Kovács Bálint Junior Prima-díjas kulturális újságíró, korábban dolgozott az Origónál, az Indexnél, írt a Magyar Narancsnak, jelenleg a HVG munkatársa. Első novelláskötete Lehetne, hogy csak aludjunk? címmel 2021-ben jelent meg a Kalligram Kiadónál.
– Hogyan lettél újságíróból író? Elkülönül egyébként benned a két identitás?
– Szokták mondani, hogy mindenkiben valahol ott lapul egy író, na, én is ilyen ember vagyok, bennem is lapult, jó mélyen és régóta. Azt éreztem, jobban mondva, vágytam rá, hogy bárcsak! Bárcsak tudnék írni szépirodalmat. A szavakat egymás mögé tudom rakni úgy, hogy annak legyen értelme, de valami hiányzott, talán az a valami, amit kicsit lila ködösen ihletnek szokás nevezni. Az újságírás egyébként talán még hátráltathat is az írói szerepben, technikailag nem, hisz ha az ember állandóan ír, az nagyon jó gyakorlás, de lehetséges, hogy az újságírás miatt kevésbé feszített az igény, hogy szépirodalmat írjak. Ki tudtam élni a vágyamat a cikkírásban, de azt nem tudtam meghaladni egy ponton túl. Aztán egyszer csak az első novellámmal, a Ha csak ennyi cíművel átszakadt bennem egy gát, és azt éreztem, hogy sikerült, megvan.
Az igazság az, hogy bennem nem különül el a két identitás, pedig jó lenne, ha megtörténne az úgynevezett brandépítés szent oltárán. Van ugyanis olyan ismerősöm, aki sajtós, marketinges szakmában jártas és bíztat arra, hogy különítsem el a kettőt. Elsőkötetes szerzőként vágyom arra, hogy az irodalmi szakma és az olvasók felfedezzenek, meghívjanak író-olvasó találkozókra, hogy íróként tekintsenek rám, de 16 év újságírói múlttal elsősorban ekként tartanak számon. Hozzáteszem, hogy kultúráról lehet olyan mondatokkal írni, és szoktam is, amiket gond nélkül felhasználhatnék egy novellában. Természetesen a kulturális újságírásnak is tények alapján kell működnie, nem írhatok olyat, ami nem valóság, de a valóság esetenként az érzelmeimet is jelentheti. Előfordult, hogy a szerkesztő az újságnál azt mondta, hogy ez inkább novella, és csináljak belőle cikk-szerűbbet.
– Fontos volt, hogy miután megírtad az első novellád, publikálj különféle irodalmi folyóiratokban?
– Két különböző könyves szakmában jártas ismerősöm homlokegyenest mást mondott. Egyikük azt, hogy ha ki akarom adni a novelláimat egy kötetben, akkor jobb, ha nem jelenik meg előre, mert ennek nem örülnek a kiadók, hallgattam rá. A másik pedig azt mondta, miután megjelent a kötet, hogy biztos azért nem olyan sikeres, mert előtte nem közölték folyóiratokban. Nem tudom a megoldást, lehet, hogy meg kéne kérdeznem egy harmadik embert is.
– Azóta változtál ebben a tekintetben? Ostromolod a szerkesztőségeket az írásaiddal?
– Nem, mert azóta egy regényt írtam meg. Azt éreztem, miután megjelent a novelláskötet és többé-kevésbé kész lett a regény, hogy mi van, ha ennyi volt bennem, ha többet nem tudok már írni, kiadtam magamból mindent. Kiderült, hogy hálisten ez nem így van. Az ukrán háborúról írtam egy novellát, ami a HVG oldalán jelent meg, aztán egy másikat is. Annyira örültem, hogy sikerült újra írnom, hogy azóta se küldtem el senkinek.
– Miről szól a regény?
Egy, eredetileg még a kötethez írt novellában láttam meg a lehetőségét annak, hogy ebben talán több is van. Egy fiatal nőről szól, aki irtózik az érintéstől. Attól is ha őt, és attól is, ha ő érint meg valakit. Az ő gyerekkorának képei váltakoznak a jelenkori jelenetekkel, azzal, ahogyan arra próbál rájönni, mi lehet a problémája oka, és hogyan tudná kezelni.
