Mit lehet kihozni egy billentyűs és ütős hangszerekből álló zenekarból, amely teljes mértékben egy előre beprogramozott számítógépes szoftver irányításával, azaz közvetlen emberi aktivitás nélkül szólal meg, ráadásul mindezt részben Ligeti György elképzelései alapján? Robotorgona címmel kerül sort különleges koncertre április 24-én a Magyar Zene Háza kiállításszerűen látogatható, néhány tucatnyi ember befogadására képes Kreatív Hangterében.
- hirdetés -
Az eredmény kettős érzelmeket ébreszt, és erősen függ abbéli pozíciónktól, hogy valójában mit is keresünk egy ilyen élményben. A Magyar Zene Háza installációja önmagában interaktív módon igyekszik bemutatni a hang keletkezésének, mechanizmusainak és formákba rendeződésének rejtélyes folyamatait, kifejezetten a fiatal, vagy zenéhez kevésbé értő közönség számára, így maga a koncert is e tér szellemiségének megfelelően nyerte el végső formáját Váczi Dániel programozásában, akinek nevéhez egyben a Kreatív Hangtér koncepciójának megalkotása is fűződik.
A koncertajánló egy zenetörténeti utazást ígért, melynek állomásai a tizenhatodiktól a huszonegyedik századig, Josquin de Prez-től Britney Spearsig terjedtek. Ránézve a repertoár elemeinek egymáshoz mért időbeli és műfaji távolságára, egyértelműen látszik, hogy sokkal inkább akart ez a performansz mindenkihez szólni, ahelyett, hogy egy szokványosan egységes koncerthez hasonlítson. Ez természetesen következik abból is, hogy nem maguk az elhangzó zeneművek, tehát nem is azok művészi vagy stílusértéke, hanem az azokat megszólaltató gépi apparátus zeneisége izgatta a közönséget. Ez a kérdés pedig lévén, hogy túlmutat a komolyzene határain, jogosan foglal egy műsorba egymástól elütő stílusú zeneműveket.
Robotorgona koncert a Magyar Zene Házában – fotó: Hajdu János / Magyar Zene Háza
Mielőtt rátérnénk az élményre, fontos kitérni arra, miért jöhet szóba Ligeti György neve e projekt kapcsán. A Kreatív Hangtérben működő, Orchestrion néven futó robotizált zenekar esszenciális eleme az a robotorgona, amely azoknak a terveknek az örököse kíván lenni, amelyeket Ligeti még a hatvanas években fogalmazott meg a jövő orgonájával kapcsolatban. Nos, amennyivel inkább szólnak a zeneszerző elképzelései az orgona hangszínét, és magát az orgonajátékot illető új utak kereséséről, mint sem a közvetlen emberi játék kiiktatásáról, pont annyira került túlsúlyba a robotizálás az új és érdekes hanghatások ellenében. A zenekar hiába állt kizárólag akusztikus hangszerekből (orgona, pianino, harmonika, glockenspiel, marimba, dobok), hiszen megszólaltatásuk bármilyen kreatívan is sikerült, minden precízen programozott lassítás és dinamikai mozgás ellenére statikus és gépszagú maradt. Hangminőségük ezáltal sokkal inkább emlékeztetett kottaíró programok hangzására, mint emberek által megszólaló hangszerekére. A befogadást ugyanakkor gazdagította a majdnem összes hangszeren alkalmazott különleges fénytechnika. Minden különálló hangot adó egység (legyen az billentyű, síp, lemez) fölé külön egy-egy apró lámpa került, amely csak az adott hang megszólalása közben villant fel. Egyes szólamok mozgása ezáltal térben is jól követhetővé vált, ami kifejezetten látványos volt például az orgona sípjainak egész teret betöltő esetében.
Előfordult persze néhány furcsaság is, mint például a számok közötti fagyott csend (mert hát kinek tapsoljunk?), amit csak az orgona géphangon történő “megszólalásai”, a következő művek felkonferálásai törtek meg. Emellett az egész zenekart vezérlő számítógépes rendszert több ízben is újra kellett indítani technikai probléma miatt, amely egy makacs módon beragadó cisz hang képében jelentkezett (tetszetős véletlenszerűséggel épp a With a Little Help From My Friends című dal közben). Ennél átfogóbb, az összes klasszikus zenei kompozícióra jellemző hiányosság volt a hangszerelés problémája, amely persze rengeteg technikai akadályba ütközik. A vonós és fúvós hangszerek mechanikus megszólaltatása érthető okokból valószínűleg ötletként sem merült fel, így viszont sem a Kis éji zene dallamossága, sem a 7. szimfónia (Beethoven – a szerk.) lassú tételének fokozatosan felépülő hangszínei nem tudtak olyan módon megszólalni, hogy azokat érdemben lehetne akár csak középszerű feldolgozásokhoz hasonlítani. A zenekar egyedi összetétele kevésbé volt problémás a könnyűzenei számoknál, ott viszont pont azok az egyedi, a konkrét produkcióhoz tartozó részletek hiányoztak, amik megkülönböztetik ezeket a dalokat a teljes sablonosságtól; és amit robot zenekarral nem lehet pótolni.
Robotorgona koncert a Magyar Zene Házában – fotó: Hajdu János / Magyar Zene Háza
Mindezen ítéletek végső soron zárójelbe tehetők, ha nem ugyanazzal a szemlélettel közelítjük meg ezt a koncertet, mint bármely másikat, ahová “csak” zenét hallgatni megy az ember. Egy ilyen egyedi, a technikai fejlődéssel haladni kívánó projekt pedig mindenképpen megérdemli, hogy saját rendszerének megfelelő nézőpontból vizsgáljuk. Szórakoztató volt az este egy látványos mutatvány értelmében: meghökkentő előadásmódban idézett fel olyan jól ismert darabokat, amelyek bármilyen megszólalás útján elevenné válhatnak az emberben, ami jó érzéssel tölt el bennünket. Valóban jövőbe mutató koncepciónak azonban nem nevezném azt, ahol a modern technikát pont ott alkalmazzuk, ahol nem tudja, és talán soha nem is fogja tudni felvenni a versenyt az emberrel. A zene megszólaltatása a lélekből fakad, és akármeddig is fejlesztünk egy robotorgonát – amely fejlesztésnek helye is van azon a téren, ahol az ember gépies működését helyettesíti – lélek nem fog teremni benne. Kísérletezni persze szintén fontos nekünk, embereknek, de hosszú távon jobb, ha a zenélés az érző ember privilégiuma marad.
