1944. augusztus 3-án született Homokmégyen Geiger György trombitaművész, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, Érdemes művész, akit kerek születésnapja alkalmából írásaival, illetve az általa összeállított hangfelvételeivel köszöntünk. Ezúttal egy 2008-as írást közlünk Farkas Antalról.
Már 50 éve használjuk – kihasználjuk – élvezzük tevékeny életének eredményeit, de immár 15 éve nélkülözzük, szenvedjük személyes jelenlétének hiányát. Farkas Antalról, Tomi bácsiról beszélek, aki azért is hiányzik nagyon, mert nehezen pótolható az a szerteágazó, szigorúan vett rendszerekbe nem beszorítható zenei tevékenység, amit itt Soroksáron végzett és amely mély, kitörölhetetlen nyomot hagyott országos szinten is. Sőt.
Trombitásként érkezett ide Soroksárra. Nagyon jó trombitásként, de hamar megérezte, talán ez az egyetlen hely a világon, ahová nem érkezhet trombitás. E felismerés után lett zenei mindenes, polihisztor. Vallása volt a zene. A patakon túli romantikus bagolyvárban a sötét szuterén – mindvégig állandó dolgozószobája – kápolnává szentelődött. Ide járt ministrálni seregnyi kallódó gyerek, és már nem gyerek, akiket megmentett a zeneszeretet, az értékes élet számára. (Harmonikát, zongorát, szolfézst, összhangzattant tanított.)
Rabszolga és szuverén alkotóművész volt.
Zeneelméleti tudásával tátongó űrt töltött be Soroksár eleve értékes zenei életében. Ezermesterré vált, aki az általa gyártott és a hely minden tanárától érkező kis tehetség-alkatrészeket összeillesztette, majd különleges talentumát finom kenőolajként hozzáadva működő motorrá varázsolta.(harmonika-zenekar, fúvós-zenekar) Na és ha már működött, irányította, vezette is – nem csak Soroksár határait lépve át.
Hangszerelési – zenei újraalkotási – képességével, fúvós kompozícióival megváltoztatta, felpezsdítette az újraéledő fúvószene kultúra koncertrepertoárját. Tudásával rendelkezésére állt mindenkinek. Aki kért, kapott. S tette mindezt a nem gazdag emberekre jellemző, elegáns nagyvonalúsággal. Tudta, hogy az értéknek igazi ellenértéke nem a pénz, hanem a szeretet és megbecsülés. Ebben bőven volt is része. ….. és most már tizenkét éve, hogy a szeretetet és megbecsülést a hálás emlékezés kell hogy felváltsa.
Ennek jegyében mondok el egy történetet, mely az ő talentumáról, termékenységéről szól és önzetlenségéről is, melynek haszonélvezője ez esetben én voltam.
Miután a Magyar Zeneműkiadó által megjelentetett hangszereléseinek köszönhetően híre ment külföldön, a Lipcsei Rádió felkérte őt, hogy az Európa szerte híres koncert fúvószenekaruk számára átdolgozásokat és új kompozíciókat készítsen.
Vezényletével jó néhány felvétel el is készült. Ezek sikere jelentős tekintélyt szerzett számára a zenekar és vezetősége előtt. Ekkor érezte elérkezettnek az időt arra, hogy lehetőséget teremtsen számomra is a lipcsei bemutatkozásra. Ez nem volt egyszerű, mert a zenekarban ültek trombitások, akiknek természetes módon előjoguk van a szólók eljátszására is. De ő megtalálta a megoldást tervének megvalósítására. Írt egy olyannyira nehéz, virtuóz, ráadásul igazi magyaros hangvételű darabot „Werbmusik” azaz verbunkos zene címmel, melynek előadását a helyiek szólistája némi gondolkodási idő után lemondta. Ő ezt előre sejtette és azon melegében előállt a „B” tervvel, amely tulajdonképpen az eredeti „A” terv volt, miszerint régi tanítványa, aki jelenleg a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának szólistája, esetleg elvállalná a mű előadását.
Ez voltam én.
A mű dedikációja egyébként eleve nekem szólt, amiről eddig Lipcsében mélyen hallgatott. Még most is emlékszem a partitúrába írt szavakra: „Geiger Györgynek atyai jelleggel” Farkas Antal.
Folytatva a történetet, a felvetést végül is elfogadták. Meghívtak és elkészült a rádió-felvétel. Valószínűleg nem sikerülhetett rosszul, mert ezt követte még 22 Tomi bácsi által hangszerelt – és már nyíltan számomra dedikált – trombita szóló felvétele, mely ha jól emlékszem hat éven át tartott.
Tervbe voltak véve további felvételek is, csakhogy közben leomlott a berlini „halál” fal, aminek közvetlen hozományaként – minden jóban van valami rossz – összeomlott a Lipcsében élő és viruló rádiózenekar is. Erősítve azt a tézist, miszerint a politikai változásokat elsőként szinte mindig a kultúra sínyli meg.
Ez az összeomlás olyan hirtelen és drámai volt, hogy az utolsó felvételeimet összevágva, készen már nem is hallhattam. Sorsukról nem tudok.
Hogy mekkora volt a káosz abban az időben Németország keleti felében, arra példa, hogy az utolsó fellépésem honoráriumát – a már korábbiakban kialkudott és a szerződésben keletnémet márkában rögzített összeget – nyugatnémet márkában kaptam meg. Az idősebb olvasóknak nem kell magyarázzam, a fiatalabbak pedig higgyék el, hogy ez az egyébként szomorúan végződött történetem igen jelentős pozitívuma volt.
Ez volt közös életünk utolsó epizódja. Mert hát a berlini fal és a lipcsei zenekar összeomlása után – igazán nem keresve az összefüggést – de Tomi bácsi egészségi állapota is végzetesen összeomlott. Így azután a további, az előbbihez hasonló közös produkcióink immár későbbre halasztódnak. Hogy mikorra? Arra vonatkozóan pontos dátummal nem szolgálhatok, de eljövetelében biztos lehetek
Az élet már csak ilyen.
