Az Argo Baroque Ensemble és az Orlando Énekegyüttes adott koncertet március 24-én a Jézus Szíve Jezsuita Templomban. Tegyei Zoltán vezényletével a két együttes öt kiváló énekest kísért, akik Buxtehude Membra Jesu Nostri kantátaciklusának voltak szólistái. 

Az egész koncertet átjárta a barokk pazarlás és a végtelenbe tartó fokozás dinamikus párbeszéde, még úgy is, hogy Buxtehude zenéje mélységében nem ezekből az eszközökből építette fel magát. A hét kantátából álló ciklus Jézus egy-egy testrészének megjelenítése: az egyes kantáták egymást követve az egyre súlyosabbá váló hitéleti mélységek allegóriájává válnak. Az ilyen bensőségesség felé haladó, szinte lecsupaszítottan tiszta zenei szövetnél az ember nem gondolja, hogy a barokk kor sajátosságai bármilyen szinten is részt kaphatnak vagy jelenlétükkel a műalkotás lényegéhez tehetnek hozzá. És mégis, Tegyei Zoltán zenei elképzelései, sokszor túlzó gesztusai a nagy barokk mester barokk életszemléletébe helyezték a közönséget. A sosem önkényes vagy ízléstelen szabad játék nemcsak hogy leporolta az annyiszor hallott történetet, hanem azzal a lelkülettel töltötte meg, ami a mű üzenete és a mű milyensége közt feszülő ellentét miatt válhatott újra élővé, megrázóvá. A tudatosan kontrollált, gondosan kimért és mégis a zenei gazdagságot kiemelő gesztusok határozták meg az egész előadás életteliségét, alapkarakterét.

Ehhez olyan előadói apparátusra is szükség volt, mint amilyen az Argo Baroque Ensemble. A koncerten két hegedűs, egy violone és három viola da gamba játékos képezte a vonós szekciót. A három viola da gamba a continuo basszusán kívül a hegedűsök mellett a kórus további szólamait is (colla parte) meg tudta erősíteni. A vonósok között a második hegedűs váltóhangszeres volt, és így az alt gambának nemcsak szerep jutott a koncerten, hanem az emblematikus hatodik – szív – tételt is autentikusan meg tudták szólaltatni az előadók. Két continuohangszer volt a színpadon, amik hol párhuzamosan, hol felváltva látták el a kísérőszólam szerepét. Az orgonánál Bene Róza ült, a csembalónál Tegyei Zoltán játszott és vezényelt. Az egész vonóskar összhangját a barokk előadásokból ismert intonációs bizonytalanságok az egész koncerten csak egy-egy hang erejéig bontották meg. 

Tegyei Zoltán, az Argo Baroque Ensemble és az Orlando Énekegyüttes – fotó: Haydneum / Bartyik Dániel

Az Orlando Énekegyüttes intonációja is stabil volt, bár olykor azt éreztem, hogy csak cammognak a zenekar által diktált tempó után. Drámai kifejezőerőjüket viszont mindig a megfelelő mennyiségben használták ki, sosem nagyzolva vagy sáfárkodva reprezentativitásuk erejével. 

Kitűnően alkalmazkodtak a szólistákhoz, akik közül Subedi Anna szopránénekesnőt kell kiemelnünk. Tisztán, fölényesen és átélten formálta meg a – sokszor kényelmetlen – szólamát, és sosem élt vissza hangjával, ami lágéja miatt a többi szólam leuralásával fenyegetett. Nagy Bernadett mezzoszopránnak sikerült megtalálnia azt a meleg tónust, ami az általa énekelt szövegek mély értéséről, megéltségéről tett tanúbizonyságot. Mizsei-Takács Zsuzsanna alt énekes színpadi jelenlétét kell megemlítenünk, aki azon kevés altok egyike, akik még a férfiszólamok telítettsége mellett sem tűnik el az összhangzásból. A két férfi szólista közül Mizsei Zoltán volt az, aki az egész előadás fundamentumát képviselte magabiztos, átható basszushangjával. Csapó József tenor a passiótenorok hangképzését idézte – a szöveg drámaisága helyett inkább epikusságát kiemelve. 

A hangverseny, amely a Haydneum – Magyar Régizenei Központ együttműködésével valósult meg, a barokk előadások hitelességéről és szükségességéről győzte meg a hallgatóságot. Arról, hogy csak a szabad zenélés eredményezhet felszabadító zenehallgatást.