Amikor négy évvel ezelőtt Szlavicsek Judit belevágott a krimiírásba, nem sejtette, hogy ez mivel jár majd együtt. Ahogy meséli, különböző etapok voltak a fejében, az első, hogy egy könyve jelenjen meg. Ha úgy vesszük ezt jócskán túlteljesítette, a napokban vált előjegyezhetővé a harmadik regénye, Viharcsapda címmel. Egy leplezetlenül őszinte beszélgetés következik.
– Tudtad mire vállalkozol, amikor elhatároztad, hogy mostantól írni fogsz? Ráadásul krimit!
– Laikusként valamilyen misztikum lengi körül az írást, Magyarországon viszont, az angolszász területtel ellentétben a realitás egészen kiábrándító tud lenni, sok olyan nehézségbe ütközik egy író, amit az olvasók nem látnak.
– Az első nem az volt, hogy képes legyél megírni egy könyvet, vagy efelől nem volt kétséged?
– Igazad van, az első kérdés, hogy van-e egyáltalán közöm ehhez a műfajhoz.
– Menjünk vissza még korábbra. Mikor fogalmazódott meg benned a vágy, hogy írni akarsz?
– Nagyon rég éreztem a késztetést, de 25 évre elraktam a fiókba ezt a projektet. És semmit nem írtam. Az irodalom központi szerepet játszott az életemben, középiskolában mást sem csináltam csak olvastam, aztán elvégeztem a magyar szakot, irodalomelméletet – viszont a bölcsészkaron csak a befogadói oldalról tanultunk, az alkotói oldal tabunak számított, a magyar bölcsészkaron nincs kreatív írás oktatás, sőt arra predesztinálnak, hogy eszedbe ne jusson, mert írónak születni kell! Azt nem lehet megtanulni. Az oktatás arra irányult, hogy mit mondj mások szövegeiről, nem arra, hogy te mit írj önállóan. Legalábbis az a bölcsészkar, ahová én jártam több mint húsz évvel ezelőtt ezt tanította. Aztán nemrégiben a Holtszezon Krimifesztiválon Cserháti Évával és Baráth Katalinnal szóba került ez a téma, mindhármunknak ugyanaz volt a tapasztalata három különböző egyetem bölcsészkaráról, és Baráth Katalin azt mesélte, hogy ez a tendencia mára megváltozott, szerintem ez egy hatalmas könnyítés a mai huszonéveseknek: elhihetik, hogy megpróbálkozhatnak az írással.
– Mikor írtad meg az első olyan szöveged, amit irodalomnak titulálsz?
– Van egy emlékem, általános iskolás vagyok, talán ötödikes, fogalmazást kellett írni, én meg otthon hagytam a dolgozatfüzetem, mire a tanárnő nagy durcásan elémtett egy lapot, hogy írjak arra, én pedig lejegyeztem a sztorit az otthon hagyott füzetről és arról, ahogyan megszégyenülten a padban ülök.
– Írtál egy novellát.
– Igen! A tanárnő elolvasta, felvitte az igazgatónak megmutatni, az egész osztály előtt azt mondta, hogy ez nagyszerű. Hatalmas élmény volt, azt bizonyította, hogy az írásom hatással van a többiekre.
– Mi volt a célod a bölcsészkarral, hisz végül a jogi pályán kötöttél ki.
– Semmi más nem érdekelt csak az olvasás és az irodalom. A kifutását ennek egyáltalán nem láttam, nem is foglalkoztatott. Azért fordultam el ettől a közegtől, mert azt éreztem, hogy ha szakmabeli maradok, rendszeren belüli, az egyetemi berkekben, akkor arról szól az életem, hogy kutatok, nagy eséllyel a fél életemet könyvtárban töltöm, különböző folyóiratok leközlik a tanulmányaimat, amit 8-10 kolléga olvas, persze én is az övékét, de engem ez már nem érdekelt, pontosabban nem ez érdekelt az irodalomból. Ott álltam 23 évesen, láttam, hogy ebből még megélni sem lehet, azt gondoltam, gyerünk, akkor keressük meg a valóságot.
