„Jó volt ez a koncert, de azért a zene az nem játék” – hangzott a tömegből, ahogy a koncert végén a közönség már a ruhatár felé araszolt pirosra tapsolt kezeit dörzsölgetve. Mint hidegzuhany hasított végig a kijelentés a hátamon, véleményem szerint a zene nem más, mint csupa játék. Erről talán tanúskodhatnak a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának tagjai, Emmanuel Pahud fuvolaművész és Kovács János karmester, vagy bárki, aki jelen volt április 30-án a Müpában az együttes francia estjén.
- hirdetés -
A koncerten 20. századi szerzők népszerű művei mellett egzotikus ínyencségekkel is találkozhattunk. Maurice Ravel híres zongoradarabjának, a Couperin sírjának zenekari változatával indult a műsor, amit Jacques Ibert Fuvolaversenye követett. A szünet után Debussy uralta a termet. Felcsendült a Játékok és végül A tenger is.
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát az est folyamán Kovács János kezei formálták puha agyagból kínai vázává. Legutoljára élőben éppen az ő vezényletével volt szerencsém hallani Debussy egy rendhagyó művét, a Szent Sebestyén vértanúsága című misztériumjátékot, akkor a Savaria Szimfonikusok előadásában. Az előadás máig lenyűgöz és foglalkoztat. Debussy jól áll Kovács Jánosnak. Bármilyen zenekart irányít, az akcentusok, a dinamika, a színek ismerősek. Bár a most elhangzott művek eléggé eltérnek az említett misztériumjátéktól, az előadás művészi integritása változatlan maradt.
Ravel barokk-hommage-a eredetileg szóló zongorára íródott, most viszont a zenekari átirat szólalt meg. Ravel a hat tételből négyet hangszerelt át a tőle megszokott igényességgel, a másik kettő, a Fúga és Toccata viszont a néhai Kocsis Zoltán zsenialitását dicséri, be kell valljam, túlszárnyalva a francia a mester nagyszerűségét.
Emmanuel Pahud és Magyar Rádió Művészeti Együttesei (MRME) – fotó: Vörös Attila
A szvit után színpadra lépett Emmanuel Pahud svájci-francia fuvolaművész. A Fuvolaversenyt különösen vártam, Ibert nagy kedvencem, továbbá két ismert versenyműve, a Fuvolaverseny és a Concertino da camera (Szaxofonverseny) eléggé hasonlít egymásra hangzó anyagukat tekintve. Egy időben keletkeztek, az utóbbit pedig volt szerencsém az elmúlt évben, a már említett Savaria Szimfonikus Zenekar kíséretében nekem is előadni, így kissé elfogultan hallgattam most a párdarabját.
Mindkét darab lobbanékony, fülbemászóan fürge első tétellel nyit, talán ezek a tételek hasonlítanak egymásra a leginkább. Persze amennyi hasonlóság annyi különbség. A Concertino da camera Sigurd Raschèr német szaxofonművész stílusához lett igazítva, míg a Fuvolaversenyt Marcel Moyse fuvolaművész megrendelésére készült. Az nyilvánvaló, hogy itt a fuvola a zenekarral „versenyez”, míg a Concertino da camera-ban a szólóhangszer, az altszaxofon a kisebb csoportokra osztott zenekarral néz szembe. Ebben a tekintetben a Concertino da camerának adnám a pálmát. Az üldözötten gyors, fanfáros téma a szaxofonon átütőbben hat, mint a fuvolán. A második tétel viszont egészen más. A Fuvolaverseny egy komplett, hosszú, lassú tételt kap, nem is akármilyet, a Concertino da camerában viszont ugyanez rövidebb és „attacca” torkollik a zárótételbe.
