Nyitott, jó humorú, visszafogott és végtelenül érzékeny. Ezekkel a jelzőkkel tudnám Schell Rékát bemutatni, akivel az ISON-ban nyíló kiállítása, a [minden egyszerre] kapcsán ültünk le beszélgetni egy kávéra.
– A készülő kiállítás helyszínén, az ISON-ban vagyunk, ami nem egy klasszikus white cube tér, sokkal inkább egy közösségi kultnappali. Állítottál már ki extrém helyen, például a Pannonhalmi Főapátság Boldogasszony-kápolnájában, így azt gondolnám, nem szokatlan a helyzet neked. A hely adottságai mennyiben alakították a koncepciót?
– Valóban, sőt klasszikus white cube térben kevesebbszer is állítottam ki, több tapasztalatom van a nem hagyományos kiállítóterekkel… Ismerős tehát az a helyzet, amikor alkalmazkodni kell az alkotásokkal az enteriőrhöz. A mostani kiállításon látható két munka közül az egyik, a Sarat tett a szememre, megmosdottam, és látok, kifejezetten annak tudatában nyerte el a végleges formáját, hogy az ISON terében kerül először nyilvános bemutatásra. A hely adottságai leginkább a kiállítandó művek kiválasztásában segítettek, hiszen nagyobb méretű munkák nem is jöhettek szóba, mindenképp a kisebbekben kellett gondolkodni.
– A térszerkezet miatt adódtak nehézségek? Hogyan tudtátok áthidalni?
Nehézségek minden térben adódnak. Itt a legnagyobb nehézség az – ahogy sok más alternatív kiállítótérben is –, hogy nem lehet szögelni, akasztásra pedig kevés alkalmas felület kínálkozik, hiszen a térbe sem lehet belógatni semmit, mert koncertekre, előadásokra használják. De ilyenkor sem esünk kétségbe, roppant furfangos technikai vívmányokkal megoldjuk valahogy a művek rögzítését, ez leginkább az installáláskor dől el, úgyhogy érdemes felkészülten érkezni: kétoldalú ragasztóval, csipeszekkel, damillal felfegyverkezve. (nevet)
Schell Réka
– A kiállítás anyaga elképesztően személyes, kendőzetlen őszinteséggel tárod a néző elé a lelki folyamataidat, legyen szó magányról, istenhitről vagy orvosi vizsgálatról. Mesélsz a Fragmenta sorozat megszületéséről?
– A Fragmenta sorozat címe magyarul „töredékeket” jelent. Olyan, tizenkét darabos plexikarc-sorozatról van szó, ahol a karcok nem figurális motívumok, hanem egy rendkívül absztrakt képi világot hordoznak: mindegyik karc szöveg. Ezek a szövegek a saját verseim, amelyeket 2023 és 2025 között írtam. A versek keletkezési körülményei nagyon különbözőek, de mindegyik személyes élmény hatására született: tulajdonképpen „lélektöredékekként” lehet rájuk tekinteni. A koncepció megalkotásakor olyan anyagot kerestem, amely kellően transzparens ahhoz, hogy a néző ne tudja azonnal elolvasni a sorokat, hanem kicsit mozogni kényszerüljön a térben, ezáltal fizikailag is bevonódva a munkába. A plexi átlátszósága és megmunkálhatósága miatt alkalmas médium erre a célra.
A transzparencia ugyanakkor nemcsak a néző bevonását szolgálja, hanem erős szimbolikus réteggel is bír, tulajdonképpen paradox helyzetet teremt. A paradoxon a szöveg és a kép kapcsolatából adódik. A szöveg olyan valami, amivel kimondunk, a kép pedig, amivel ábrázolunk dolgokat. Ebben az esetben viszont éppen ezen funkciók ellenkezője történik: szöveggel a kimondhatatlant, a képpel pedig az ábrázolhatatlant keresem. A plexikarc áttetszősége finoman utal erre a látszólagos ellentmondásra, amely egyébként a kiállítás töredékes címében is megjelenik: [minden egyszerre].
– A bibliai utalások búvópatakként számos munkádban jelen vannak. A Sarat tett a szememre, megmosdottam, és látok sorozat kiindulópontja is János evangéliumának egy története. Miért pont ezt választottad?
– Szeretek bibliai történetekből kiindulni, mert azt gondolom, hogy mind az Ó-, mind az Újszövetség szépen megvilágítja, hogy milyen az ember. Azért fogalmazok ilyen általánosan – ember –, mert bár az elbeszélések csupán egy-egy személyről szólnak, mégis valamifajta misztikus egyetemességet hordoznak magunkban. Olyan örömökről és fájdalmakról számolnak be, amelyekhez hasonlót a legtöbbünk átélt. Ilyen a vakon született ember meggyógyítása is, a látó vak története. Egy olyan férfiről szól, aki látni szeretné az igazságot. Ezt az evangéliumi részletet emeltem bele a „Veronika kendője” ikonográfiájába, összekötve a vakság és a megtisztulás motívumait, de nem egy férfi vagy egy krisztusi portréval, hanem egy női arccal – aki a hagyományos ikonográfiában a kendőt nyújtja, láthatatlan szereplőként.
Schell Réka: Fragmenta
– Megfigyeltem, hogy szinte csak sorozatokban gondolkodsz és alkotsz. Szerinted miért alakult így?
– Valószínűleg amiatt, mert képgrafika szakon végeztem. A grafikus szemlélet fontos eleme, hogy sorozatokban gondolkodik. A sorozatok alapvetően az emberi narratív gondolkodásmód képi kifejeződéseként is értelmezhetők. A narratíva egyik lényeges ismertetőjegye a linearitás: egyik dolog a másikból következik. A sorozatok egyes elemeire is lehet hasonlóképpen tekinteni. Ugyanakkor érdemes mégiscsak globálisan is látni mind a narratívát, mind a sorozatot, mert az egyes elemek csak úgy nyerhetnek értelmet, ha azt a végleges egész tükrében vizsgáljuk meg.
– Most épp min dolgozol?
– Most éppen a képzőművésztanár szakos diplomámon. Egyébként pedig fekete vászonra festek fekete akrillal… de ez már egy újabb beszélgetés témája lehetne.
A kiállítás megtekinthető 2025. március 28. – május 16. között.
Schell Réka (Budapest, 2000) 2024-ben szerzett MA diplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán és BA diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem olasz szakán. Művei számos csoportos kiállításon szerepeltek, többek között Pannonhalmán, Belgrádban, Drezdában, Miskolcon és Prágában. Rendszeresen publikál, írásai a Képző.art online folyóiratában olvashatók. Jelenleg az MKE képzőművésztanár szakán folytatja tanulmányait.
