A Haydneum Őszi Fesztiváljának középső három koncertje után, amelyeken Joseph Haydn átengedte a főszerepet három kortársának (Michael Haydnnak, majd Anton Zimmermannak és Beethovennek), most a záró eseményen a Zeneakadémia Nagytermében minden figyelmünk ismét a „házigazdára” irányult. A lakatlan sziget című operáját hallgathattuk meg, mégpedig az 1779-ben bemutatott eredeti opera 1802-ben módosított változatát, olasz nyelven.
A koncert címében szerepel a librettó szerzőjének, Pietro Metastasiónak a neve is, akit Haydn szerencsés módon még ifjúkorában megismert; ugyanazon házban béreltek szobát éppen akkortájt, amikor az olasz származású udvari költő ezt a szövegét egy másik szerző számára megírta. Metastasiónak nagyon sok műve van, amelyikre egynél több operát komponáltak – úgy is tűnhet, hogy a korban több volt a zeneszerző, mint az ütőképes szövegíró.
Metastasio ajánlására Haydn a segédje lett Nicola Porporának, aki által az 1750-es években bekerült a bécsi színházi életbe. Ennek köszönhetően írta első operáját, A sánta ördögöt, amelyet három előadás után betiltottak, mivel egy sánta színházigazgatót figuráztak ki benne. Ennek a zenéje elveszett, de a Haydneum kutatói még megtalálhatják, és egy szép napon a rezidens együttesek előadásában meg is szólalhat…
Haydn ismert 17 operáját nem veszik túl gyakran elő. A lakatlan szigetet az Orfeo Zenekar (eredeti hangszerekkel) viszont már kétszer is eljátszotta, ugyancsak koncertszerűen, szintén Vashegyi György vezényletével. (2007 augusztusában Eszterházán, rá egy évre Pesten, az MTA székházában.) Lehettek többen a tegnapi nézők között olyanok is, akik ennél frissebb emlékekkel rendelkeznek, és 2014-17 között, szcenírozott változatban nézték meg az Operaház Királyi lépcsőházában az ott megtartott 16 előadás egyikét. (A november 2-i koncertet a Bartók Rádió felvette és közvetítette, így hatvan napig visszahallgatható bármikor.)
Haydn több operát írt, mint Mozart, mégsem erről az oldaláról ismert elsősorban. Nem világos, hogy milyen okok vezették arra, hogy 1784-ben (halála előtt 25 évvel!) egészen leálljon az operák komponálásával. Új operát eredetileg is csak ünnepre kellett írnia: előkelő vendégek érkezése (lsd. Mária Terézia látogatása, amelynek jövőre lesz 250 éve), vagy épp a herceg névnapja (A lakatlan sziget) adott rá kellő okot.
Lehet, hogy belefáradt az Esterházy herceg által diktált tempóba? 1776-tól, az önálló operatársulat megalakulásától (a napi kamarazenélés és a heti két hangverseny mellett) igazi „operaüzemet” is kellett működtetnie: húsz zenésszel és huszonöt énekessel heti három operabemutatót tartottak, bár sokszor csak egy már repertoáron lévő darab felújításáról volt szó. Ennek köszönhetően Haydn Eszterházán több, mint kilencven, más szerzőtől származó operát állított színpadra és vezényelt. Meglehet, hogy az is visszavetette a komponálásban, hogy más ízlése volt, mint a megrendelőjének: a herceg elsősorban olasz vígoperákra vágyott.
Esterházy Fényes Miklósnak két színháza is volt, a kisebb marionett-színház, és az operaház, amely 400 nézőt tudott befogadni. Három héttel A lakatlan sziget bemutatója (1779. december 6.) előtt ez az operaház részben leégett, de a herceg opera iránti lelkesedésére jellemző módon még az aznapra tervezett előadás sem maradhatott el, pusztán átköltözött a marionett-színházba. Mivel néhány hónapig így ezzel a kisebb térrel kellett számolnia Haydnnak, jól is jött, hogy új műve mindössze négyszereplősnek készült. A kisebb női szerepet, Silviát az az átlagos képességű énekesnő kapta, Luiga Polzelli, akinek a neve csak a zeneszerzőhöz fűződő viszonya miatt maradt fenn.
A hercegnek sajnos nem tetszett a darab, az énekesnő sem annyira, akinek ráadásul a férje gyenge hegedűs hírében állt, így csak próbaidőre szerződtették, és két év múlva megváltak mindkettőjüktől. A lakatlan sziget sorsát ez nyilván megpecsételte. Haydn minden bizonnyal örömmel nézte volna ezen az estén operája ismételt feltámasztását.
