Szinte érthetetlen, de Térey János Nibelung-lakóparkjának kőszínházi bemutatójára tizenegy évet kellett várni. Kétlem, hogy ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a drámaciklus megfelelő formában tudjon színpadra kerülni, a székesfehérvári Vörösmarty Színház produkciója azonban rávilágított a darab kimagasló kvalitásaira és a könyvbe zártság méltatlan hosszára.

- hirdetés -

A már hat éve elhunyt szerző egyik legkifinomultabb és leggrandiózusabb műve a Nibelung-lakópark. A szöveg sokrétűségét mi sem példázza jobban, mint hogy az egyértelmű és rejtett wagneri kapcsolódások legalább olyan szervesen szövik át, ahogy a Ring zenei szövetében is kevés az olyan pillanat, amikor csak egy motívumot hallunk, ismerünk fel. Az alapanyag ilyen sűrűsége ötvöződik az egyik legmodernebb szépirodalmi nyelvezettel, ami egyszerre marad szellemes, közvetlen és őrzi meg ,,veretességét”, kerüli el minden tekintetben a szócséplést, a fölösleges és önkényes sziporkázást.

Hogy máig senki sem csapott le Térey művére, az praktikus szempontól mégis érthető. A wagneri mintához hűen egy előjáték és három dráma alkotja a Nibelung-lakóparkot. Csak remélni merem, hogy a ringi előadásokhoz hasonlóan lesz majd olyan színház, amelyik vállalkozik egy három-négynapos Térey-maratonra, de az ilyen kaliberű vállalásokra sem színházaink anyagi háttere, sem az esetleges bukást kompenzáló védőháló nincs meg.

Talán emiatt is, a Vörösmarty Színház egyestés drámává zsúfolta össze a darabot. Ennek okát első ránézésre a már említett praktikumban találhatjuk, azonban az is igaz, hogy a sűrítés mindvégig a rendezés szempontjait szolgálta: nem elhagyott és lecsalt részeket, hanem az egyes részek hiányával központi gondolatokat emelt ki.

Szikora János rendezése fantasztikusan rezonált Térey darabjával annak ellenére, hogy Térey elég egyértelműen leírta, hogy minek kell történnie, látszódnia a színpadon. A szerzői utasításoktól való szükséges eltávolodást Szikora csak ott tette meg, ahol a mindössze három és fél órába tömörített dramaturgiai ív megkívánta.

Meg kell említenünk a díszlettervezőt és a videókért és filmekért felelős kollaborációt is. A színpadon kettős, két különböző síkban elhelyezett háromajtós, elektronikus panelek voltak. A díszlet szinte csak ezekből az elemekből állt, amelyeket elképesztő modernséggel, ízléssel, színvonallal és sokszor a vakmerőség határait súroló megoldásokkal használtak. Szendrényi Éva díszlettervező, valamint Lelkes Botond és a Non Lieu Productions Kft. olyan látványvilágot teremtett a sokszor utópisztikus, sokszor pedig a mítoszokat idéző színpadképpel, aminek kettőssége az egyik legkortársabb, legelevenebb közeggé tette a színpadot. Ezt a világok ütközésének helyet adó teret tölthették meg a színészek, akik az őrületben szinte a falig elmentek.

Gáspár Sándor volt az egész est tulajdonképpeni ,,első számú” főszereplője. Hogy ez így alakult, az nagyban köszönhető a szövegi húzásoknak. Szintén ezeknek a rövidítéseknek tudható be, hogy egy nagyon emberközeli kezdő attitűdből építkezett − vagy rombolt − a totális mentális őrületig.

A főszereplők közé tartozott a Siegfriedet alakító Sághy Tamás, akinek Gunter szerepében Sarádi Zsolt volt az ellenpólusa. Mindketten meg tudták teremteni az egymástól független, mégis szorosan összekapcsolódó párkaraktereket, ami még a szerepcserében sem homályosult el. Az érthetőségben sokat jelentettek Benedek Mari egyértelmű, de nem túlzó jelmezei, melyekkel kapcsolatban szintén elmondható, hogy bevállalós, ízléses és nagyon profi volt.

Ki kell emelnünk Ballér Biankát − Brünhilde szerepében és a Gurtunét játszó Ladányi Júliát. A szerep kedvéért elképesztő vállalásoknak tettek eleget, miközben latin tánctudásukkal is csak a legnagyobb elismerést váltották ki. Szinte elképesztő volt az a karakterfejlődés, amit – annak ellenére, hogy legtöbbször a színpadon kívül ment végbe − tökéletesen lehetett követni, érteni, átélni.

A Nibelung-lakóparkban szereplő humanoid robot – fotó: Kiss László

Meg kell említenünk emellett a Norna Network dolgozóit: Stauróczky Évát, Molnár G. Nórát és Reiter Zitát. A norna lányok vezettek be, át és ki a jelenetek kavalkádjából, segítettek egy-egy pillanatra hátrébb lépni az egyre zavarosabb érzelmi útvesztőből, hogy a nagyobb léptékű eseményekre eszmélhessünk.

Kiváló mellékszereplői alakításokat tudhat magának Decsi Edit mint Erda; Kelemen István mint Truchs; Trokán Péter mint Alberich; Kőrösi András mint Dankwart és Kozáry Ferenc mint Frei. Viszonylag kevés szövegük ellenére sikerült szerepüket élettel megtölteniük, szervesen kapcsolódniuk abba a világba, ahol az események a legváratlanabb fordulatokat vehetik – és általában veszik is.

Néha úgy tűnt, mintha egy-két ponton kicsit sok lett volna Kuna Károly, Keller János és Kádas József direkt proliskodása, de könnyen lehet, hogy csak a hangosítás miatt hatott bántónak és sokszor nem elég érthetőnek az általuk megszólaltatott és egyébként sok fricskával megírt rapbetét.

Az előadás egészére elmondható, hogy elképesztően bevállalós volt. Mind a színpadkép tekintetében, mind a bejátszott filmekben, mind a színészek vállalta extravaganciában. De talán másképp nem is lehetett volna elérni azt a hatást, aminek szükséges végkifejletében feltűnt a színpadon a színháztörténetben élenjáró módon a robotika. Ez a teljes őrület utáni kicsengetése a darabnak nem szerepelt Térey művében. De olyan szervesen kapcsolódott az addigiakhoz, és olyan kontextusba tudta helyezni az előadás világát, ami a legtisztább társadalmi ítéletté formálta az eredetileg ,,pusztán csak” modern szöveget.