A magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréseként járó legmagasabb magyar állami kitüntetést vehette át március 14-én, pénteken délután Nemes Levente, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház nyugdíjas színművésze, egykori igazgatója. Nemes Levente így Farkas Árpád író, költő, műfordító után a második háromszéki Kossuth-díjas művész, és a pályájukat Erdélyben kiteljesítő színészek közül is másodikként kapta meg a legrangosabb magyar állami kitüntetést Csiky András néhai kolozsvári színművész után.
„Természetesen örülök a díjnak, de az örömön túl bonyolult érzések kavarognak bennem, rengeteg húrt megpenget a lelkemben ez az elismerés. Amikor értesítettek a döntésről, Székely János Dózsa című poémája jutott eszembe, melyből még a hatvanas évek végén készítettem egyéni előadást, és amely életem során oly sokszor segített eligazodni a nehéz helyzetekben. Most valahogy úgy érzem magam, mint Dózsa, amikor próbálja megérteni, hogy miért éppen őt nevezték ki vezérnek. Hisz ki voltam, ki vagyok én? Konok székely kölyök, egy ezredszer is becsapott s kifosztott népség duzzogó fia.
Csóró, ki minthogy egyéb út nem állott előtte, szintén katonának, vagyis színésznek állt. Kis nevesincs színész a végeken. Valaki, bárki, egy a sok közül, aki nem tudta tétlen elviselni egy hasztalan kihívás szégyenét, és alkalma nyílt egyetlen derekas csapásra. S ezért mindjárt Kossuth-díjasnak kell lennie? S ezért mindjárt úgy gondoljon magára, mint aki másnál fontosabb? Mélyen és titokban tekintvén magamba bevallom, íme, önmagam előtt, hogy én e tisztet meg nem érdemeltem, és tévedésből lettem csak Kossuth-díjas” – fogalmazott Dózsa György szavaival Nemes Levente a díjátadó ünnepségen.
A saját adottságaival való kufárkodás mellett sok minden más is benne van ebben az elismerésben – vallotta még. Benne van a család és a munkahelyi, társadalmi környezet, az emberek, akik mellett élt, dolgozott, akik támogatták színészi és intézményvezetői tevékenységét. Sőt, még ellenségei munkája, áskálódása is hozzá tartozik valamiképpen – tette hozzá. Mert a rosszindulat, ami sok ember részéről végigkísérte színházvezetői tevékenységét, arra késztette, hogy a lehető legjobban végezze a munkáját, és meggyőzze őket afelől, hogy a sepsiszentgyörgyi színház igenis jó úton halad. Továbbá úgy gondolja, hogy valamiképpen egész Székelyföld hozzájárult ehhez az elismeréshez, hisz az itt töltött ötven év alatt alakult ki benne az a tartás, öntudat, konokság, ami máig meghatározza a gondolkodásmódját, személyiségét.
Maximalista lévén kevés alkalommal érezte színészi pályafutása során, hogy sikerült igazán maradandót alkotnia, de ezeket a szerepeit az élet nagy ajándékainak tartja. A rendszerváltás után, fontos művészeti változások időszakában volt a Tamási Áron Színház igazgatója, és az a folyamat, ami akkor végbement, próbára tette az egész színházi szakmát és a közönséget is. 1995-ben az ő kezdeményezésére valósult meg a sepsiszentgyörgyi színház és a Bocsárdi László vezette gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház amatőr társulatának fúziója, mely megnyitotta az utat egy több évtizeden át tartó szakmai átalakulás felé.
Rengetegen ellene fordultak akkor, de ő töretlenül kitartott művészszínházi elképzelései mellett, és végül sikerült kivívnia nemcsak a szakma, de a közönség elismerését is. Sok díjat, kitüntetést kapott hosszú pályafutása során, de bevallása szerint mindig próbált megtorpanás nélkül átlépni a sikereken. Mert ő valójában soha nem az elismerésekre törekedett, hanem arra, hogy felfedezze az egyetemes emberi igazságokat, és azokat sikerüljön megosztania a nézőkkel is.