– És mi volt a valóság? A családalapítás?
– A bölcsész pályán nem találtam a helyem, közben meg a párkapcsolatom fejlődött, ment előre, hamar akartam gyereket, számomra ez nem volt kérdés. Ráadásul én nem az az ember vagyok, aki kereste a lehetőségeket a megnyilvánulásra, önkifejezésre.
– Hogyan jött a jogi egyetem?
– Családi hagyomány. Édesapám is jogász, ügyvéd. Nyilván a bölcsészkarral lázadni akartam, aztán kudarcosan visszaballagtam a start mezőre, jól van, lehet, igaza volt apámnak. A jogot már újdonsült anyaként végeztem el, gyerek mellett, kemény volt, de igazság szerint a jog sokat segített a személyiségem alakulásában, adott egy keretrendszert, egy leegyszerűsített sémát, mi a jó és rossz, fekete és fehér – ezt az értékrendszert átvittem a személyes életemre. Kapaszkodót jelentett.
– És nem hiányzott valami abban az időben az életedből?
– Dehogynem. Pontosan tudom, ha visszaemlékszem azokra az évekre: annyi dolgot lúgoztam ki magamból, aminek értelme lett volna, és ha azt nézem, most hogyan élek, milyen vagyok, akkor azt mondhatom, most vagyok az, aki mindig is voltam. Valójában ez vagyok én. Nagyon lassan kopott le rólam a jogász énem, részletekben hagytam el. Egy ideig nem dobtam ki azokat a ruhákat, amik a jogász énemet jelentették, a magassarkút, a kiskosztümöt, a fehér selyemblúzokat, aztán 2-3 év elteltével fogtam egy zsákot és eltettem. Lezártam. Én már nem leszek többé jogász.
– Mikor jött el a fordulat?
– A fordulat akkor következett be, amikor elköltöztünk. Mindannyian újrakezdtük.
– Gondolom, 40 felett ez nem egy csettintés alatt történt meg, mi motivált benneteket?
– Azt éreztem, hogy van három gyerek, ház, kutya, macska, behatárolt karrier, tényleg, ennyi? Jön a nyugdíj, unokák, vasárnapi ebéd és meghalunk? Olyan mérhetetlenül kiszámítható volt az élet. Ha előre pillantottam 15 évet, akkor nem érdekelt az életem és az odavezető út is végtelenül unalmasnak tűnt. Ez nekem kevés. És keresni kezdtem magamban, hogy mi nem klappol. Szerencsés voltam a házasságomban, mert a férjemmel egyszerre éreztük ugyanazt, én a saját életemet szűknek, a férjem pedig a helyet, ahol éltünk. Egy dél-Dunántúli megyeszékhelyen születtünk, oda mentünk vissza az egyetem után. Mindenki tud mindent egymásról és ismer mindenkit, nincs kihívás, belecsatlakozol ebbe a közegbe, elfelejted, hogy mennyiféle lehetnél, mert azt látod magadba, amit a közeg is beléd lát. Elhatároztuk, hogy elköltözünk, és egy balatoni településen kezdtünk új életet. Egy évig nem találtam munkát jogászként, feltettem magamnak a kérdést, mi lenne, ha elengedném ezt? Onnantól, hogy nem volt a fejemben önmagamról is egy kalitka, hogy ki vagyok, és mire vagyok képes, rájöttem, hogy innentől bármit csinálhatok. Egyszerre ijesztő is ez az érzés, főleg, hogy eleinte még pénzt sem kerestem, de aztán belevágtam egy apartman kiadásába, így az anyagi rész számomra megoldódott, jó érzés volt beletenni a családi kasszába.
– Kielégített a vendégfogadás, a ház takarítása?
