A két Richard, Wagner és Strauss munkássága az egyetemes zeneirodalom legfényesebben ragyogó csillagai között foglal helyet. Ez persze szubjektív vélemény, de ketten olyasmit alkottak, amit már nem lehetett folytatni utána, betetőzése volt annak, amit klasszikus európai kultúrának hívunk. Wagner után már eleve nem ment simán a zenetörténet, Strauss pedig nyomatékos pontot helyezett egy korszak végére. Ezeket a legfényesebb pillanatokat ragadta meg a Szegedi Szimfonikus Zenekar Schöck Atalával és Dubóczky Gergellyel november 26-án.
- hirdetés -
Don Juan ugyebár nem Don Quijote, pedig én mindvégig ezt próbáltam bizonygatni a második sorban a mellettem helyet foglaló kolleginának, aki joviálisan hagyta, hogy belelovalljam magam a frazeológiámba, jóindulatának köszönhetően csak a darab elhangzása után realiztáltam: hülyeségeket beszélek, sőt osztom az észt.
Bár mindkettő szimfonikus költemény ugyanarról a témáról szól, nevezetesen a szerelemről, illetve a hozzá való viszony két szélsőséges aspektusáról. Az egyik a naiv, lelkes, szépelgő, a másik a cinikus, vérbő, a maga módján egyszerre szép és kegyetlen viszonyrendszer. Mindkettőben azonos azonban az élni akarás és az érzelmek dinamikájának kifejezése. Don Juan történetét a Szegedi Szimfonikus Zenekar szokatlanul hiteles intenzitással rajzolta meg, ezzel megteremtették az ideális hangulatot, atmoszférát Wagner Wesendonck dalainak befogadásához.
A Wesendonck-dalok Richard Wagner öt dalból álló ciklusa, amelyet Mathilde Wesendonck verseire írt. Ez a dalciklus különleges helyet foglal el Wagner művei között, mivel kifejezetten egy intim és személyes kapcsolat lázában született meg, a zene és a szöveg intenzív drámaiságot közvetít, amelyek korábban nem tapasztalt energiával ragadják magával a hallgatót. A dalokban alkalmazott harmóniák és a szöveghez való érzékeny illeszkedés forradalmi volt a maga idejében, a zenei szövet gazdagsága és a dallamok szépsége páratlan, míg Wagner zenekari kísérete finoman aláhúzza és kiegészíti a vokális részeket., mesterien használja a kromatikus harmóniákat és a modulációkat, amelyekkel érzelmi mélységet és feszültséget teremt. És ez Wagner első olyan műve, amelyben a Trisztán és Izolda című opera zenei nyelvezetének elemei megjelennek. És Schopenhauer. A zene és a filozófia tomboló évei.
Schöck Atala, Dubóczky Gergely és a Szegedi Szimfonikusok – fotó Szabó Luca
Schöck Atala mélyen, szépségesen csengő hangja rögtön megidézi ezt a sajátosan réveteg hangulatot, ahol a fékevesztett öröm, a szomorúság, életkedv és halálvágy épülnek egymásra. Kiemelkedően intelligens énekesnő, aki tudását és érzékenységét is kellő arányban használja, Magyarországon ritkán hallani ilyen minőségű és mélységű produkciót. Ha valaki meg akarja tudni, érteni, miért fontos és merész a romantika zenéje, hallgasson sok Wagnert Schöck Atalával.
A koncert második részében A nürnbergi mesterdalnokok nyitánya és a 20. századi operairodalom egyik legkiemelkedőbb műve, Strauss Rózsalovagjának zenekari szvitje hangzott el. Strauss zenei gazdagsága és sokrétűsége lenyűgöző, a történet, amely a szerelem, az idő múlása és az önfeláldozás témáit járja körül, univerzális és katartikus hatással bír. A zeneszerző hangszerelésének mesteri technikái, különösen a keringőformák használata, az opera és a szvit atmoszféráját rendkívül varázslatossá teszik.
A Dubóczky Gergely vezette Szegedi Szimfonikus Zenekar tolmácsolásában tapintható közelségben éreztük a 19. és a 20. század tündöklését, és tapasztalhattuk meg hanyatlását és egy új, a modern kor születését, egy olyan korét, amiben még biztonságban éreztük magunkat, hittük, hogy a körülöttünk lévő világ leírható. Mára ez az illúzió is elszállt, viszont megvan a lehetőségünk, hogy kulcslyukon keresztül belessünk egy olyan korszakba, ahol a szellemi tér még egységében létezett. Ez történt Szegeden is, november 26-án.
