagner is sokáig Baden-Badenben gondolkodott, mielőtt Bayreuth mellett tette volna le a voksát. Mivel sem a német állam, sem Baden-Württemberg tartomány nem bízott a projekt megvalósíthatóságában (honnan lesz itt közönség?), egy magánkonzorcium vágott bele a kétes vállalkozásba. 1998 áprilisában meg is nyílt a Festspielhaus (beleépítették az egykori nagyhercegi vasútállomás műemléki részeit is), benne a hangversenyekre is használható 2.500 fős (!) operaházzal.
A Baden-Baden-i Festspielhaus – fotó: Thomas Straub
Nem lévén saját zenekara, énekesei, kórusa, az volt a terv, hogy a világ legjobb produkcióit hozzák ide el cakli-pakli, diszlettel, jelmezzel, társulattal, a kaszinó és a fürdők vendégei pedig majd megfizetik a horrorárú jegyeket. Az első év botrányos volt, két-három szuperprodukcióra ugyan még csak megtelt a túlméretezett ház, de az év többi napján üresen állt, már a megnyitó után három hónappal csőd fenyegetett. Kirúgták az intendánst, de az utódja sem muzsikált jobban. A helyzetet mentendő előbb Baden-Baden városa vette meg jelképes egy márkáért a részvények egy részét, majd a tartomány is beszállt, a konzorciumot pedig felszámolták. Megint új intendáns jött, ő a megaprodukciókról átállt a szolid, de negyedannyiba kerülő projektekre. Lassan konszolidálódott a helyzet, először 2002-ben nullszaldót értek el. Kicsit takaréklángon ugyan, a világmegváltó terveket már feladva, azóta is él a Festspielhaus.
A Fesztiválzenekar a legzűrösebb időkben, az induláskor járt ott. A zenekar önmagában nem illett volna a világsztárokra építeni próbáló stratégiába, de olyan műsort ajánlottunk, amelynek szólistája a kor egyik legcsodálatosabb szopránja, az amerikai Cheryl Studer volt, óriási név. Budapesten kétszer is felléptünk vele, 1999-ben a Walkürben Sieglindét, egy évvel később Brünnhildét énekelte, elképesztően. Meghívtak minket, de közös pechünkre Studer megbetegedett, a koncerten Tokody Ilona ugrott be helyette. (Zárójelben: kiválóan helyettesitette a nagy sztárt.) A hangverseny feledhetetlenül borzalmas élmény volt, a hatalmas teremben jó ha 2-300 ember lézengett, a hangulat leginkább egy kriptára emlékeztetett. A rendezők a Studer-Tokody váltásra hivatkoztak, de ez nem volt igaz. Studer a koncert előtt két-három nappal mondott le, a drága jegyeket az ő nevével sem tudták eladni.
A Fesztiválzenekar egyik legsikeresebb projektje volt Beethoven összes zongoraversenyének lemezfelvétele az amerikai Richard Goode-dal. A három CD 2009-ben jelent meg a Teldecnél, sok jelentős lemezdíjat kapott. A felvételhez élő koncertek is kapcsolódtak, részben Budapesten, részben külföldön, az utolsók 2000 nyarán a Schleswig-Holsteini Zenei Fesztiválon. Ez az egyik legnagyobb német komolyzenei fesztivál, 1986-ban alapították. Az elgondolás kezdettől fogva az volt, hogy ne csak a régió nagyvárosaiba vigyék el nyaranta a rangos komolyzenei produkciókat, hanem kisebb helyekre, sőt falvakba is. Idővel méreteiben is megnőtt, Schleswig-Holstein tartomány mellett lefedi Alsó-Szászország egy részét, sőt Dánia déli régióit is. Komoly hely, hogy mást ne mondjak, előttünk a londoni Philharmonia Orchestra lépett fel, utánunk a chicagóiak.
A meghívott szimfonikus zenekaroktól általában két koncertet kértek, egyet valamelyik nagyvárosban, Lübeckben vagy Hamburgban, egyet egy kisebb helyen. Velünk is így volt. Goode elsőrangú Beethoven-játékos, a c-moll zongoraversennyel az első este megérdemelt sikert aratott (szünet után Bartók Concertója ment). Másnap jött a vidéki koncert a Hamburgtól 50 kilométerre található városka, Stade szélén épült modern művelődési házban, a Stadeumban. Megérkeztünk buszainkkal, sehol egy lélek, kivéve egy portásféle férfit és a mi műszaki stábunkat, akik már korábban odaértek, rakodták a hangszereket. Amikor eljött a kezdés időpontja, írd és mondd 26 ember volt a nézőtéren, velem együtt 27. Persze megtartottuk a koncertet, mindenki próbálta jól kezelni a szituációt. A legrémesebb az a tíz-húsz másodperc volt, amikor a zongoraverseny után Goode és Fischer Iván – mögöttük a 70 fős zenekarral – meghajoltak, a 27 ember pedig vérszegényen tapsolt. Ennél még a csönd is ezerszer jobb lett volna. Állítólag a fesztivál az utolsó pillanatban döntötte el, hogy Stadéban is rendeznek koncertet, nem volt idő meghirdetni, ez lett belőle.
Richard Goode – fotó: Steve Riskind
Másnap a fesztivál lübecki központjában találkoztam az igazgatóval, vicces beszélgetés volt. Tudta persze, mi történt előző este, de nem hozta szóba. Bennem is forrt még a düh, végül is a béna rendezéssel tönkretettek egy koncertet. Én tudtam, hogy ő tudja, ő tudta, hogy én tudom, de úgy tettünk, mintha semmi nem történt volna. Elbeszélgettünk a város híres szülöttéről, Thomas Mannról és a ma is látható Buddenbrook-házról. Végül is mi másról beszélgessen az ember Lübeckben?
