Három éve diplomázott az SZFE színházrendezői szakán, rendezett több színházban, klasszikus előadást, zenés monodrámát, kortársat. Az emberi kapcsolatok, azok hiánya, a magánytól való félelem inspirálta a Fabacsovics Lilivel közösen írt, tavaly bemutatott Csend-etűdök előadást, mely most az ESZME Fesztiválon látható. Szokol Judittal beszélgettünk.
– Az egyetem végén próbáltam magamban összegezni, hogyan is állok a színházhoz. Még nem tudtam, mi legyen a szakdolgozatom témája, úgyhogy azon kezdtem gondolkodni, miért szeretek színházat csinálni. A legmeghatározóbb színházi élményeimet kezdtem összeszedni, és magam is meglepődtem, hogy ezek mind kortárs darabok voltak. Talán ebből is következett, hogy végül arról írtam, hogyan dolgozzuk fel a jelenünket, a saját valóságunkat a színpadon. Eközben érlelődött meg bennem a gondolat, hogy kellene írni egy saját darabot. A magány-téma mindig foglalkoztatott, már kisgyerekként is sokat gondolkodtam róla. Azt gondolom, bár az ember társas lény, eredendően magányos is, hiszen a legnehezebb dolgokkal magunknak kell megküzdenünk. Senki nem veheti át a terheinket, jó estben megoszthatjuk azokat valakivel.
– Az egyik vizsgaelőadásod a Liliom rendezése volt. Abban is a magány témája izgatott?
– Liliom és Julika is rettenetesen magányosak – végig azzal küzdenek, hogy nem merik egymás előtt felvállalni a szerelmüket. Az egész egy paradoxon. Van bennünk egy ősfélelem attól, hogy egyedül maradunk, mert nem vagyunk elég jók másoknak. Közben attól is félünk, ha megnyílunk, kiszolgáltatjuk magunkat. Amire a legjobban vágyunk, -hogy tartozzunk valakihez- magában hordozza legmélyebb félelmeinket is. Nekem ez a téma zsigerileg olyan alapélményem, amitől nem tudok szabadulni. Azt hiszem, ha lesz visszatérő motívum a munkámban, abban a magány benne lesz.
– Fabacsovics Lilivel közösen írtátok a darabot. A saját közös élményeitekből indult ki az előadás szövete?
– Sokat beszélgettünk Lilivel, mielőtt elkezdtünk írni. Az előadás szövete ezekből a beszélgetésekből és a saját élményeinkből indult ki, de szerettük volna, hogy szélesebb körben is lehessen vele azonosulni. Ezért olyan vizekre is eveztünk, amelyek nekünk sem annyira otthonosak, mint a napja nagy részét a virtuális valóságban élő streamer (Dékány Barnabás), a mindent halogató srác (Lelkes Botond) vagy nagymama (Nyakó Juli). Elég sokat interjúztunk, kutattunk, és kellettek a nálunk tapasztaltabb ismerősök, akikkel lehetett ezekről a topicokról beszélgetni. A színészek szuper partnereink voltak a karakterépítésben. Lilivel kitaláltuk az alaptörténetet, ezzel keretet adva magunknak, de bele-beleszőttük a saját történeteinket, a személyes élményeinket is.
Az írás igazi első kísérlet volt számomra. Miközben vágytam arra, hogy a saját szubjektív valóságom is megjelenjen, végig azzal küzdöttem, hogy elég őszinte tudjak maradni magamhoz. Mert közben bekapcsolt a kontroll, hogy mennyi mindennek meg akarok felelni: a láthatatlan nézőknek, a képzeletbeli kritikusoknak.
Hogy divatosnak kell lenni, meg mélyre menni, de úgy, hogy az előadás szórakoztató is legyen. Nehéz volt megtalálni a jó arányt, hogy laza is legyek, de ne irtsam ki a saját gondolataimat. Lili, aki tapasztaltabb író nálam, sokat segített abban, hogy ellazuljak és beleálljunk egy-egy gondolatba.
– Úgy tudom, a próbák során alakult még a szöveg, belekerültek a színészek saját élményei is az előadásba.
– Az derült ki a próbafolyamat során, hogy mindannyiunknak nagyon intenzív élményeink vannak az előadásban felmerülő témákkal kapcsolatban. Sokat beszélgettünk ezekről, ez adta ki végül a darab a hangsúlyait. A próbafolyamatnak jó, közös alkotás-hangulata volt, azt éreztem, van egy közös ügyünk. A színészekkel való közös munka is inspiráló volt, sokat segített abban, hogy bátrabb legyek.
