Teljes mellszélességgel kiállok a kevésbé játszott művek és művészek megszólaltatásáért. Tiszta szívből kívánom és üzenem Jacques Ibert-nek és André Jolivet-nek, hogy dörömböljenek hangosabban a magyar koncerttermek ajtaján. Aki zörget, annak megnyittatik.
2025. március 17-én, a Dohnányi Ernő Zenei Központ Nagytermében megrendezésre került a Variációk kamarazenére koncertsorozat 8. része. A sorozat korábbi alkalmaihoz már volt szerencsém, a mostani sem okozott csalódást. Ezúttal telt ház volt, sokadmagammal tapasztalhattam meg a dohnányis koncertek báját.
A sorozat lényege, hogy a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának zenészei a megszokott nagy apparátusú beállításból kilépve, kamaraprodukciókkal gazdagítják a nagyérdeműt. Duettől az oktettig bármi előfordul. Kimondottan üdítő látni és hallani, ahogy a „gyári munkából” érkező zenészek mosolyogva, jó kedvvel muzsikálnak együtt.
Ezúttal a műsoron André Jolivet: Chant de Linos; Jacques Ibert: Cinq piéces en trio; Claude Debussy: G-dúr triója és Joseph Haydn: d-moll vonósnégyese (Hob.III: 43, op. 42) állt.
Üdítő, kellően változatos, minőségi produkciókat hallhattunk. A zenekari játékból szerzett tapasztalat oly mód mutatkozott meg, ami példátlanul precíz, igényes, muzsikálást eredményezett. A „művészkedés” helyébe az együtt játszás, együttes összpontosult zenélés állt, mindez egy igazán emberi, őszinte módon. A művészek mintha „kézre játszanának”, sebészi pontossággal szólaltattak meg minden hangot. Nem elégedtek meg a saját szólamuk „jól eljátszásával”, az együtt alkotott zenei szövet integritásának fenntartása, ápolása, olyan intim zenei légkört hozott létre, ami elejétől a végéig fenntartotta a közönség figyelmét.
Mindig örömmel látom a Variációk kamarazenére sorozat újabb részének műsorát. A klasszikus zenei koncerteken megszokott szerzők mellett jellemzően feltűnik a kuriózum, az unortodox, ami a szó szoros értelmében zene füleimnek. Gyakoriak a kevésbé ismert szerzők, vagy ismertebb szerzők kevésbé ismert művei. Előbújnak a poroszos zenei kánon márványszobrainak árnyékából francia, angol és más nemzetiségű mesterek is. A 20. századi francia zene nagy kedvencem. A koncert a zárószámot (Haydn vonósnégyes) elhagyva akár A Variációk francia kamarazenére alcímet is kaphatta volna. Korábban például a koncertsorozat 4. része hasonlóan Frank Bridge három dalának mellőzésével szintén viselhette volna ezt a titulust. Arra az előadásra kedvenc zeneszerzőm Jean Françaix Oktettje miatt mentem. Máig az egyik legelevenebb koncertélményem.
André Jolivet Chant de Linos című fuvolára és zongorára komponált műve nyitotta a koncertet. Kellően misztikus, az antikot árnyaltan idéző színek keveredtek a Jolivet-re jellemző olykor ködös, máskor játékos, dallamokkal. A mű számos kiterjesztett hangszertechnikai bravúrt sorakoztat fel. A négy különös metrumú, eltérő tempójú szekció egybefolyik ugyan, de a tagoltság érzete recens. Jó kezdőszám volt, nem volt az előadásban semmi túlzás, a fuvolaszólam nehézsége egy pillanatra sem tűnt fel Varga Fruzsina játékában. Megadta a koncert hangvételét. Robogtunk is tovább.
Jacques Ibert fúvós triója következett. Eredetileg ennek a műnek láttán lódultam a koncertterem irányába. Volt szerencsém Ibert művet játszani, és hallgatni hasonlóan szórakoztató volt. Számomra talán az est fénypontja volt. Az öt tétel szimmetrikus felépítésű. A két szélső gyors, páros lüktetésű, játékos. A második és a negyedik páratlan lüktetésű, lassú, egyik édesebb, mint a másik. A kakukktojás, a harmadik szintén páratlan lüktetésű, ahol egymás szavába vágva fogócskáznak a hangszerek, adogatják a témát ide-oda. Rövid, szórakoztató öt kis darab.
