Ahogy a Trafó kávézójában várom, belelapozok a regényébe, bár elsősorban nem az Eltévesztettem, drágámról akarok vele beszélgetni, hanem inkább a folyamatról: hogyan lett a majd húsz évvel ezelőtt megírt szövegből könyv, hogyan formálódott az elbeszélés, kik segítették, támogatták, és mit jelent számára az írás.
Az Így írunk mi blog első riportalanya Piros Vera rögtön egy kakukktojás. Ő ugyanis írónak készült, pontosabban kamaszkora óta tudta, hogy egyszer majd lesz egy könyve. A cél érdekében azonban sokáig nem tett semmit. Nem bölcsészkarra járt, hanem francianyelvtanári szakra, nem küldözgette a verseit folyóiratoknak, nem csatlakozott írószervezetekhez, és nem volt része az irodalmi körforgásnak. A változást a Kukorelly Endre által vezetett írószeminárium hozta meg, amihez hét évvel ezelőtt csatlakozott (és aminek tagjai többek közt: Bakos Gyöngyi, Halász Rita, Nagy Gerzson). A találkozókra mindig Márta és Leó történetét vitte, a regényt, amit a harmincas éveiben írt, amit a barátai, kollégái olvastak, és amit minden kiadó, ki kedvesen, ki megrökönyödve, de elutasított azzal az indokkal, hogy ez nem irodalom, hanem egy jól megírt lektűr.
„Márta nem képes pontosan felidézni, mi is történt
valójában azon a csütörtökön,
koradélután. Két dologban biztos,
spagetti és Serpico.
A filmet előző este nézték meg.
Ágyban, szorosan.
Leó születésnapjára kapta a dévédét,
és a sapkát is. A sapka padlizsánlila, mint
amilyen a Serpicóé, Márta kötötte.
Leó paradicsomos spagettit készít, két pillanat alatt főzi sós vízben
aldantéra a tésztát, futtatja olívaolajon
a fokhagymát, és keveri bele a kockákra vágott
paradicsomot, forgatja egybe, tálaláskor friss
bazsalikomleveleket helyez az egészre. Parmezánt nem,
csak az asztalra, Márta kedvéért.
Finom lett, Leó.
Hm, tudom. Szalvéta?
Márta feláll az asztaltól, és a fiókból
két damasztszalvétát vesz elő. Beszéltél Gedeonnal?
Nem.
De hát mondtam, hogy keresett, még ki is írtam. Itt van
a hűtőn, nézd, mutatja Márta.
Aha, nem Gedeon keresett, hanem a Werner.
A Werner?
Ahogy mondom, a Werner. Tegnap este óta
vártam a hívását.
Márta nehezen szedi villára a tésztát. Eltévesztettem. Drágám,
kérlek, add ide a parmezánt.
Eltévesztettem.
Ugyan Márta, mindig eltéveszted. ha
nem hívom fel a Wernert, hogy megkérdezzem,
hol reggelizett, akkor nem tudom, hogy keresett. És akkor,
nincs üzlet. Állandóan tévesztesz.
Márta feláll, vizet enged a pohárba. Nem direkt volt,
tudod.
Baszd meg, Leó elsápad, Mártára néz,
mi az, hogy nem direkt volt? Gondolom,
hogy nem direkt volt. Sose direkt van. Tettél be mosást?
Nem, még nem, kérsz vizet?
Nem direkt volt.
Öt napja nincs egy kurva alsógatyám.
Ez így nem igaz, csak
nincsenek kivasalva. Márta kilöttyenti a vizet, véletlenül.
Az ugyanaz. Leó elsápad.
Az ugyanaz.
Jó, mindjárt beteszek egy mosást.
Mindjárt, állandóan mindjárt, kurvára unalmas.
Márta kilöttyenti a vizet, véletlenül. Befejezted?, meglöki Leó tányérját.
mintegy véletlenül. Mármint
az ebédet.
Kurvára unalmas.
Tessék? Márta, megőrülök tőled.
Villámgyorsan történt, maguk se tudják hogyan.
Mártának az utolsó pillanatban sikerült
kitérnie a felé repülő tányér elől.
A fején tészta parmezánnal.
Egymásra néznek.
Nevetnének, de mégsem.”
(Részlet. Piros Vera: Eltévesztettem, drágám – Egy házasság anatómiája c. regényből. Kalligram Kiadó, 2021)
Mielőtt a szöveg elnyerte volna a végleges formáját sok időnek kellett eltelnie. De Vera kitartó volt. Hétről hétre több mint fél éven keresztül csak ezt a regényt vitte, és bár első alkalommal hamar lelohadt a büszkesége, és tartania kellett az arcát, hogy el ne sírja magát olyan kemény kritikát kapott, mégsem szegte kedvét. Újraírta, átírta, dolgozott rajta. De még így sem volt jó. Azt mondták lendületes, de nem irodalom, és Vera újra és újra nekiveselkedett az írásnak. Csodálom a kitartását, én a helyében valószínűleg az első kanyarnál kidőltem volna.
A kérdésemre, hogyan sikerült áttörnie a falat, az volt a válasz, hogy végül a sokadik alkalomra elvitt egy verset, amire egyöntetűen azt mondták, mostantól csak verset írj, ez nagyon jó! A verseit aztán különböző folyóiratok (Élet és Irodalom, Műút, Kalligram) lehozták, ő pedig egy időre félretette a regényt. Majd amikor ismét elővette, azzal a céllal tette, hogy kipróbálja, működik-e a szöveg úgy, hogy a prózát átírja verses epika formába. És működött. Ahogy Kukorelly Endre írja a könyv fülszövegében: „Hogy Leó – és Márta mit akar, az nem derül ki, ám az ilyesfajta könyvek olvastán újra meg újra rájössz, mit művel veled egy jó szöveg-szövet: miközben beránt, behálóz, kiváltja belőled az együttérzést, kiköveteli a közreműködést.”
2021 őszén jelent meg Vera első regénye az Eltévesztettem, drágám. Azt mondja, mindamellett, hogy az írás az élete szerves része volt, szükségét érezte, hogy írjon, távolságtartás is volt a részéről. Az első publikációi után sem ő mondta ki magáról, hogy író, hanem egy barátnője, ő csak nevetett. Ma már vallja, hogy akkor vagy író, ha magadról azt mondod. Amíg nem azonosítod magad azzal, hogy író vagy, addig csak írogatsz. Ki kell mondani, hogy író vagyok, mondja.
Az irodalmi közegben továbbra is kívülállónak érzi magát, valószínű ehhez az is nagyban hozzájárul, hogy nem Magyarországon él. Tizenkét évvel ezelőtt költöztek a férjével Portugáliába. Most egy versesköteten dolgozik, amiben az apa halála és Lisszabon-versek váltakoznak.
Az írásban a tisztánlátást szeretné megtartani, pontosan írni, ez a cél, a formákhoz nem ragaszkodik, a tartalomhoz annál inkább. Megkérdeztem, hogy melyik fontosabb, írni vagy könyvet megjelentetni, mire ő azt válaszolta, hogy nem különítené el, de nem akar a fióknak írni. Az nem érdekel, mondja, szeretném megosztani másokkal az írásaimat, szeretném, ha sokan olvasnának. Mosolyogva teszi hozzá: nekem most már az írás az elsődleges.