– Sokáig igen. Jólesett a fizikai munka a jog után.
– Ha abban az időben megkérdezték mivel foglalkozol, mit válaszoltál?
– Ez egy nagy küzdelem volt. A baráti körben is sok beszélgetést lefolytattam erről, persze mindig elhangzott, hogy ezért tanultál, miért nem bízol meg valakit, és el kellett magyaráznom, hogy nekem ez jó. Én így vagyok most jól.
– Szerinted az írás, az írói lét felvállalása összefügg az önbizalommal?
– Én azért kezdtem el 45 évesen írni, mert akkor tartottam ott, hogy elhittem magamról, dolgom van az írással. Először életemben azt éreztem, oké, miért ne, próbáljuk meg.
– Jártál Péterfy Gergely kreatív írás kurzusára, a fenti kijelentésed összefügg ezzel? Ha a Péterfy rábólint, akkor az biztosan úgy van?
– Igen, ez nálam ilyen egyszerű volt (nevet). Eldöntendő kérdésként tettem fel magamban ezt az egész témát, oké, elmegyek Péterfy kreatív írókurzusára, ráadásul nagyon szerencsés voltam, mert ez a legelső kör volt, nagyon személyes, szoros kötelék, műhelymunka alakult ki, szóval úgy tekintettem erre, hogy belevágok, és mondja meg Péterfy van-e értelme, és ha azt mondta volna, hogy nem, akkor nem mentem volna tovább, elfogadtam volna a nemet.
– Igazi karrierváltó vagy. 45 évesen jelent meg az első krimid. Mi segített abban, hogy kibontakozz, hogy előbányászd azt az ötödikes kislányt, aki hisz magában?
– Eljött az én időm. Nagyok a gyerekeim (23, 20, 13), belefér az életükbe, hogy kihasítsak annyi időt, amennyi nekem az íráshoz szükséges. Bennem mindig volt egy erős fék azzal kapcsolatban, hogy mikor engedhetem előtérbe magam. Ösztönösen a negyedik, de inkább az ötödik helyre soroltam magam, első a család. De fontos hangsúlyoznom, hogy ez nem okozott veszteségélményt. Nagyon nyomasztó lett volna, ha végigkíséri az életem, ha áldozatként éltem volna meg, lemondásnak, de bennem ez nem így működött.
– Háttérbe tudnád szorítani magam újra, vagy nem engedsz már ebből?
– Remélem, hogy nem kerülök ilyen helyzetbe, mert egész biztos, hogy azt viszont már veszteségként könyvelném el. Az a törekvésem, hogy minél kevesebbet terheljem a családot. De vannak dolgok, amikből például nem engedek, berögződések, mint mondjuk a meleg ebéd. Mostanra sikerült megtalálni az egyensúlyt, a harmadik könyvnél érzem azt, hogy felfogják, mekkora a tét. Először is, hogy nekem mennyit jelent, és mennyi munka van benne. Nekem az első könyv nagyon gyorsan jött össze, meseszerű indulásnak számít, kezdetben nem volt több, mint 40-50 Facebook követőm, aztán egy novellából nőtt ki az a folytatásos sorozat, ami olyan sikeresnek bizonyult, hogy bejelentkezett rá egy kiadó. A Légy/ott című krimit úgy írtam meg, hogy fogalmam nem volt, mit csinálok. A második könyv, a Hullámsír egy jó tanulási folyamat volt. A harmadik könyvre érkeztem meg én is az írásba. Nagyjából tudtam, hogy mit, miért, mikor és hogyan. A család is akkor látta, hogy ebben mennyi munka, koncentráció és belefektetett energia van.
– Ha ismeretlen társaságban szóba kerül, mivel foglalkozol, mit válaszolsz?
– Szégyellősen azt mondom, hogy írok.
– Mi a szégyen oka?