Emmanuel Pahud és Magyar Rádió Művészeti Együttesei (MRME) – fotó: Vörös Attila
Amellett, hogy az egész előadás páratlanra sikerült, Pahud véleményem szerint itt mutatta ki a foga fehérjét. A lassú tétel olyan őszinte és személyes volt, olyan szívhez szóló. Nem csak azért játszotta a hangokat mert száz éve azt írta oda egy francia pasas, és nem is azért mert ötven milliárd eurót kap, ha sikerül lejátszania. Minden hang, minden levegővétel, minden mozdulat okkal, művészi, előadói kifejező céllal bírt. A mozdulatai tánccá alakultak volna, de véget ért a lassú tétel. A finálé ismét a Concertino da camera-t idézte bennem. Egy igazi autós üldözés jutott eszembe Pahud fürge játékát hallván. Technikailag olyan stabilan játszott, hogy „megengedhette” magának, hogy elmerüljön a zenében. A zenekar simulékonyan követte Kovács János pálcáját, egy emberként játszottak. A harmadik tételre duetté vált a zenekari mű, a fuvola és a karmesteri pálca kapta a főszerepet.
A koncerten Pahud kezében ott csillogott híres aranyfuvolája. „A ruha teszi az embert” – mondják, de éppen ellenkezőleg. Az a mély, gondosan megfogalmazott, kidolgozott muzsikálás, ami áradt a fuvolából nem a hangszer kialakításán, anyagminőségén múlott. Az intonáción, hangszínen, bravúrok könnyebb elérésében bizonyára Pahud segítségére volt hangszere, de minden bizonnyal egy rozsdás kályhacsövön is ugyanezeket a frázisokat, ugyan ilyen intenzitással hallhattuk volna tőle.
Emmanuel Pahud és Magyar Rádió Művészeti Együttesei (MRME) – fotó: Vörös Attila
A szünet után Debussy balettzenéje volt soron. A Játékok Szergej Gyjagilev híres Orosz Balettjében készült. Ez alkalommal balettmentes balettelőadásban volt részünk. A színpadon „látott” cselekmény szöveges formában volt olvasható a kivetítőn. A zene, bár a tánc koreográfiához íródott, anélkül is megállta a helyét, a cselekménnyel pedig egy üdítő bő negyed órás mesedélutánt tölthettünk.
Zárásként felcsendült Claude Debussy talán legismertebb, és legtöbbet játszott műve, A tenger. A három tételes zenekari mű Debussy fiatalkori tengerélményeiből merít. A kor impresszionista festői rajongtak a tenger kiszámíthatatlan, örökké változó természetéért. Debussy hangjegyekkel festette meg a tenger különböző kedélyállapotait három tételben. Az első tétel nekem egy picit gyors volt, ezt leszámítva a címhez illő „Hajnaltól délig a tengeren”, az állandó gomolygás, a víz morajlása recens volt. A második tétel a Debussyre jellemző effekteket halmozta, magával ragadó a „Hullámok játéka” hangszerről-hangszerre adva a témafoszlányokat mutatta meg a víz ezer arcát. A koncert méltó zárásaként talán a leglenyűgözőbb a zárótétel volt, a „Tenger és a szél párbeszéde”. Itt a dinamikai ellentétek nagyszerű kontrasztot adtak a szél és a víz ütközésének illusztrálására.
Gustav Holst Bolygók című szvitje jutott eszemben, a fuvolán, oboán, a vonószenekaron végigvonuló kromatikus téma kísértetiesen hasonlít a Mars témájához. Persze a Bolygók merít bőven a Noktürnökből is, Dukas Bűvészinasából és Muszorgszkij Éj a kopár hegyen című művéből is, csak hogy egy párat említsek. Bár a Bolygókat apparátusban nem tudja lepipálni, A tenger fináléjával elbűvölte a közönséget. Rászolgált a tapsra a Rádiózenekar.
Korábbi írásomban felszólítottam többek között Jacques Ibert-t, hogy kopogtasson, döngessen a magyar koncerttermek ajtaján. A mostani koncerten Ibert a francia 20. századi zene két legismertebb zeneszerzője mellett szerepelhetett, tökéletesen megállta a helyét, passzolt az őt megelőző generáció mestereihez. Nem csupa szemfényvesztés volt az este, bőven maradt „útravaló” a koncert utánra is. Szeretettel kívánok sok hasonló koncertet a Rádiózenekarnak és Kovács János karmester úrnak.
