Ez már a második év, amikor sajátos formában valósul meg a Müpában a Wagner-napok. Nekünk, a törzsközönségnek ez igazi csapás. Ünneppé és már rituálévá vált, hogy júniusban, akár rekkenő hőség ellenére is, de az előadások által elmélyülhetünk az emberiség, azaz az istenek legnagyobb konfliktusaiban. És a tapsorkán után még sokáig én magam is azt hihessem, választ találok az összes nyugtalanító kérdésre.
Szándékosan nem azt írtam, hogy „Wagner-rajongó”. Rajongó az, aki pop és rock csapatokról álmodik, minőségi kritériumok nélkül, csakis érzelmi alapon. Wagnerért nem lehet rajongani, hiszen aki szereti, mindig arra törekszik, legyen erre az érzelemre valami nagyon racionális magyarázat is, ésszerűségen alapuló okok hosszú sora.
A végén az elkötelezett néző-hallgató (rajongás nélkül), csak arra jut, hogy amit Richard tud, azt nagyon kevesen tudják, lehet, hogy ezt, így senki más. Az opera ezerszínű világán belül az övé olyan árnyalat, amit csak ő kevert ki, a zenében a filozófia, a filozófiában a zene azonos súllyal van jelen. Pedig minden szinten érthető, nem kell hozzá előképzettség, ha beszippant a wagneri világ, többé nem ereszt, ennyi.
Aki némi iróniát vél felfedezni az előző okfejtésben, nem jár tévúton. Lássuk be, az opera sok szempontból valóban nevetséges, még azok számára is, akik szeretik, zavaros librettók, felfokozott jellemek, abszurd históriák… mindig másképp hatnak, mert az opera hangulatfüggő. Egyszer meghat, másszor pedig megnevettet ugyanaz az ária vagy jelenet.
De éppen emiatt jár az ember operát nézni, mert az egyszerre képes megragadni az emberi érzelmek lényegét, és ugyanezt nevetségessé, vagy legalábbis idézőjelbe tenni. Az előbbinél azt érezzük, hogy „eddig nem tudtam, mi a szerelem, most már tudom”, máskor meg, „minek nyavalyogsz, te sötét nőszemély, ha már bedobtad a fiad a tűzbe, fújhatod.”
Wagnernél az érzelmek is elveken alapulnak, eszméken, nagyívű folyamatokon, amelyek mögött mindig ott az ember, de a dráma sohasem csak személyes, hanem széles sávon vezet az általános igazság felé. Persze ez a nagy ölelés is kicsúfolható, ki is csúfolják sokan. És erre igazából mindenki erős késztetést is érez, aki az előadás után két héttel sem tudja kiűzni a füléből, hogyan is lovagolnak a walkürök.
Nem szeretem az olyan wagneristát, aki nem tudja kinevetni saját magát, aki kábult imádata mögött nem látja a varázspálcát tartó szerzőt, lila selyembrokát otthonkában netán. Ha már vesszük a fáradtságot és értelmiségi létünk csimborasszóját megyünk átélni a Ring során, akkor ahhoz is legyen bátorságunk, hogy megmosolyogjuk saját magunkat.
Jó ez a mosoly, és most már otthoni zenehallgatásunk része is lehet, mert hiánypótló volt a Müpa Ring DVD kiadása. A Budapesti Wagner-napok világhírű rendezvénysorozat, a legnagyobb énekes-sztárok lépnek fel itt évről évre, a zenei megvalósítás is a legmagasabb szinteken mozog Fischer Ádámnak és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának köszönhetően. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpada tökéletes alapul szolgál annak a sajátos rendezési elképzelésnek, kissé oratóriumszerű, de mégis nagyszabású látványvilágnak, amit sehol a világon máshol nem látni.
Hartmut Schörghofer rendezése értelemszerűen a főbb konfliktusok bemutatására, és a zene belső törvényszerűségéből fakadó drámai mozzanatok megmutatására fókuszál, nem is tehet mást, hiszen ilyenek a Müpa adottságai. Arra viszont van alkalma, hogy éljen a multimédia adta lehetőségekkel. A Ring ugyanis tipikusan az a zenedráma-folyam, ahol szükség is van az ilyen jellegű megoldásokra, egyrészt azért, mert az efféle látványvilág tökéletesen illik Wagner zenéjéhez anélkül, hogy öncélúnak hasson. Másrészt árnyalhatja, megvilágíthatja a nézők számára azt a bonyolult motívumrendszert, amely megértése nélkül magát a sorozatot sem érezhetjük át, érthetjük meg a maga teljességében.
Azonban nem csak DVD formátumban élvezhettük a napokban a mindössze 14 órás remekművet, de most zajlik a Müpa Wagner-napok sorozata is, ezúttal online térben. Mert kell a jelenidejűség érzete is, főleg, ha nagyon hiányzik már ebből az igazi az ottlét, a személyes részvétel. Az érzés Az istenek alkonya végén, hogy: „kérem szépen, tessék elölről kezdeni!” Az online-látványban ott van a jelenlét, akkor is, ha az csak illúzió.
Közben zajlik a labdarúgó-Európa-bajnokság is, bár ott nem várunk választ a világ nagy kérdéseire. De a látványvilág a szurkolónak még akkor is varázslat, ha a mérkőzésnek tétje nincs, vagy előre látható az eredmény. A meccs is szakrális esemény, a küzdés maga, és a szurkolóvilágon kívül is beszédtéma, nem lehet semmibe venni.
Most, ahogy ezeket a sorokat írom, épp az olasz-walesi meccs megy. Ezzel párhuzamosan Az istenek alkonya. Még időben vagyunk, még a csapás előtt vagyunk, Siegfried még nem korrumpálódott. Nyilván tudom, hogy hová fut ki a történet, hogy az örök pusztulás irányába rohan mindenki, de azért drukkolok. Persze, próbálnék nem drukkolni, ahogy a rutiniéknak az nem is illik, de hát nem lehet. Visz a zene, a varázslat.
Egyik szemem a laptopon, a másik a televízió képernyőjén, a tévé lehalkítva, a laptop a leghangosabbra állítva. Így két rituálé hat rám egyszerre, amelyek nemhogy nem zárják ki, de erősítik is egymást. Főleg, ha vesszük magunknak a bátorságot, hogy mindig újabb és újabb szemszögből közelítsünk meg akár unalomig ismert dolgokat.
