Nagy kihívás olyat mutatni a középiskolásoknak, amire vevők. Ami nem idejétmúlt, ami nem ciki, unalmas, érthetetlen, ami nem kényelmetlen, lassú, megbotránkoztató stb., mégis építi őket. Az a regény vagy film, mely 25-30 évvel ezelőtt még lekötötte az olvasóját/nézőjét, vagyis „működött”, az most „közepesen rossz” vagy épp semmilyen reakciót nem képes kiváltani. A színház is ritkán beszél a nyelvükön. Marad az HBO, a Disney, a Netflix meg az okostelefon. Képek özönlenek feléjük/felénk. Mi az, ami manapság érdekes, ami figyelemre méltó mindebből? Mire asszociál egy diák, ha a tanára az idei BIDF-re hívja, s meghallja tőle a szót: dokumentumfilm? A következő sorokban erről vallanak a solymári Fészek Waldorf Gimnázium 12. évfolyamos diákjai.
- hirdetés -
- Nagyon kevés dokumentumfilmet láttam eddig, és egyik sem ragadott meg igazán. Ha meghallom a szót, ,,dokumentumfilm”, akkor egy szárazabb hangvételű, informatív jellegű filmre asszociálok, viszont találkoztam már olyan dokumentumfilmmel, amely képes volt megmutatni, hogy a célja messze több lehet, mint a puszta ismeretterjesztés. Engem elsősorban a játékfilmek világa vonz, de látom, hogy egy dokumentumfilm is lehet érzékeny, érzelmes, és nem utolsó sorban művészi.
- Egy játékfilm a történetmesélés oldottsága, a képi világ idealizálása, a mondanivaló „becsomagoltsága” miatt sokkal befogadhatóbb az átlagember számára. A játékfilmben színészek játszanak, a dokumentumfilmek esetében viszont ellenérzésünk támadhat azzal kapcsolatban, hogy az alkotók igazi embereket filmeznek le valós idejű szituációkban. Emiatt a játékfilmekről mindenki szívesen beszél, mert a végkicsengésük általában pozitív, a nem feltétlenül valóság alapú cselekmény pedig szórakoztató, és megoldást ajánl a filmben bemutatott helyzetre. A dokumentumfilm kevésbé eladható, és nem sokan szeretnek beszélni az általa feldolgozott témákról. Ezeknek a filmeknek legtöbbször negatív a felhangja, mivel valós problémák kerülnek a fókuszába. A problémákat pedig legszívesebben elfelejtenénk…
- A legtöbb dokumentumfilmből hiányolom a művészi látásmódot, keveslem az érzelmet, a vizualitásra fordított figyelmet, vagyis azt, ami odaszegezne a székhez. A játékfilm nézése közben az ember könnyen kilép a való világból, kicsit elfelejtheti a hétköznapi dolgait és nehézségeit. A dokumentumfilm erre nem ad lehetőséget.
- Könnyebb egy elképzelt világ problémáit megemészteni, mint a való világ gondjaival foglalkozni, ahogy azt a dokumentumfilmek teszik. Utóbbiak esetében nincs ütős – vagy pozitív – befejezés, mert az élet nem áll meg a megnyugtató „vége” felirattal. Mindig van folytatás.
- Az első komolyabb dokumentumfilmet – a természetfilmeket leszámítva – két éve láttam a BIDF-en. Ez az Imad gyermekkora volt, s egy olyan öt éves kisfiúról szólt, akit édesanyjával együtt elrabolt és fogva tartott az ISIS. Azóta nemigen néztem dokumentumfilmet. Őszintén, nem a kedvenc műfajom. Ennek oka talán az, hogy nem lehet a fantázia, a mese, a nem valódi világába elmenekülni, mint egy játékfilmnél; a dokumentumfilm-rendezők a kemény valóságot dolgozzák fel, és az a céljuk, hogy megmutassák minden fájó részletével együtt. Ugyanakkor szerintem ebben is rejlik szépsége: nehéz, őszinte, transzparens, nem a rendező alakítja a történetet, hanem a történet a rendezőt. Emiatt lettem nyitott a műfajra és szeretném jobban megismerni.
A cikk szerzői a Fészek Waldorf Iskola tanulói: Bíró Bodza, Csillag Virág Jázmin, Galina Manna, Győrfi Kadosa, Jávor Katalin, Somogyi-Molnár Lily. A szöveget gondozta és a bevezetőt írta: Szoboszlai Annamária.
