Nem találom a szavakat. De attól tartok, hogy még ha Kroó Györgynek is szegeznénk a kérdést: − Milyen volt a koncert? – ő is csak pillantásával válaszolna. Ebben a pillantásban egyszerre lenne ott a magát a kérdést elvető rosszallás és a koncert okozta teljes katarzis emléke.

- hirdetés -

A Zeneakadémia Solti Termében lépett fel április 26-án a Nevermind Ensemble. Sokan lehettek szkeptikusak a koncerttel kapcsolatban, hiszen a műsor nem a hagyományos módon hangzott el. Bach Goldberg-variációját adták elő, saját átiratukban. Hazánkban nem véletlenül övezi az átiratokat kétely és előítéletesség. Az itthoni átiratkészítés lényege mindig a szükség. Szinte kivétel nélkül amiatt születnek, meg az átiratok, mert adott egy formáció és ehhez kiválasztanak egy olyan darabot, amihez az eredeti apparátus nem áll rendelkezésre. Ezek az átiratok eddigi tapasztalataim szerint még csak öniróniájukkal tudtak megmosolyogtatni és művészi tekintetben a kétely mindig megalapozottnak bizonyult.

Ez a rossz mentalitás és élményteher okozta a szkepticizmust. De olyan is akadt, aki az orgonaklaviatúrára helyezett csembalót méregette aggódó szemekkel, kételkedve e két hangszer harmonikus egységében.

A Nevermind Ensemble átiratáról viszont minden elmondható, csak az nem hogy a szükség vezérelte volna őket. A barokk fuvola, hegedű, viola da gamba és csembaló-orgona egysége mindig szellemesen, sosem magamutogatva vagy erőlködve oldotta meg Bach zenéjének átplántálását erre az új formációra. A különböző variációtételek alatt sor került a hegedű és gamba szólójára, a fuvola, hegedű, gamba hármasára és a szólón kívül szinte az összes variációra. Ez a variabilitás pedig tökéletesen értette a bachi variációk lényegét.

Előadásuk megvilágosító volt. Egyszerre voltak képesek a legkisebb díszítéseket szervesen egymáshoz kapcsolni és egymásra utalni velük egy variáción belül; és közben minden görcs és kapkodás nélkül, a lehető legbiztosabb vonalvezetéssel rajzolták meg a mű egészének dramaturgiáját. Tökéletesen érzékelhető volt az ária felépítése a mintegy másfél órás előadásban. Nemcsak a kánonok, hanem a 15. variáció félelmetes hiánykeltése és az utána következő, az est második felét megkezdő 16. variáció felszabadult lendülete is tudatosította bennünk: a legkisebb mozzanat is a nagy egészet jelenti és a nagy egész is csak egy kis mozzanat.

Mindezt amellett, hogy a darab értelmét egészen elképesztően tudták megragadni. Szólóban az első és utolsó tételt általában ugyanúgy szokták előadni, de legalábbis ugyanolyan regisztrációval. Egy hónappal ezelőtt pontosan erre hallhattunk példát Bene Róza csembalókoncertjén, melyről korábban már írtam. De a Nevermind Ensemlbe tisztánlátását mi sem tükrözi jobban, mint az, hogy az első és utolsó, a kotta alapján egységként teljesen azonos ária tételt két különböző átiratban hallhattuk.

Ez a már említett darabi lényeglátás kicsúcsosodása. Míg a variációkban a zenei anyag és ezzel párhuzamosan az együttesek összetétele is folyamatosan alakult, cserélődött; addig a szokásosan változatlan tételben is megjelent a változás! Először csembaló-kísérte fuvolát és gambát hallhattunk, az est zárásaként pedig orgona-kísérte fuvolát, gambát és hegedűt, ezzel felmutatva a változatlan változóságát.

Ugyanakkor minden variációban egységesen jelenvolt a barokk szabadság. Az a szabadság amelyről már annyit írtak és írtam és is, és amelynek létjogosultságát − az előadást hallva − semmi nem vonhatja kétségbe. Mert nem a kottától való elrugaszkodás jelenti a szabadságot, hanem a zene olyan mély-értése amely lehetővé teszi, hogy ne metronómszerűen, adott esetben ne csak a leírt hangok szólaljanak meg. Ha pedig az elrugaszkodás csak az előadói sajátosságokat szolgálja, úgy ez a szabadság valóban a zeneművészet ellen elkövetett legnagyobb vétekké válik. Annak a megállapítása, hogy melyik szabad megoldás szolgálja a művet vagy pedig magát az előadót, azt nehéz és veszélyes megítélni. Mégis azt vallom, hogy meg kell ítélni, az önfényezést és művészkedést pedig elítélni.

A magamutogatás jellemezte legkevésbé az est művészeit, a lehető legtermészetesebben és legegyszerűbben játszották el az év legjobb koncertjét. Anna Besson fuvolista volt az egyik legkitüntetett szerepben. A legtöbbször ő játszotta a legfelső szólamot, a melodikusabb dallamokat pedig szinte mindig ő, így díszítései és a már emlegetett barokk szabad-játék őnála volt a legérzékelhetőbb. Egészen fantasztikus hangszínnel szólaltatta meg szólamát: se nem volt szikár, faszerű, sem pedig visszhangos kutakra emlékeztető hangja. Meleg, lágy hangszíne az összhangzás egyik alappillérét jelentette.

Ebben a felsőbb regiszterben volt társa Louis Creac’h barokk hegedűs. A legtöbb virtuóz szakaszt ő tudhatta magáénak és olyan technikai magabiztossága uralta a leggyorsabb, sokszor hangszerszerűtlen futamokat, amire Magyarországon nem igen van példa. Emellett ő volt az együttesnek az a tagja, aki két erősen elkülöníthető szerepet vállalt magára. Egyrészt a felsőregiszter virtuóz részeit, másrészt a hegedű mély lágéján megszólaló ellenszólamot szólaltatta meg. Ez a kétarcúság a lehető legnagyobb fegyelmet és muzikalitást igényelte, amely barokk hegedűn olyan telthangú játékkal párosult amire alig akad példa.

Az együttes viola da gambása Robin Pharo volt, aki a Kisteremben sokszor hallott gambát egészen új hangszerként ismertette meg velünk. Pharo játéka mindig hallható maradt és ez nem vonta magával azt a kompromisszumos ellentételezést, hogy tekerőlantként szóljon. Kezében szinte megelevenedett a hangszer külleme: elegáns, gyengéd, érzékeny de méltóságteljes tónussal játszott.

A csembalónál-orgonánál Jean Rondeau állt. Hihetetlen volt alapvetően kísérő játéka. Olyan ízlésesen, könnyedén és virtuózan játszott mindkét hangszeren, mely nevének hírét nemcsak igazolta, hanem, ha lehet, még tovább növelte. Trillái és gyöngyként elomló arpeggiói még a bachi zenében is megidéztek valami franciásat, valamit a francia ízlés méltán elismert csodáiból.

Február hetedikén lemezre vették saját átiratukat, és műsorukkal szinte az egész világot átölelő turnéjuk negyedik állomása volt Magyarország. A 2013 óta együtt kamarázó művészek a barokk zenélés és a barokk zene jelenlétének elemi aktualitását képviselték. A minőség, ízlés, autentikusság és modernség legmagasabb fokán muzsikáló zenészek olyan előadással ajándékozták meg a hallgatóságot, ami egy egész életre szól.