Kecskés D. Balázst Accusativus című darabjának előadásakor ismertem meg. Gyakorlatilag magával ragadott ez az egyszerre okos és izzóan érzelmes zene. Kicsit másnak, szokatlannak éreztem, pedig alapvetően nem csinál semmi különöset. Vagy mégis? Egyáltalán mi a kortárs zene és hogyan képes hatást elérni? Mekkora mozgástere van ma egy fiatal zeneszerzőnek? Hogyan komponál és melyek azok az égető kérdések, amelyekre választ keres, ha létezik ilyen egyáltalán? A fiatal alkotóval, a Zeneakadémia Zeneszerzés tanszékének oktatójával a „mire gondol a költő” univerzumot bontottuk ki, és közben eljutottunk egészen a poszthumanizmus filozófiájáig.
– Tényleg szereted Katy Perryt?
– Egyszer még régebben írtam egy angol nyelvű esszét, és akkor Katy Perry Rise című számát elemeztem. Engem mindig is érdekelt az, hogy miként lehet különböző formákat egymás mellé helyezni; jelen esetben Katy Parry és Schubert zenei világát hasonlítottam össze. Érdekel a pop is, de ez nem jelenti azt, hogy állandóan ilyen zenét hallgatok. Klasszikus zenei nevelést kaptam, konzervatóriumba, majd később a Zeneakadémiára jártam. Az itt elsajátított szemléletmód rányomja a bélyegét a zenei látásmódomra.
– Mennyire elterjedt, hogy komolyzenei szakemberek, kritikusok más műfajokkal, pop-, vagy rockzenével foglalkoznak?
– Amerikában és Angliában igen. A határokat pop és klasszikus zene között sokan elmosódottnak érzik és ez megjelenik a recenziókban is. A magyar zenei szakma összességében ennél konzervatívabb, nem jellemző, hogy egy zenetörténész könnyűzenéről ír tanulmányt. Azonban nálunk, a Zeneakadémián már megjelent ez a szemlélet is: Fazekas Gergely például gyakran hivatkozik könnyűzenei példákra az előadásain.
– És a fiatal zeneszerzők munkáiban is megjelenik ez a sokszínűség?
– Abszolút. Ha hallanád, hogy gyakran milyen darabokat írnak a végzős hallgatók…
– Definiálható pontosan, hogy mi a kortárs zene?
– Nehéz kérdés. Talán a kortárs klasszikus zene egyik legfőbb jellegzetessége, hogy kottában íródott. Egy könnyűzenei szám máshogyan épül fel: zeneszerkesztő programban és sávokban kell elsősorban gondolkodni. A kottában való gondolkodás más, és ott jelen van a sok száz éves tradíció is. Nálunk, a Zeneakadémián nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a növendékeink jártasak legyenek a korábbi korok zeneszerzési technikáiban, de vannak olyan amerikai, nyugat-európai egyetemek, ahol ez abszolút nem fontos: előfordul, hogy az ottani diákok jobban ismerik a mostani pop slágereket, mint Bachot.
A mai kortárszene nagyon sokféle. Nincs meg az a pár igazodási irány, ami a 60-as vagy 70-es években létezett. Akkor is változatos volt persze a kortárs szcéna, de illett valahova tartozni, volt egy fősodor. Ma, a posztmodern, sőt a poszt-posztmodern korában ez megváltozott. Számtalan irányzat, elgondolás létezik, mindenki a maga módján értelmezi a zenét és a világot. Ha sarkítani szeretnék, akkor azt mondanám, hogy úgy általánosságban kellemesebbek, hallgathatóbbak lettek a zenék, legalábbis több ilyen létezik, mint korábban. Kisebb a karcos, experimentális zenék súlya és szerepe.
– Milyen a te gondolkodásmódod? Hogyan komponálsz?
– Ahogy már említettem, a klasszikus zenei vonal felől jövök. Ez egyrészt egyfajta hangzásigényt, másrészt egy bizonyos hatásmechanizmust is jelent. Aki szereti pl. Mozartot vagy Beethovent, valószínűleg az én zenémhez is tud valamilyen szinten kapcsolódni. De a komponálás nagyon nehéz kérdés. Számomra a lényeg, hogy mit tudok hozzátenni, hogyan tudom kiegészíteni a saját nézőpontommal azt a zenei világot, amiben otthon érzem magam. Ugyanakkor az is izgalmas lehet, ha valaki tudatosan idéz valahonnan, hiszen ezzel valamit biztosan közölni akar.