– Olvasol irodalmi folyóiratokat?
– Leginkább az ÉS-t szoktam, mert én is ott jelentem meg először, ez egyfajta lelki kötelék, nekem nagyon jót tett az első novellámra érkezett pozitív visszajelzés. Eleinte az ember, ha nincs jóval több önbizalma, mint nekem, még nem tudja, hogy amit írt, az megüt-e egy bizonyos szintet, az másnak is érdekes lehet-e, sem azt, hogy ha visszautasít egy folyóirat, az azért van, mert a szöveg tényszerűen rossz és kész, vagy csak az adott szerkesztő ízlése más, mint az enyém.
– Most már hiszel magadban?
– Nem tudok egyértelműen válaszolni. Van a kritika, a visszajelzés, aminek persze örülök, főleg, ha jó. De akármit is írnak, én úgy vagyok az első könyvemmel, hogy sikerült azon a színvonalon megírnom, amire képes vagyok, nincs miért szégyenkeznem, amit tudtam, azt maximálisan megtettem. És ez egy olyan teljesítmény, amire nagyon büszke tud lenni az a fiatalkori énem, aki azt szerette volna, hogy a neve szerepeljen egy könyv borítóján.
– A felnőttkori éned mit mond? Nehezen mondod ki felnőttként, hogy büszke vagy magadra?
– Ki tudom mondani, de én abban szocializálódtam, hogy ha büszke vagyok mondjuk a könyvemre, akkor mások azt gondolhatják, hogy ki vagy te, hogy megítéld a saját produktumod. Én jónak tartom a könyvem. Nincs semmiféle problémám a szöveggel. Olyannak sikerült megírnom ezt a könyvet, amit én szeretnék olvasni. Tisztában vagyok vele, hogy nem engem fognak felterjeszteni az irodalmi Nobel-díjra ezzel a könyvvel, de mindaz, ami engem foglalkoztatott, azt ki tudtam hozni ezekből a történetekből. És erre büszke vagyok.
– Amióta neked is megjelent könyved és kapsz kritikát, észrevetted, hogy másként írsz te kritikát színielőadásokról? Tekintettel vagy az alkotóra?
– Nem változtam ezen a téren. Ugyanis már korábban is megvolt ez a fajta látásmódom, jó tanáraim voltak. Hamar megtanultam, hogy nem az udvariasság vagy az illedelmesség miatt, de egy színházi előadást úgy elemezzek, hogy tudjam: minden, ami a színpadon történik, azt a rendező, a színész, a társulat valamiért úgy akarta. Nem írhatom le azt, hogy ez így értelmetlen meg hülyeség, azon kell gondolkoznom, miért így közelítették meg; ez után persze juthatok arra a következtetésre, hogy amire törekedtek, az nem vagy rosszul valósult meg. És mivel nemcsak színikritikát írok, hanem interjút is készítek, ez azt jelenti, hogy ezek az emberek előbb-utóbb szembe fognak jönni velem valahol, ezért olyan mondatokat írok le, amik nem gátolnak meg abban, hogy majd a szemükbe tudjak nézni. Nekünk, kritikusoknak egyébként van egy olyan szokásunk, hogy valami negatívumot mindig beleveszünk a cikkbe; most, hogy a saját könyvemmel kapcsolatban is szembesülök ezzel, rájöttem, mennyire más súllyal eshet ez latba az alkotóknál, mint amit én akkor gondoltam, amit leírtam. Mert van, hogy egy negatívum ugyan valóban jelen van, de a nagy egészhez képest tulajdonképpen teljesen irreleváns, a kritikát olvasva mégis ez tesz ki mondjuk az öt bekezdésből egyet. Lehet, hogy az ilyen apróságok kiemelését újra kéne gondolnom.
– Kaptál olyan kritikát, ami nagyon letaglózott?
