Februári „Négy érv amellett, hogy a zenetudomány minden zenésznek hasznos” című cikkemben zeneakadémiai tanulmányaim végén járó muzikológusként érveltem a zenetudomány hasznossága mellett. A FOCUS on You program fontos célkitűzése a fiatal komolyzenészek segítése karrierjük építésében, az ehhez szükséges tudást és képességeket pedig igyekszünk minél több oldalról megvilágítani. A tanulmányok során – akár unalmas, akár nem – minden zenész találkozik a zenetörténet tantárggyal, a témában megjelenő második cikkünk pedig újra hangsúlyozni szeretné, hogy miért érdemes zenészként foglalkozni ezzel a területtel is. Ebből kifolyólag Fazekas Gergely muzikológust, a Zeneakadémia docensét kérdeztem a zenetudományi pályáról, a (zenetörténet-)tanítás szépségeiről és a zenetörténet fontosságáról.
– Hogyan indult a kapcsolatod a zenével, és mi vezetett odáig, hogy a zenetudományt válaszd hivatásodnak?
– Zeneszerető családban nőttem fel, a szüleim gyerekkoromtól kezdve vittek koncertekre, de sokáig nem igazán érintett meg a zene. Tizennégy évesen azonban szinte villámcsapás-szerűen ragadott magával, miután egy családi születésnapon eljátszottam egy nagyon egyszerű négykezes darabot a nagymamámmal – akivel egyébként egy napra esik a születésnapunk. Ez az élmény akkora hatással volt rám, hogy ezután a lehető legtöbb felületen szerettem volna érintkezni a zenével: elkezdtem klasszikus zongorát tanulni, rockzenekart alapítottunk a gimnáziumi osztálytársaimmal, közben habzsoltam a zenetörténetet, rátaláltam Bachra, akit azóta sem engedtem el, de ebben az időszakban fedeztem fel Kurtág Györgyöt is, fantasztikus zongoratanárnőmnek, Bartai Ariadnénak köszönhetően.
1995-ben ott voltam a Szombathelyi Bartók Szemináriumon, ahol élőben hallhattam Kurtág első Beckett-megzenésítését, a „What is the Word”-ot Monyók Ildikóval, akinek a darabot írta. De 1992-ben ott voltam a Népstadionban a Guns N’ Roses koncertjén is, amikor éppen a csúcson voltak. Micsoda történelmi idők! – mondhatnám nagypapásan.
A gimnáziumi évek alatt evidenssé vált számomra, hogy a zenével akarok a későbbiekben foglalkozni, de túl későn kezdtem zongorázni ahhoz, hogy a zeneművészi pálya szóba jöhessen. Miután a családomban egyébként is van hagyománya a bölcsésztudományoknak, jó továbbtanulási választásnak tűnt a zenetudományi szak, amire azonban az érettségi után nem jelentkezhettem, mivel akkoriban még csak kétévente indult képzés. Úgyhogy kis bölcsészkari kitérő (magyar-filozófia szak) után kötöttem ki a Zeneakadémián. Miután lediplomáztam, elkezdtem a doktori iskolát, és ekkor indult a tanári pályám is a Zeneakadémián, 2006-ban.
– Miért kezdtél el tanítani?
– A tanítás, pontosabban a tanítói hozzáállás szerintem elsősorban alkati kérdés. Én valamiért úgy vagyok huzalozva, hogy folyamatosan az jár a fejemben, miként tudnám a lehető legérthetőbben megosztani azt a tudást, amire szert tettem. Nyilván fejleszthető sok pedagógiai készség, de a tanítás is olyan, mint az előadóművészet (vagy bármi más): tanulás révén, sok munkával eljuthat az ember egy elég magas szintre, de az alapvető érzék, az emberi oldal, az egyéniség nem tanulható.