– Az „idézgetést” egy komponista amolyan intellektuálisnak játéknak szánja?
– Vagy intellektuális vagy érzelmi játéknak, igen. Ismered Alfred Schnittkét? Na, ő mesterien és izgalmasan keveri egymással a barokk, a romantikus és akár a popzenei hangütéseket.
– Ezek a játékok egy laikus zenehallgató számára is élvezhetők?
– Nem mindig. Bár ez mindig darabtól vagy zeneszerzőtől függ. Azt hiszem, hogy aki minden utalást, motívumot a helyére akar rakni, és teljes egészében érteni szeretné a művet, ahhoz kell némi előképzettség. De az előbb említett Schnittke pl. olyan zenéket is írt, amelyeket bárki bármikor meghallgathat.
– Térjünk vissza hozzád, te milyen műveket alkotsz?
– Rám kevésbé jellemző az ilyesmi: én egyfajta koherenciára törekszem. Kialakult már néhány eszközöm, kikísérletezgettem bizonyos harmóniameneteket, és ezeket használom, ezeket szeretném gazdagítani. Az elmúlt években nagy erőfeszítéseket tettem, hogy rátaláljak a saját zenei nyelvemre. Engem zeneszerzőként az érdekel, hogy újrafogalmazzak bizonyos kérdéseket, vissza-visszatérjek olyan általános érvényű zenei és világnézeti problémákhoz, amelyek régóta léteznek, csak mindig érdemes friss szemmel nézni rájuk. Egy klasszikus zeneműnek, pl. egy Mozart szimfóniának van egy bizonyos dinamikája, és információmennyisége, és bejár egy utat, ami eljut A-ból B-be. Azok a darabjaim, amelyeket legtöbbször játszanak, nem tartalmaznak túl sok zenei információt, igyekszem megtartani a józan arányokat. Én is használok olyan jól bevált harmóniákat, mint az elmúlt évszázadok zenéi, csak épp másként pakolom egymás mellé őket; sokkal inkább egymásba játszva, flow-szerűen követik egymást az akkordok nálam.
– Tudatosan komponálsz vagy az érzéseidre hagyatkozol inkább?
– Az első. Inkább zenei megoldásokban gondolkodom, megnézem, hogy mennyi ütem van még hátra és oda próbálom megtalálni a megfelelő hangokat. Ez attól is függ, milyen jellegű darabot írok épp: van-e benne énekhang vagy csak hangszerek szerepelnek benne stb. A Komm című művem mindkettőt tartalmazza…
– Miről szól a Komm?
– Nem szeretném lelőni a poént. Mindenki azt lát bele, amit akar. Sokan egyfajta átfogó vallásos szellemiséget érzékelnek a mű hallgatása közben, főleg a Komm szó használata miatt, ami előhív bizonyos, a valláshoz köthető reflexeket az emberben. Bach koráljaiban, kantátáiban is gyakran találkozni ezzel a szóval, a komm szó sokféle szituációban előkerülhet. Számomra mind a vallási, mind a kulturális rétegei fontosak a szónak, azonban reményeim szerint a zene és a szöveg együtt olyan hatást ér el ebben a műben, amit nem lehet konkrét szavakkal leírni, és amihez talán mindenki a maga módján tud kapcsolódni.
– Más szöveg is előfordul a darabban…
– Igen, szövegmozaikokat használok, egy részük Gilles Deleuze francia filozófustól, a poszthumanizmus egyik legfontosabb gondolkodójától származnak. A poszthumanizmus gyakorlatilag tagadja, hogy az embernek kitüntetett szerepe lenne a Földön: azt hogy az emberi érzések és törekvések adnának értelmet, célt az egész univerzumnak. Felvet és újrafogalmaz lényeges kérdéseket: honnan jövünk, mit jelent embernek lenni, mit jelent az élet stb. Az elmúlt évtizedek óriási biológiai és technológiai áttörései fényében korábbi emberi érzések, műalkotások a múltéi lennének? Az ezekhez hasonló kérdések mélyen felkavarnak egy nagyon gyorsan változó és sok szempontból elbizonytalanodott, széteső korban és kultúrában élve. A Komm valahol ennek az általános identitásválságnak és gyökértelenség-érzésnek a lenyomata.