– Olyat nem, legfeljebb olyat, amivel nem értettem egyet, de nagyobb bajom sose legyen. Ami viszont megdöbbent és megtisztelő is, hogy olvasók vagy kritikusok olyasmiket találnak meg a szövegemben, amikről én magam se tudtam, hogy benne vannak. Azt hiszem, ez a legjobb érzés minden visszajelzés közül.
– Milyen az írás folyamata nálad? Honnan meríted az ötleteid? Milyen ritmusban írsz?
– A témák alapgondolata általában teljesen máshonnan jön, nem onnan, ami aztán a cselekményben fontos lesz. Az egyik novellám például arról szól, hogy egy meleg férfit nem vállal fel a párja; ez egy kempingben játszódik, ahol én is gyakran megfordultam, volt, hogy egyedül eltöltöttem ott pár napot, csak csendben ültem a tó partján, lebegtem a vizen egy matracon fekve, néztem a csillagos eget, szép és szomorkás érzés maradt meg bennem – ezen indultam el, hogy miért érezheti ezt valaki, milyen érzelem lehet emögött. Sok novellám ötlete így született meg: egy, a cselekmény szempontjából szinte irreleváns apróságon kezdtem gondolkodni, és mögötte a „valami nem stimmel”-érzésen, szorongáson vagy szomorúságon, esetleg a boldogság keresésén, és aztán ezekre az érzelmekre húzok rá egy sztorit. Egy ember vár az okmányirodában, és nem utálja ezt a várakozást, hanem szereti. Engem meg az izgat, hogy mi lehet neki ebben olyan nagy boldogság. Nekem az írás terápiát jelent, bár nem szeretem ezt a szót, és nem is a valódi értelmére gondolok, de én elsősorban azért írok, hogy kiadjak magamból gondokat, érzéseket, amikkel így tudok szembe nézni, bizonyos mértékben leszámolni. Minden novellámat elküldtem a pszichológusomnak, és volt olyan, amit úgy mellékeltem, hogy na, végre ehhez aztán semmi közöm, mire a pszichológus kielemezte, hogy ez melyik aktuális szorongásom kivetülése (nevet).
„És az egész nyaralás tényleg olyan volt, amilyennek a legnaivabb pillanataikban remélték: felhőtlen és boldog, olyan, mintha egymás kezét fogva felültek volna a vidámparkban a hullámvasútra, hogy a futam napokon keresztül ne érjen véget, és hogy amikor valamiről azt hiszik, azt volt a legjobb rész, akkor a következőről kiderüljön, az előző semmi se volt ahhoz képest. Még úgy is, ha szeretkezni csak egymás szájára tapasztott kézzel, néma csendben mertek, és Péter túl szemérmes volt ahhoz, hogy a sátorban igazán el tudja engedni magát: biztos volt benne, hogy minden nyögésük ugyanolyan eltéveszthetetlenül egyértelmű lenne mindenki számára, mint ahogy ők is hallották még azt is, ahogyan elhajlik a fű mások meztelen talpa alatt, amikor elmentek a sátruk mellett. Mégis elég volt a boldogsághoz utána mindig rápillantani a saját összeharapdált ujjaikra. És elég volt egymás mellett feküdni naphosszat a nagy pokrócon, elég volt együtt úszni, és elég volt, hogy olyankor, amikor úgy gondolták, talán senki nem néz feléjük, a tó egy-egy félreeső szegletében lopva megölelni egymást, hevesen taposva a vizet, hogy hol az egyik, hol a másik fúrja bele az arcát a másik nyakába.
A büfében frissen grillezett húsokat lehetett venni; az első nap mindketten csevapcsicsát vettek, és annyira finom volt, vagy legalábbis nekik annyira ízlett, hogy utána mindennap csak azt kértek. Csak azért is egymás tányérjából lopták ki a falatokat, mintha a sajátjukban nem ugyanaz lenne, és úgy falták, mintha a hús a másik teste lenne, és minden harapással egymást fogadnák be, és tényleg olyan jól is esett.
