Enyhe katarzis címmel március 13-án új klasszikus zenei beszélgetős műsort indított a radiocafé, amelynek házigazdája Szatmári Róbert kulturális újságíró, a Papageno publicistája. A műsor picit másképp – formabontóan, néha új szempontokat behozva, néha tabut döntögetve, és mindenképp őszintén akar a klasszikus zenéről, kultúráról és a hozzá kapcsolódó területekről beszélni – nem kizárólag zenészekkel. Az első adás vendége Puzsér Róbert kritikus, publicista volt.
Nem állt meg az idő Woodstocknál
„A klasszikuszene-fogyasztó nem a jelenkor embere, hanem egy olyan koré, amelyben a hangszerek az atmoszférában szólaltak meg, és nem az erősítőben” – kezdi Puzsér, amikor a műsorvezetővel közösen próbálják megrajzolni egy átlagos klasszikus zene hallgatójának a portréját.
„Aztán később beköszöntött egy olyan korszak, amelyben 23–30 évente lecserélődtek a hangszerek és a hangzások. Először az elektromos, majd az elektronikus hangzás, és ehhez újabb és újabb műfajok kezdtek el tartozni. Aki ezekhez képest egy brosúrával van lemaradva, az már nyugodtan nevezheti magát old schoolnak, de a 2–3 brosúrával lemaradó, az az igazi klasszikus ember. Az az ember, aki az időtlenségben létezik, a kulturális percepcióktól függetlenül tudja a kultúrát mint entitást vizsgálni.
Én inkább a jelenkor embere vagyok.
Én fogékony vagyok a elektronikus zenére, nálam nem állt meg az idő Woodstocknál.“
Komolyzene, jazz, free jazz, avagy az elitizmus bugyrai
A komolyzenét kedvelők mások fölé helyezik magukat pusztán azért, mert ezt a fajta zenét hallgatják? – teszi fel a kérdést a műsorvezető. „Nem, fordítva: a többiek helyezik a klasszikuszene-fogyasztókat maguk felé. Azok, akik ugatják a klasszikus zenét, akik nem értik, ebben mi a jó. És van egy másik kaszt, akikre a klasszikuszene-fogyasztók tekintenek úgy, ahogyan rájuk sokan: ezek pedig a jazzrajongók. Azon belül is ott van a freejazz-rajongók tábora, akikre pedig a sima jazz kedvelői néznek ámulattal.”
A halhatatlanság illúziója
„Pont ezért én úgy képzeltem, hogy azok, akik free jazz lemezeket vesznek és ilyen koncertekre járnak, bizonyára nem halnak meg. Hiszen annyira más fajhoz tartoznak. A klasszikus zene visszavezet minket azokba az időkbe, amikor az ember még a rituáléitól tette függővé saját sorsát, azokba a mágikus időkbe, amikor még nem zuhant szét teljesen a realitásérzékelésünk” – mondja Puzsér.
A beszélgetésben egy komoly ívet járnak be Verditől a Radioheadig, Wagnertől Cristiano Ronaldóig. Az Enyhe katarzis első adásának hosszabb, online verziója ide kattintva is meghallgatható.
Az újító zenetörténész és a „badass“ esztéta
A március 20-i adás vendége Batta András lesz, aki a Zeneakadémia korábbi rektora, a Magyar Zene Háza ügyvezető igazgatója, akinek a kisujjában van a zenetörténet, mégis úgy érezte, hogy új irányokba is érdemes elkalandoznia, ki kell mozdulnia a megszokott keretekből, ezért újra- és újradefiniálja magát. Sokszor mesél az érzéseiről és a zenéhez fűződő intim viszonyáról, emellett szóba kerül az is, hogy miként viszonyul egymáshoz a rockzene és Bach munkássága, és az sem megszokott, hogy egy zenetörténész David Bowie-ról beszél lelkesen.
A március 27-i, harmadik műsor vendége Réz András esztéta lesz, aki egy picit hátrébb lépve vizsgálja meg a hazai és nemzetközi kultúra- és zenefogyasztási szokásait, és olyan témákat járnak körbe Szatmárival, mint a klasszikus zenéhez olyannyira köthető sznobizmus, elitizmus, de beszélnek arról is, hogy mennyiben műélvezet vagy inkább társasági összejövetel kérdése-e a koncertre járás.