“Teljes sötétség, melyben a Kékszakállú letűnik” – áll A kékszakállú herceg vára szövegkönyvének utolsó sorában. Ezen az előadáson azonban mégsem egészen ez történt.
- hirdetés -
Bartók születésének 144. évfordulóján teltházas tömeg gyűlt össze a Zeneakadémia nagytermében, hogy meghallgassa az ünnepelt szerző egyik, ha nem a legnépszerűbb művét, amelyet még fiatal éveiben komponált. Az előadás koncertszerű volt, azaz mentes minden képi ábrázolástól, így természetesen nagyobb figyelem irányult magára a zenére, és annak kifejezőerejére.
A mű Balázs Béla által írt cselekménye lélektani folyamatokat mutat be, amelyek a szövegkönyv alapjául szolgáló középkori Kékszakáll-legenda vérengző, nőfaló főszereplőjének érzésvilágának mélyére hatolnak, és az ott megmutatkozó magányos férfi lélek, és az azzal kapcsolatba lépő nőiség egymásra(nem)találását járja körül. A szöveg mögött rejlő érzelmi világ kiemelésének szempontjából pedig kifejezetten hatásos lehet – különösen egy olyan szimbolikus műnél, mint a Kékszakállú – ha a belső képeinket a színpadi események hiányában csak a hangok alakítják.
Maga a mű íve, mint egy nagy lélegzet, a herceg sötét magányából kiindulva az események láncolatának végén elkerülhetetlenül érkezik vissza a saját kezdőpontjába. Ezen az íven Kesselyák Gergely vezetésével a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara vezetett végig minket, Judit szerepében a Schöck Atala énekelt, Kékszakállút pedig Fried Péter alakította. A koncert felépítése adott volt, a fő műsorszámon kívül más nem hangzott el. Még ha koncertszervezési szempontból a mű egy órás hosszára nézve indokoltnak is tűnne egy a műhöz köthető második rész beiktatása, Bartók drámája megállja a helyét egy egész estés műsorként.
A zeneakadémisták alkotta zenekar – amely nagy létszámával olyannyira kitöltötte a színpadot, hogy egy később még fontos szerephez jutó hét fős rezes szekció csak a színpad mögötti pódium ülésre fért csak fel – derekasan helytállt, játékukra olyan sokan voltak kíváncsiak, hogy több tucatnyian (köztük én is) kénytelenek voltak ülőhely nélkül végighallgatni a műsort. Az egymástól zenei jellegben elkülönülő, mégis szervesen összefüggő világok, amelyek a vár ajtajai mögül előkerülő különböző lelkiségeket formálják meg, nagyon jól megkülönböztethető minőségben vonultak fel a figyelmesen hallgatók előtt. Ezek a képek expresszivitásukban helyükön voltak, hangerő szempontjából viszont megesett, hogy túlzottan erősnek bizonyultak, és nem hagytak elég teret a szólistáknak.
Aki akár csak egyszer is hallotta már ezt a darabot, jó eséllyel megmaradt emlékezetében a darab kicsúcsosodásának pillanata, az ötödik ajtó kinyitásának fényessége. A szóban forgó előadásnak megvolt az a különlegessége, hogy ezt a pillanatot akár az is sejthette előre, aki először hallotta a művet. Ugyanis a már említett külön ültetett rezes csoport a koncert elejétől fogva csendben ült a helyén; de csak épp annyira látszólagos nyugalomban, mint ahogy Csehov falra helyezett puskája függ a falon, amelyről mindenki tudja, hogy ha egyszer odahelyeztetett, el is kell majd sülnie.
És így is lett, kinyílt az ötödik ajtó, megszólalt a teljes zenekar. A fény pedig olyan erővel áradt ki belőle, hogy bár a történet befejeződött a jól ismert módon, és visszatértünk a kezdeti magány sötétségéhez, amikor Judit már csak egy éjjelente feltűnő emlékként él tovább, valami mégis megmaradt egészen a koncert végéig abból az átütő lelki erőből, amely a művészek által megszólaltatva biztosan sok jelenlévőre gyakorolt nem mindennapi hatást ezen az estén.