Amikor elkezdtem tanítani a Zeneakadémián, kezdetben eléggé feszengtem, hiszen a végzés után gyakorlatilag azonnal átkerültem a másik „térfélre”, vagyis olyanokat kellett tanítanom – barokk kurzust tartottam zenetudós hallgatóknak –, akikkel korábban együtt ültem diákként egy-egy órán, együtt söröztünk és együtt szorongtunk vizsgák előtt a Zeneakadémia folyósóján. Valódi tanárrá nem a felhalmozott zenetörténeti tudás kritikus mennyisége tett, hanem egy semmivel össze nem hasonlítható emberi tapasztalat: a lányom születése. Váratlanul született, néhány héttel a kiírt időpont előtt, hétfő este. Keddenként voltak az óráink, küldtem egy üzenetet a csoportnak, hogy az óra elmarad, és amikor egy héttel később bementem, többé már nem feszengtem, mert olyan tudás birtokában voltam, amelyre ők semmilyen zenetörténet-könyvből nem tehettek szert.
A lányom születésével én is megszülettem tanárként.
– Mit tartasz fontosnak a tanítással kapcsolatban?
– Számomra a legnagyobb élmény a tanításban, hogy a tudás átadása révén újabb tudás születik, vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy egy adott tudás a megfelelő közvetítő csatornákon keresztül átjut a tanár fejéből a diák fejébe (ez amúgy sem mindig sikerül), hanem arról, hogy tanítás közben születnek új gondolatok. Ehhez kapcsolódik a tanítás másik csodája, hogy az ember folyamatosan emberek között van, hogy dialógust folytat másokkal és önmagával. Nyilván alkati kérdés az is, hogy valaki szívesebben tölt időt egy kutatóintézeti szobában egy adott témával egyedül, nekem személy szerint nagyon fontos az emberi jelenlét (ezért volt kibírhatatlan a Covid idején a távoktatás).
Hadd mondjak egy példát: zenetörténet órákon természetszerűleg sok zenét hallgatunk, és érdekes módon a közös zenehallgatásnak van egy egészen sajátos minősége, valahogy gazdagabb, mintha az ember egyedül hallgat zenét, mert a saját figyelmem összeadódik a többiek figyelmével. Ezt online formában, amikor mindenki magányosan ül otthon a képernyő előtt, képtelenség megvalósítani. A tanítás egy további vonzereje számomra, hogy a kimondott szó az alapja, hogy folyamatosan kénytelen vagyok verbálisan megvilágítani zenei-kulturális-történelmi-emberi jelenségeket. Amíg csak magamban gondolkozom, addig a gondolat többnyire formátlanul (vagy kevéssé világos körvonalakban) kavarog a fejemben, viszont abban a pillanatban, hogy kimondom (vagy leírom), kénytelen formát ölteni. És azt hiszem, részben ez az, ami miatt új tudás jön létre minden egyes tanórán: mert újra és újra formába kell önteni gondolatokat, és ezek az újabb és újabb megfogalmazási kísérletek olykor egészen váratlan felfedezésekhez vezetnek.
Van egy konkrét élményem ezzel kapcsolatban. Évekkel ezelőtt kora-romantikát tanítottam hangszeres hallgatóknak, és Franz Schubert Erlkönig című dala volt a témánk. Ez Goethe egyik balladájának a megzenésítése, a vers egy apáról szól, aki vágtázik az éjszakában, karjában a beteg fiával, a fiú rémeket lát, folyamatosan a rémkirályt vizionálja, az apa pedig próbálja nyugtatni. Az apa első nyugtató szavai alatt a zene a nagyon drámai g-moll alaphangnemből a megnyugtatóbb B-dúr felé modulál, ám éppen ebben a hangnemben fog megszólalni néhány pillanattal később a rémkirály. Máig emlékszem, hogy melyik teremben voltunk, és pontosan hol álltam, amikor egyszerre rám szakadt a felismerés, hogy Schubertnek ez a modulációja mit jelenthet: hogy az ember szülőként milyen gyakran viszi akaratlanul is rossz irányba a gyerekét, hogy milyen végtelenül nehéz apának lenni. Ez nyilván nagyon szubjektív értelmezése az adott g-moll–B-dúr modulációnak, de számomra része lett a dalnak: és ezt ott, azon a zenetörténet órán tanultam. Nem közvetlenül a diákoktól, de a diákok jelenlétének inspiratív hatása alatt. Nem véletlen, hogy Arnold Schönberg 1910-es Összhangzattan könyvének az első mondata így hangzik: „Ezt a könyvet a diákjaimtól tanultam.”
– Említenél néhány kiemelkedő élményt tanári pályafutásod kapcsán?