Balogh Eszter (Costanza) és Kovács Ágnes (Silvia) könnyedén és virtuóz módon énekelték el a testvérpárt, akik magányosan éldegéltek a lakatlan szigeten, várva, hogy valaki egyszer csak elvetődik értük. Ez így is történt, és bár a darab jelentős része melankolikus hangulatú, hiszen Costanza végig azt hiszi, hogy férje elhagyta.
Balogh Eszter a csapatban az egyetlen, akinek jelentős tapasztalata van a darabbal kapcsolatban: az említett 16 (magyar nyelvű) operaházi előadás Costanzája volt. Jól áll neki a melankolikus nőalak, akiből csak egyszer tör ki rövid időre a bosszúvágy. A másik női szerepet sokkal hálásabb eljátszani, többféle hangulat, érzelem megnyilvánul benne, sőt nem mentes a humortól sem. Kovács Ágnes megjelenítette az ártatlan és boldog fiatal lányt, aki beleszeret az első férfibe, akivel találkozik. Még jó, hogy nem Costanza férje jött először – akkor lenne igazi konfliktus is, nemcsak egy félreértés megoldását nézhetnénk.
Az előadás csúcspontja volt, amikor az első felvonás legvégén Silvia egy áriában írja körül, hogy milyen szerelmesnek lenni. Ezt hallgatva talán sokaknak eszébe juthatott Mozart Cherubinója, aki hasonló érzésekről számol be nekünk. (A Figaro házassága 1786-os, és majdnem előadta Haydn is Eszterházán, de a herceg váratlan halála miatt erre már nem kerülhetett sor.)
Kovács Ágnest nézve láthattuk, hogy Haydn tényleg jó esélyeket adott Luiga Polzellinek a tündöklésre, és ezen az operán keresztül ráadásul még a házassággal kapcsolatos fenntartásait is kiírhatta magából. Aki megházasodik, az egy lakatlan szigetre kerül? – ezt érezhette Haydn maga is, és nem csoda, hogy ő maga nem lázadozott amiatt, mert a feleségét Kismartonban kellett hagynia a végül már tíz hónapra elhúzódó eszterházai „nyári” szezon időszakaira.
Az előadás majdnem összes humoros mozzanata Silvia jeleneteihez kapcsolódott, de valami azért jutott a férfiaknak is. Amikor 13 év fogság után a Komáromi Márton által játszott Gernando visszatér, egy ideig halottnak hiszi feleségét és öngyilkosságra készül, így barátja, azaz Szélpál Szilveszter (Enrico) a matrózokkal ismét elraboltatja, hogy ez ne következhessen be. Ez volt az a pont, amikor a közönség soraiban a legtöbben mégis nevettek a melodrámán, mert egy tenornak két elrablás egyetlen operában azért mégis túlzás. Nem irigyeltük, de aztán viszonylag gyorsan bekövetkezhetett a boldog egymásra találás, nem kellett részletesen elszámolnia a 13 évről, amit valahol máshol, másokkal töltött.
A két szerep közül feltétlenül Enrico a hálásabb. Szélpál Szilveszter nem véletlenül játszott már számos operaszerepet (tavaly Don Giovannit) Szegeden, itt a koncertszerű előadásban is élővé tudta tenni ezt a figurát; elhittük neki, hogy egy fiatal lány első ránézésre beleszeret.
A közönség érezhetően belemelegedett az előadásba az első felvonás végére, mindkét rész végén hosszú taps volt, nem pusztán udvariasságból. Eközben azért Esterházy Fényes Miklóst is megérthettük, hogy miért akart inkább olasz vígoperát a melodráma helyett, különösen úgy, hogy ennyire jó énekesek abban a névnapi előadásban biztosan nem léptek fel.
Ez volt az Haydneum Őszi Fesztivál záróeseménye, amely az öt koncerten nagyon sok színt mutatott meg a Haydn-életműből és általában is kora zenei életéből, de azt is megérezhettük, hogy még rengeteg a tartalék. Június 9-18 között ismét jön az Egyházzenei Fesztivál, úgyhogy a koncertek, felfedezések sora folytatódik.
Megvalósult Haydn szándéka, aki 1802-ben egyik levelében leírta, hogy milyen célok vezetik az alkotásban. Valóban olyan forrássá válhattak ezek a koncertek, „amelyből a gondterhes, üggyel-bajjal megrakott ember néhány pillanatra nyugalmat, pihenést merít.”