A Szentmargitbányai Kőfejtő mint mindig, most is impozáns látvány nyújt. Az Oper im Steinbruch szervezői gyakran hivatkoznak is erre a tényre, ám az itt, nyaranta bemutatott operáknak a hely puszta adottságainál sokkal több értékük van. Pár éve A varázsfuvoláról már lelkendeztem egyszer, ezúttal a Nabuccót néztem a burgenlandi sziklák tövében.
Valóban bámulatosak ezek a hatalmas kövek, sziklák és az általuk körülhatárolt hatalmas tér, ám ha a helyszín nem töltődik meg tartalommal, akkor nagyszabású fesztiválhelyszínné silányulhat, amely csupán kirakatprodukcióknak ad otthont, amely kikapcsolódási lehetőséget jelent az épp Burgenlandban időző turistáknak.
A szentmargitbányai kőfejtő stábja szemmel láthatóan nem ezen az állásponton van. Nívós művészeket, rendezőket, díszlettervezőket, énekeseket hívnak meg a világ minden tájáról, releváns, korunknak szóló interpretációkkal rukkolnak elő.
A Nabuccót Francesco Negrin állította színpadra, akinek az óriási terek bejátszásán és a statiszták mozgatásán kívül is akadt néhány érdekes gondolata Verdi operájáról. A rendezés központi eleme az emberi, és ennélfogva képmutató, az anyagi javakat habzsoló civilizáció és a természet közötti konflikus, harc bemutatása. A szabadság mint a természethez, az édeni állapotokhoz való visszatérés szimbóluma áll harcban a babiloni sereggel, amely a gonosz, a túlvezérelt, aranyközpontú civilizációt testesíti meg.
Két szín különösen nagy hangsúlyt kap a látványban: az arany és a zöld. Az opera első, nagyobbik felében a csillogás tör magának egyre jobban utat, a cselekmény előrehaladtával, vagyis a szabadságeszmény, az idea térhódításával egyre dominánsabbá válik a zöld, amely egyértelműen utalás napjaink egyik legkínzóbb problémájára, a klímaváltozásra és az ezzel kapcsolatos vészjósló forgatókönyvekre.
A jelképrendszer egyértelmű, ezt a rendező a látvány összes elemével próbálja egyértelműsíteni, a színpadképtől az óriás kivetítőig számos eszköz áll rendelkezésére. Az előadás épp ezért meglehetősen grandiózus, nemcsak a színpad, de a környező terek is megteltek énekesekkel, statisztákkal, a kórus tagjaival: amerre a szemünk ellát, mindenhol zajlik a cselekmény.
Ennek ellenére egyszer sincs olyan érzésünk, hogy az emberek mozgatása öncélú lenne, vagy kizárólag azért tennék, hogy minél mozgalmasabbnak és látványosabbnak hasson a Nabucco. Az áriák, a kórusok és a recitativók helyszínei, terei, dinamikái harmonikus egységbe tömörülnek, harmonikus rendszert alkotnak, dramaturgiailag is jól felépítettek.
A szabadtéri „operaházban“, ahol mintegy 5000 ember fér el, nem látjuk a zenekart; a számos magyar zenészt is felvonultató együttes a színfalak mögött helyezkedik el. A zenekar, a kórus és az énekesek hangja is erősítve van, ám ez az élményből semmit nem von le. A nyári, szabad ég alatt megrendezendő klasszikus zenei koncertek, operaelőadások egyik legkritikusabb pontja ez: az erősítés gyakran nem szakszerű alkalmazása miatt a hangminőség gyakran élvezhetetlenné teszik a produkciót. A szentmargitbányai Nabucco esetében azonban torzításmentes, a zene és a műfaj szempontjait szem előtt tartó technikai megvalósítás született, amely példaként szolgálhat hazai rendezésű hasonló eseményeknek.