Április 14-én a Müpában indította a Budapesti Fesztiválzenekar négynapos koncertsorozatát, ahol nagyzenekari művek előadására került sor. A kétrészes műsort Mario Castelnuovo-Tedesco 20. századi olasz zeneszerző Nyitány a Julius Caesarhoz című műve indította, majd Édouard Lalo spanyol-francia komponista Spanyol szimfóniája következett, amelyet María Dueñas spanyol hegedűművésznő szólójával hallhattunk. A szünet utánra maradt a nagyvad: Hector Berlioz Fantasztikus szimfóniája.
- hirdetés -
Az est folyamán Andrés Orozco-Estrada kolumbiai karmester végig szakadatlan figyelemmel és kiapadhatatlan energiával vezette a zenészsereget. Mario Castelnuovo-Tedesco Julius Caesar nyitányával a koncerten ismerkedtem meg. Kétségtelenül kellemes csalódás volt ez az első találkozás. Muszorgszkij, Dukas, Holst, John Williams, Sztravinszkij, Bizet és sok más név lebegett elém a mű egyes szakaszait hallgatva. Egy izgalmas, mozgalmas filmhez dukáló filmzenét ilyennek képzelek el – és a filmzene kifejezés itt nem negatívumként értendő –, persze itt a filmvászon helyett a zenészeket néztem. Tökéletes nyitószám volt. Nem fárasztotta le korán a közönséget, de a képzelőerőnket felcsigázta színes képeivel.
Lalo híres Spanyol szimfóniája következett, amely tulajdonképpen egy „hegedűverseny bőrébe bújt szimfónia”. A mű Pablo de Sarasate híres spanyol hegedűművésznek íródott. A bravúr darab olyan őserővel szólalt meg, amit koncerten ritkán tapasztal az ember. Az első hangtól kezdve azért drukkoltam, nehogy összetörjön a hegedű a művésznő kezében. Hatalmas erőbedobással játszott hangszerén, félelmetes volt.
María Dueñas és Andrés Orozco-Estrada – fotó: Nagy Attila
A mű számos karakterét tökéletesen tolmácsolta. A zenekar nem finomkodott, nem hagyták felülkerekedni a szólistát, bár nem vagyok biztos benne, hogy sikerült volna nekik. A finom, halkabb pillanatok kifejezetten bájosan hatottak. A híresen nehéz, technikailag megterhelő mű egy pillanatra sem látszott nehéznek a művésznő játékát hallgatva. Minden szünetnél mosolygott, fegyelmezetten, higgadtan, odaadóan muzsikált. A 3. tételre felhagytam a drukkolással, ha idáig a hegedű nem robbant fel a szólista kezében, akkor már nem is fog. Két ráadás megy egy jóízű tapsvihar. Szünet. Berlioz.
Élőben most volt először szerencsém meghallgatni Hector Berlioz legismertebb művét, a Fantasztikus szimfóniát. Az első tétel (Álmok – szenvedélyek) inkább volt szenvedélyes, mint álmodozó. Ilyen lobbanékony, eleven első tételt még sehol nem hallottam felvételen. Andrés Orozco-Estrada karmester emberfeletti energiával vezényelt végig. Minden egyes hang, akcentus a keze nyomán nyerte el méltó helyét a hangkavalkádban. A 2. tétel (Bál) itt egy veretes keringő volt, mintsem humoros, egyedi megközelítés, de csöppet sem volt szokatlan vagy zavaró.
A 3. tétel (Jelenet a mezőn) a delírium hangulatára fekteti a hangsúlyt, de számomra annyira gyöngyöző, tökéletes, kimért, idilli hangulat támadt a színfalak mögül megszólaló oboaszólótól az utolsó hangig, hogy engem az ópiumfüst ugyan elkerült, de teljesen elvarázsolva éreztem magam. A 4. tétel (Menet a vesztőhelyre) kellően félelmetes volt, feszes, misztikus, ahol kell győzedelmes. Az utolsó, 5. tétel (Boszorkányszombat) remek zárása volt az estének. A sok hangeffekt, szín és a Dies Irae először egyenként mutatkozott meg majd a végén összekeverve mindet egyszerre hallhattuk a nagyszabású zárószakaszban.
A Dies Irae itt természetesen két tubán szólalt meg, bár eredetileg a szerző egy szerpentre és egy ophikleidre írta a dallamot. A szerpent (amely kígyó formájáról kapta nevét) fából készült rézfúvós hangszer, a cink rokona, a 16. század végétől nagyjából az utódja a több billentyűvel, hanggal ellátott, réz testű ophikleid („billentyűs kígyó”) feltalálásáig használták, a 19. század közepére eltűnt a koncerttermekből, katonazenekarokból. Az ophikleid a szerpent tiszavirág életű kistestvére, 1817-ben találták fel.
A ma ismert tuba mintegy 20 évvel későbbi megjelenésével az ophikleid a század végére teljesen elavult és eltűnt. Bár a mai modern tubákon is kellően félelmetes, ahogyan megszólalt a Dies Irae, véleményem szerint azzal, ha a szerző által vizionált hangszereken szólal meg az ősi dallam még pokolibb, felkavaróbb hangszín születik, bizonyítva Berlioz mesteri hangszerelői vénáját.
Andrés Orozco-Estrada és a BFZ – fotó: Nagy Attila
Berlioz számomra talán azért ennyire kedves, mert különös figyelmet fordított a fa- és rézfúvós hangszerekre. Barátságot kötött Adolphe Sax belga hangszertervezővel, akit a szaxofon megalkotójaként ismerünk. Sax számos hangszeren játszott, és még több félét készített. Berlioz volt az első zeneszerző, aki valaha komponált a szaxofonra. Ha a hangszer másfél évtizeddel előbb született volna meg, biztos vagyok benne, hogy a Fantasztikus szimfóniájában is helyet kapott volna.
Én általában szórakozni járok hangversenyekre, és a BFZ hétfő esti koncertjéről sem mentem haza üres kézzel. Az előadás kiváló volt, a műsor jól összeállított, remek élmény. Jó volt látni a nézők sorai között kisgyerekes családokat is.