– Szinte minden félévben ér valami jelentős élmény, de legalábbis olyan, amely miatt úgy érzem, hogy érdemes csinálni, még akkor is, ha egyetemi docensként kevesebbet keresek, mintha az ALDI-ban lennék pénztáros. Ebben a félévben például volt egy remek zenetudós csoportom, és az egyik órán a zenemű fogalmáról beszélgettünk, amikor az egyik diák szabályosan felsikoltott, hogy „most megértettem valamit”. És csodálatos volt látni, hogy amikor kérdeztem, pontosan mit is értett meg, alig volt képes szavakba önteni.
A tudás természete szerintem ilyen. Mint egy felvillanó fény, az ember egy pillanatra meglátja, aztán abban a pillanatban ki is alszik.
De ha már láttuk, akkor elképzelhető, hogy egyszer majd képesek leszünk megragadni is, és bízom benne, hogy ez a diák is képes lesz egyszer hosszabb ideig felkapcsolva hagyni ezt a fényt.
Hasonlóan emlékezetes pillanat, amikor mutatok valami izgalmas zenét, és érzem, sőt látom a diákok reakcióját. Az „aha-élményt”. Néhány hete az általános zenetörténet órán Bachról volt szó, és mutattam néhány egészen különös korálharmonizálást a legkorábbi korszakából, amikor éppen annyi idős volt, mint a diákok, akik a teremben ültek. Ezek egészen félelmetes összhangzattani ötletek, még ma is megdöbbentik a hallgatót, nem csoda, hogy az arnstadti városi tanács megrótta miattuk Bachot. Hallgatjuk a tételt, a diákok nézik a kivetített kottát, és látom, ahogy egyeseknek felfut a szemöldöke és kikerekedik a szeme bizonyos harmóniai fordulatok hallatán. Amiből persze az is leszűrhető elég világosan, hogy a csoportból kinek van jó füle.
– Hol látod a zenetörténet és zenetudomány szerepét a kulturális életben? Miért fontos zenetudománnyal foglalkozni?
– Jó kérdés, hogy az önfenntartáson kívül miért kell egyáltalán bármivel foglalkozni, úgyhogy a kérdésre adott válaszhoz készpénznek kell venni, hogy a kultúra fontos. Ez egyáltalán nem evidens, az legalábbis nem feltétlenül, hogy a klasszikus zenét is magába foglaló, úgynevezett magaskultúra az volna. Az orvosok vagy a pékek tevékenységével kapcsolatban a „miért fontos” kérdése nyilván nem merül fel. Viszont ha elfogadjuk, hogy a kultúra és azon belül a zene nélkülözhetetlen a boldogsághoz, akkor egyszerre értelmet nyer mindazoknak a tevékenysége, akik zenével foglalkoznak, a zeneszerzőktől az előadókon és a koncertszervezőkön át a zenetörténészekig.
Persze simán el tudok képzelni olyan zenekultúrát, amelyben nincsen helye a zenetörténészeknek. Az ilyen zenekultúra nem áll kapcsolatban a múltjával, kizárólag a mindenkori jelenre, az aktuális kortárs zenére épül. Nem is kell messzire mennünk, hogy ilyen zenekultúrával, sőt zenekultúrákkal találkozzunk: nagyjából a 19. század közepéig az európai művészi zene éppen ilyen volt, folyamatosan változott a zenei stílus, és mindig az újdonság volt érdekes, ami negyven-ötven-száz évvel korábban született, azt elfelejtették. Paradox módon tehát zenetörténészként olyan korok zenéjével foglalkozom, amelyek számára a zenetörténetnek nem igazán volt jelentősége. A zenetudomány nagyjából egyidős a klasszikus zene fogalmának megszületésével, vagyis abban a korszakban jött létre, amikor a koncertműsorokban elkezdte átvenni a hatalmat a kortárs zene fölött a régi zene. Egyre több Mozartot, Beethovent, Bachot kezdtek játszani, és ez a folyamat mára oda jutott, hogy a kortárs művészi zene egy egészen szűk rétegnek maradt csupán az érdeklődési körében, a klasszikus zene iránt rajongó nagyközönség számára teljesen természetes, hogy több Mozartot hallgat, mint Kurtágot vagy Ligetit.