– Az én szemérmes és szégyenlős személyiségem nehezen ugorja meg, hogy magabiztosan azt mondjam, író vagyok. Szabadkozni kezdek, hogy még csak három könyvet írtam, és csak krimit írok. Csak.
– Fog ez változni?
– Közel vagyok az ötvenhez, nagyon radikálisan a személyiségem már nem fog változni. Ahogy idősödöm sok mindenben fejlődöm, de az imposztor szindróma bennem is jelen van. Mi van, ha egyszer lebukom, és kiderül, hogy semmi közöm ehhez az egészhez. Nyilván ez a gyerekkoromból fakad. És emiatt érdemben nehezen is változik az érzés, de azt mondom, hogy meg lehet tanulni egy csomó stratégiát, ami segít a hétköznapokban túllendülni. De ezek mély és zsigeri rögzülések, nem igazán lehet javítani rajtuk, de klasszul meg lehet tanulni együtt élni velük, és rájönni, hogy oké, megint benne vagyok, megint erre gondolok, hogyan szedjem ki magam belőle.
– Mi volt a cél az első könyvnél?
– Tudatosan kitűztem célul, hogy magánkiadást nem szeretnék. Ha nincs egy kiadó, aki belefektet bizonyos összeget, mert lát fantáziát bennem, a szövegben, akkor elengedem. Én a könyvmegjelenést hagyományos kiadó közegben érzem sikernek. Arra vágytam, hogy amikor a könyvesboltban bolyongok, ott legyen az én könyvem is egyszer. Ennyi, nem láttam tovább. Azt hittem, ha megtörténik, egy életre elég lesz. És nem. Az írás éhséget szül.
– Az írás felfokozta a vágyad?
– Újra és újra át akarom élni, amit írás közben érzek. Most, amikor a harmadik könyvemet befejeztem, olyan gyászban voltam hetekig, el sem hinnéd. Vissza akartam menni arra a szigetre, belebújni a főhősbe, azt akartam, hogy süvítsen a szél, féljek, fázzak. A valóság ehhez képest sokkal unalmasabb. Nem volt meg a napi 10 óra egyedül a szobámban, nem hallottam a Spotify-on a viharos tenger lejátszási listát, nem tudtam benne maradni a sztoriban, hatalmas veszteségélmény volt.
– Ezek szerint elégedett vagy a Viharcsapdával?
– Messzebbről kezdeném. Ma Magyarországon Kondor Vilmos óta nincs olyan krimiszerző, akinek sikerült volna kiépítenie egy olyan olvasói bázist, általános ismertséget, hogy megüsse azt a szintet, amit például szépirodalomban egy csomó más szerző elért. Nehéz a piacon megismertetni magad, nehéz felépíteni magadat, mint brand. Nem arról van szó, hogy például a Hullámsír nem ugrotta meg azt a szintet, amire én azt mondom, hogy elégedett vagyok. Nincsenek különösen nagy kételyeim a második könyvemmel kapcsolatban, és – talán hiba ezt így kijelenteni, de – a Viharcsapdával sincs. Ebben a könyvemben nagyon hiszek, a történetben nagyon hiszek, ezt korábban nem éreztem. De vannak bennem fékek, hogy ne éljem bele magam, és izgulok, hogy átmegy-e az olvasóknak a történet. Mivel nagyon későn kezdtem el írni, ha mondjuk a 400 méteres síkfutáshoz hasonlítom, akkor én valahol 300 környékén csatlakoztam be, próbálom utolérni azt, aki 22 éves kora óta publikál, és belefért az elején egy bukás is neki. Péterfyvel is beszéltünk erről, hogy az irodalmi életbe bekerülni, novellákat küldözgetni folyóiratoknak az minimum 8 év, nekem erre nincs időm, és igazából kedvem se, ezért úgy vagyok vele, hogy koncentráljunk az olvasókra. Csináljuk azért, amiért érdemes. A tiszta örömforrásért, amikor csak én vagyok meg a történet és az olvasók.