Az utolsó napon, este, amikor valahogy már nem volt annyira jó minden, mert valami bujkált körülöttük a levegőben, mint egy apró szúnyog, aminek csak a zümmögését hallják, de látni nem lehet, a vacsorára rendelt csevapcsicsa mellett mondta el Péter, amikor a torkába gombócosodott sírástól ki tudta végre bökni, hogy ha hazamennek, ő nem képes ezt tovább csinálni, mert nem bírja elviselni, ahogy az apja néz rá, és ahogy az anyja gyanakodva, látszólagos kedveskedéssel, mégis álcázhatatlan undorral próbálja kihúzni belőle, hogy mi az igazság. És közben minden perc, amit külön töltenek, olyan fájdalmas, mintha egy nyílt seb lüktetne a testén, de hát lehetetlen ennél többet együtt lenniük, és nem akarja, hogy ennyire fájjon.
Ő megértette, és egyetlen percig sem hibáztatta miatta. Akkor, ott, a maguk alá terített törölközőn üldögélve, zsíros kézzel, a kiürült, koszos tányér mellett nem haragot vagy csalódottságot érzett, hanem azt, hogy felnőtt, már ha azt nevezik felnövésnek, amikor az ember rádöbben, hogy örökre véget ért az élete felelőtlen, egyszerű és boldog része – márpedig mi mást neveznének annak. Aznap este még nevetve pakolták el a sátrat, de csak azért, mert mind a ketten eldöntötték, hogy nevetni fognak, hátha akkor elhiszik, hogy nem olyan komoly ügy az egész, mint amilyen. De volt ebben a nevetésben valami, ami nem tudott a hanggal együtt kijönni a torkukon, és ami ólmos, fémes ízt hagyott a szájukban. Úgy búcsúztak el egymástól, hogy az az ölelés egy kicsit még ma is tart: percekig nem tudták elengedni egymást, csak álltak összekapaszkodva, mintha arra várnának, hogy majd valamilyen külső erő tépi le egymásról a karjaikat, és nem nekik kell hagyni elmenni a másikat.
Péter nemsokára megnősült, ezzel őt téve egy titok egyetlen tudójává, és nem találkoztak többet, talán egyszer látta még messziről a buszon, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy tényleg ő volt. Nem telt el sok idő, és megismerte Andrást, akivel majdnem ugyanazt érezte, mint Péterrel, sőt, mondta eleinte magának, pontosan ugyanazt, csak sokkal felnőttesebben, ahogy annak lennie is kellett, mert a felelőtlen, butácskán naiv érzéseket mindenkinek le kell idővel vetnie, ha nem akar védtelenül menni bele az életbe. Hogy Péterről mesélt-e neki, azt nem is igazán tudta felidézni, talán egyszer kerülhetett szóba vele ez a nyaralás a tónál, egy szokatlanul kitárulkozó beszélgetés ígéreteként, amiből, úgy rémlett, mégsem lett semmi, valahogy nem úgy hozta a helyzet. Szerette Andrást, nem volt kérdés, hogy összekötik az életüket: komoly, mély, egyre gyarapodó súlyú szeretet volt ez. A lakást már együtt vették, és amikor aláírták az adásvételi szerződést, az olyan volt, mintha az anyakönyvvezető előtt, öltönyben és nyakkendőben szignálnák ünnepélyesen a nagykönyvet az igen kimondása után.” /Részlet. Kovács Bálint: Lehetne, hogy csak aludjunk? 2021, Kalligram Kiadó/
– Tetszik, hogy nem frusztrál ez a szó, sőt, hogy vállalod, hogy terápiából írsz. Mi lenne az a történet, amit úgy írnál meg, hogy eldobod az agyad? Milyen az, amikor kontroll nélkül írsz?
– Ezt elképzelni sem tudom. Csak úgy tudok írni, ha már van egy tökéletes jegyzetem, a-tól z-ig, mindenre kiterjedő részletek, szereplők, alapkonfliktus, végkifejlet. Nem írtam még kontroll nélkül, rettegek tőle, pedig tudom, hogy kéne. Jót tenne belelépni az ismeretlenbe.