– Mi lehet a szerepe ebben a folyamatban a zenetörténészeknek?
– Nyilván hazabeszélek, de azzal, hogy a régi zenék eluralták a nyugati művészi zene kultúráját, sokkal jelentősebb szerepe lett a zenetörténészeknek, mint valaha. A történelem olyan mértékben falta fel a jelenkort, hogy ma már a popzene is historizálódott, pedig ha létezett olyan zenei műfaj, amely a mindenkori jelenben és jelennek élt, aminek bizonyos értelemben a lényege a pillanatnyiság, az a populáris zene. Nemrégiben láttam egy nagyon jó sorozatot, a címe Daisy Jones and the Six. Egy képzeletbeli 1970-es évekbeli rockzenekarról szól, és az alkotók hihetetlen energiákat fektettek abba, hogy történelmileg hiteles legyen minden apró részlet. Annyira, hogy elkészítették a képzeletbeli zenekar fiktív lemezét (meghallgatható a Spotify-on), azt a lemezt, amelynek a készítését és lemezbemutató turnéját a filmben végig követhetjük. A lemez nemcsak zenei stílusában, hanem hangzásában is pontosan ugyanolyan, mint bármelyik 1970-es évekbeli rocklemez. Mi ez, ha nem historizmus?
Korhű hangszereken, korhű hangfelvételi technikával, korhű játékmódokkal (talán még az LSD is korhű) rögzítettek egy lemezt. Csakhogy ez egyszerű feladat, vagy legalábbis megvalósítható, mert fennmaradt egy csomó lemez abból az időszakból, meg lehet hallgatni, hogy milyen egy dal, egy gitárszóló, hogyan dobolt akkoriban egy dobos, konkrét, működő hangszerek maradtak fenn, még a felvételi technika is rekonstruálható. De mi a helyzet egy Mozart-szonátával? Vajon hogyan kell játszani? Mit jelentett és mit jelenthet ma? Itt lépnek színre a zenetörténészek. Ha egy zenész úgy dönt, hogy régi zenét játszik – és nincs ma klasszikus zenész, aki nem játszik régi zenét is –, folyamatosan a zenetörténészek segítségére van utalva: olyan kottából játszik, amelyet zenetörténészek készítettek, vagy olyan kéziratból, amelyet zenetörténészek szedtek elő és tettek fel az internetre, ha egy trillát szeretne helyesen játszani, akkor zenetörténeti tanulmányokból tudhatja meg, miként kell csinálnia, de ha érdekli egy régebbi kor gondolkodása vagy egy adott zeneszerző életútja, abban is zenetörténészek munkái lesznek a segítségére.
– A zenészek hogyan viszonyulnak a zenetudományhoz?
– A jelentős zenészek szerintem elismerik a zenetörténészek munkájának fontosságát. Úgy látom, hogy a jelentős professzorainkat, Somfai Lászlót, Tallián Tibort, Kovács Sándort (és a névsort hosszan sorolhatnám) nagy tisztelet övezi a zenészek körében. Persze a tisztelet mögött olykor nincs tartalom: egészen friss élményem, hogy az egyik külföldi hallgatóm azért nem tudott zenetörténet órára járni, mert a főtárgy órája ugyanabban az időpontban volt, mint a zenetörténet óra, és amikor jelezte a problémát a főtárgy tanárának, azt a választ kapta, hogy ne aggódjon, a zenetörténet óra nem olyan fontos. Ami elég furcsa, tekintettel arra, hogy nem kizárólag kortárs zenével foglalkoztak a főtárgy órákon.
De a történelem hatalma ma már akkora, hogy napjaink kortárs zenéjét is felfalta: ma már valójában a kortárs zenét sem lehet zenetörténeti ismeretek nélkül játszani, hiszen Ligeti, Kurtág, Thomas Adès, Jörg Widmann vagy Vidovszky László zenéje folyamatosan reflektál a zenetörténeti múltra. A zenetörténészek tehát afféle közvetítők a múlt és a jelen között, a zeneszerzők és az előadók között, és legalább ilyen fontos: a zene és a közönség között. Mert ne felejtsük el, tudhat bármennyit egy zenész a régmúlt zenéiről, ha a hallgatóságnak minderről nincs fogalma, akkor az egész öncélúvá és értelmetlenné válik.
