Idén a zenésztársadalom a 20. század két nagy mestere előtt is tiszteleg: ünnepeljük Ravelt, aki 150 éve született, és megemlékezünk az 50 éve elhunyt Sosztakovicsról. Március 11-én, a Zeneakadémia Solti termében Stark János Mátyás, Devich Gergely és Ránki Fülöp adott kamaraestet. A három éve alakult, azóta Trio Haris néven ismert együttes eljátszotta az említett két zeneszerző összes zongoratrióját: műsoron volt Sosztakovics 1. (c-moll) zongoratriója (op. 8) és 2. (e-moll) zongoratriója (op. 67), illetve Ravel a-moll zongoratriója is.
- hirdetés -
Habár a koncertműsort az emlékévnek szentelték, a műveket a köztük levő összefüggések tudatos kiemelésével hallhattuk. Sosztakovics ifjúkori műve, a c-moll zongoratrió több szempontból az est kakukktojása volt, elsősorban terjedelmében: a mindössze egy tételes műben két kontrasztáló téma folyamatos kidolgozását hallhatjuk. Az első téma jellegzetes ereszkedő dallamát Devich Gergely és Stark János Mátyás kifinomult dialógusban közölte. Idővel ez a vágyakozó téma eltorzul, és Sosztakovics érett stílusára emlékeztető játékos változatokban halljuk.
Az előadás ívét, dinamikai kereteit a zongora határozta meg, ami a zongoratrió műfajánál mindig kihívást jelent. Ránki Fülöp mesterien vállalta ezt a szerepet, az ő játéka biztosította a hangverseny gerincét. Az eredetileg Poéme címet viselő darab romantikus elemekben is gazdag. A főtéma váratlan visszatérését kellő iróniával adták elő, ezzel egyensúlyozták a lírai és zaklatott részek közti átmenetet (vagy éppen hangsúlyozták annak hiányát).
A 2. zongoratrió rendkívül törékeny zenei anyaggal indul. A vonósok szordinált éneke hátborzongató volt. A kvázi orosz népdalt Devich díszítettség, túlzott vibrato nélkül játszotta, ezáltal erősítette annak monoton mivoltát. A zongora oktáv-unisono textúrája szintén ennek az egyhangúságnak a gesztusa, amit Ránki visszafogottan szólaltatott meg, tovább fokozva a három szólam közti hatalmas regiszterbeli távolságot. A kísérteties kánon lassan sűrűsödik, és a hangszerek kitörnek a nyitány elnyomó keretei közül. A tragikus és komikus előadásmód kettőssége csakis a manír és erőltetettség hiánya miatt valósulhatott meg igazán.
A három ifjú muzsikus hiteles meggyőződéssel szerepelt a színpadon, és ez a koncert alatt a folyamatos feloldódásuknak köszönhetően egyre átütőbben hatott. Az Allegro con brio tételben energikus kamarázást hallhattunk. A Largo kétségbeesett passacaglia fohászát sötét akkordmenet indítja. Ránki ezt az akkordzúdulatot ezúttal gyorsabb tempóban kezdte, mint a legutóbbi, január 4-i előadásukban, ennek következtében hamarabb érkezett meg az attaca induló, Allegretto-Adagio tétel. A fülbemászóan egyszerű témát, annak untalan ismétlését az eddigre teljesen bemelegedett zenészek bombasztikus sikerrel tolmácsolták.
A két Sosztakovics mű markánsan elkülöníthető szakaszai, zakatoló játékossága és durva humora után egészen más dimenziókat vázolt fel Ravel a-moll zongoratriója. Ebben a műben a legkülönbözőbb színek, hangulatok a francia zenére jellemző lendülettel váltakoznak. Mindez a baszk tánc elemeivel egészül ki, amit az első tétel sajátos ritmusképlete hordoz magában. A korábbi műsorszámmal való rokonságot a harmadik, Passacaille (Très large) tétel szemléltette. A középregiszterben szóló pentaton dallamok a három hangszer összeolvadását eredményezik, ezúttal az előadók egyénisége mégis megmaradt.
Devich gyönyörű tónusa mindegyik műsorszámban megnyilvánulhatott, ám Ravel művében kaptak kiemelten (kellő) teret a vonósok a szinte végtelenül expresszív dallamokra. A Final (Animé) tételben a muzsikusok a színek kavalkádját igen virtuóz módon fejezték ki hangzó formában. A zárótétel lényegében a koncert apoteózisa volt. Stark a regiszterbeni kitettség ellenére bravúrral oldotta meg a műsorszámok valamennyi megpróbáltatását. A három zenész játékából érezhető volt, hogy sok-sok közös zenélést tudhatnak már maguk mögött.
A Trio Haris legközelebb március 22-én, a BMC-ben ad koncertet, ahol a közönség Haydn, Beethoven és Mendelssohn műveit hallhatja majd.