Variációk kamarazenére – fotó: Vörös Attila
A három fafúvós gyakorlatilag úgy játszott, mintha egy személy lennének. Egy agy, hat kéz, három tüdő. Minden egyes hang nemcsak a helyén volt, de a másik játékos tökéletesen elhelyezett hangjával rezonált, nem indult az egyik, míg a másik nem bólintott. Nem állt meg a másik, amíg az egyik nem húzta a szemöldökét. Vagy kiváló színészekkel van dolgunk, vagy a zenészek is hasonlóan élvezték, mint én. Ők is mosolyogva hajoltak meg, mi is mosolyogva tapsoltuk vissza őket. A Dohnányi akusztikája, a szokásos óriás koncerttermektől eltérő kis tér mind közrejátszik egy intim, személyes zenei élményhez. Máskor a karzatról azt látni, hogy esetleg a karmester kopasz-e vagy lobogó fehér haja van. Itt minden egyes szemrebbenést közelről látni. Szeretettel ajánlom mindenkinek az ilyen koncertélményeket.
Claude Debussy ifjúkori G-dúr triójával folytatódott a műsor. A százkét évig elveszettnek hitt mű 1982-ben került feltárásra. Debussy egy növendékének hagyatékában találtak rá, és pár évvel később a vázlat alapján rekonstruáltak a zongoratriót. Az első változat 1986-ban látott napvilágot. Igazi csodabogár a mű. Minden egyes tétel egy kicsit jobban hasonlít a jól ismert Debussyre. Talán azért is keveset játszott mű, mivel itt még a hangját kereső Debussy gyerekcipőben lép színre, bár véleményem szerint tökéletesen megállja a helyét mind egy Debussy, mind egy bárki más által írt trióként.
Az első tétel mint egy Brahms-zongoratrió görbetükre (paródiája) mutatkozik. Később César Franck és Camille Saint-Saëns feltűnni látszik a színek között. A második tétel érdekes pizzicatós textúrával indít. Egy dialógus alakul ki a hangszerek között, egyszer egyet értenek, máskor kisebb összezörrenések után folytatják a diskurzust. A harmadik tételre már kibújik a szög a zsákból. A Debussyre jellemző hanghordozás tájképet fest a három hangszerrel. Az utolsó tétel az eddigieket összefoglalva zárja a művet.
Variációk kamarazenére – fotó: Vörös Attila
Chant de Linos egzotikus hangvétele, az öt játékos trió és a G-dúr zongoratrió színes képeket, jól felépített ívet rajzoltak ki. Itt akár véget is érhetett volna a koncert. Konferálással, tapssal, pakolással együtt már az egy órát alulról súroltuk. Ekkor a francia idillbe berontott egy rizsporos parókás, bohókás osztrák zeneszerző, Joseph Haydn. A nemsokára 293 éves maestro nehézkesen, sétapálcájára támaszkova ugyan, de sikeresen beillegett a Dohnányi Nagytermébe. A Debussy-trió szisztémáját követve Haydn mester egy majdnem elveszett, vagy inkább épphogy megtalált d-moll vonósnégyese hangzott el az est zárásaként. Egy spanyol mecénásnak ígért, az utókor számára ismeretlen három vonósnégyes után publikálta a művet a szerző. Lehetséges, hogy a három vonósnégyes nem készült el, és ez volt a kiengesztelő ajándék? Vagy elvesztek, nem volt velük megelégedve? Mindenesetre ez a d-moll vonósnégyes egy a gyakran játszott szerző ritkán játszott művei közül. Az előadás letisztult volt, kissé archaizáló, bár nem ment túlzásba. Itt is a kommunikáció a művészek között példátlan pontosságot eredményezett. A harmadik, Adagio e cantabile tétel kifejezetten andalító, érzékeny volt. Ha ez lett volna a műsoron az első vagy a második, netán a harmadik darab, talán még a helyére is talált volna a koncerten. Így viszont az eddig konzisztens koncertívet, mint a korai hajtásokat a fagy, lekonyította.
Így is összességében jól éreztem magam. Egymástól elválasztva szórakoztató, elgondolkodtató, egymástól eltérő, gondolatébresztő műveket hallhattam, és a közönség tapsviharából ítélve nem csak nekem tetszett. Csupán a teljes egészet nézve sántított a szisztéma.
Ha lúd legyen kövér, ha van kapacitás, zenei tehetség, anyagi és munkaerőbeli keret ilyen és hasonló koncertek létrejöttére, akkor már csak egy utolsó ecsetvonás lenne a sorrendet átgondolni, a koncert pulzusát, vérnyomását megmérni. Nem feltétlenül mindig jó húzás egy „nagymestert” bedobni a végére, hogy ellensúlyozza a kis érdekességeket, édességeket.