– Öt nagyon különböző karakter életén keresztül mutatjátok be, hogyan lehet egy közösségen belül mindenkinek a saját, szobába zárt életét élni. A Hajduk Károly alakította negyvenes férfi folyamatosan papír sótartókat készít. A szobát lassan ellepik a színes papírok, ami szimbóluma is a magánynak, talán magyarázatává is válik az előadásnak.
– Az ő történetében emeltük a magányt a legérzékibb szintre, a többieknél ez sokkal konkrétabban jelenik meg. Egy mesét írtunk, ahol szabadon engedhettük az asszociációs képességünket. A hősök egy láthatatlan közös ellenséget hajszolnak, akinek a nyomait mindenhol érzékelik, mégsem érik tetten. Végig ott lebeg az ismeretlentől való félelem, a paranoia. A kérdés, vajon létezik-e a gonosz, amitől félünk, vagy mi teremtjük meg magunknak? Az origami sótartóval gyerekkoromban jósoltunk. Ahogy nyitogatod, más-más üzenet jön ki, ezzel változik a jelentése is. Itt egy varázstárgy, amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar – lehet a félelem jelképe, de az elérni vágyott cél szimbóluma is. Azt szeretem az animében, hogy mindenkinek meg van a saját igazsága, és a gonoszt is meg tudod érteni.
– Ráadásul ő az, aki egy japán egy történetet mesél. Számára ez a távol-keleti mítosz a menedékhely?
– Menedék, mert hős lehet az egyébként láthatatlan ember, ugyanakkor teljesen el is vágja magát a külvilágtól. A magány számomra összefügg a kommunikációképtelenséggel, miközben a magányból és a csendből tanulni is lehet, segíthet, hogy megpróbáljuk elfogadjuk magunkat.
–A darab szereplői talán csak egy szimbolikus háznak a lakói, a ház díszlete is az előadásnak. De benne van egy közösség lehetősége is?
– Az volt az alapgondolatunk, hogy amikor este az utcáról benézel az ablakokon, egy pillanatra felvillannak előtted életek. Mindenki magányos, mindenki ugyanarra vágyik, mégsem tudnak segíteni egymásnak. Benne van a közösség lehetősége, de ehhez nyitni kellene egymás felé.
– Csend-etűdök műfaji meghatározás is, de egyfajta líraiságot is jelez a cím.
– Az etűdök az előadás darabosságára utal. A csend inkább egy érzet. Utal a hallgatásra, az önkifejeződés hiányára, de a belső csend is lehet, ahol nyugalom van. És közben valami megváltoztathatatlanság is van benne. A Csend-etűdök alaptémája a magány, de sorsokat mutatunk meg. Rengeteget gondolkodtunk a magányról, nehéz meghatározni, kinek, mikor, mit jelent.
A magányosság valahol a természetünk része, belénk van kódolva, küzdhetünk ellene vagy el is fogadhatjuk, sokféleképpen élhető meg.
– Tavaly mutattátok be az előadást, alakítjátok menet közben is?
– Ha nem veszélyezteti a színészek biztonságérzetét, szeretek piciket finom-hangolni a felújító próbákon. Minden előadást megbeszélünk a színészekkel, ha kell, tovább formáljuk. Mindig vannak új felismeréseink. Ha többször tudjuk játszani, maguktól is helyre billennek hangsúlyok. Sajnos eddig keveset játszottuk, de úgy gondolom, a bemutató óta sokat fejlődött és kristályosodott az előadás.
– Az ESZME Fesztiválon játsszátok majd az előadást. Fiatal, független alkotóként mennyire fontos, hogy vannak ilyen szervezetek?
– A saját pályám szempontjából ezt tartom a legfontosabbnak. Ott tartok az útkeresésben, hogy próbálok alkotóként önazonos lenni, igyekszem vállalni a saját hangomat. Bár nehezített terep a független lét, szerintem most itt tudok a legtöbbet fejlődni. Itt érzem azt a szabadságot, ahol a legkevésbé kell megfelelnem bárkinek.
Az előadás május 2-án látható az ESZME Fesztiválon. Jegyek itt vásárolhatók.
