A Kaposfest keddi napján az esti koncertet a Liszt Ferenc Kamarazenekar adta, így az eddig legnagyobb létszámú együttest is halhattuk. A műsor nem szokványos, a Szivárvány Kultúrpalotában az akusztika is kifogástalan.

A koncert dramaturgiai felépítése nagyszerű. Norvég szerző, Johan Svendsen Románcával indított, a szólista ezúttal a honfitárs, Eldbjorg Hemsing. Svendsen nem a legismertebb komponisták közé tartozik, ám ez a darabja a valaha játszott második legnépszerűbb norvég zenemű. Jó zene ez, magától értetődő természetesség, könnyedség, amely nem felszínes. Hemsing játéka belesimul a zenekaréba, az előadó és a zenekar szereti a művet, tudással és szerényen hódolnak előtte.

Nagyszerű felfedezés ez a darab, remek nyitószám, a szép hangzás, a biztonság és kiegyensúlyozottság együttes érzetét nyújtja. Pedig Svendsen nem pepecselt túl sokat a románc megírásával: épp egy diákját várta, aki nem jött el aznap és az így keletkezett másfél óra felesleges idő alatt papírra vetette a mű alapjait.

Paul Hindemith Gyászzenéje kiváló alkalom a brácsa különleges hangszínének megmutatására, Amihai Gros bravúrosan eleget is tesz a feladatnak, mégis ez a zaklatott, széttördelt muzsika mintha megszakítaná az est hangulatát. Nem baj, jön Liszt „átkos” Malédiction-ja, amely valóban az átokról szól.

Ránki Fülöp hatalmas dinamikával, lehengerlően zongorázik, az egész előadásmódra az energikusság a jellemző. Néha talán túlságosan is, ahogy maga a mű is sokszor tűnik túlírtnak, bombasztikusnak. Talán nem véletlenül nem a legtöbbet játszott Liszt-alkotás ez, mintha elsősorban kizárólag arra szolgálna, hogy nagyszerű zongoristák csillogtathassák képességeiket, ami néha nem elég.

A koncert második részében viszont igazi csemegét kapunk.

Beethoven Kreutzer-szonátájának vonószenekari átiratát Tfirst Zoltán készítette, aki kiváló érzékkel nyúlt a darabhoz. A Liszt Ferenc Kamarazenekar a legmagasabb színvonalát hozza, a hibátlanul előadott, profiljukba kiválóan helyezkedő darabot elképesztő lendülettel és pontossággal hallhatjuk. Érdekes, hogy mennyire máshol helyezkednek el a súlypontok egy átirat esetében, mintha teljesen más művet hallgatnék. Az intim környezetet felváltja a dús, romantikus hév, a nüanszok helyett inkább az egymásból egymásba építkező motívumokra kell figyelni.

Az előadás magával ragadó. Várdai művészeti vezetése alatt a zenekar még egységesebb, a hangzás pedig pontosabb és kifinomultabb lett. Az új, fiatal zenészekkel feldúsított együttes él és láthatóan élvezi is a színpadi jelenlétet.

A zenekar igazi csapat, a hangzás az átgondolt műhelymunkát és koncepciót tükrözi.

A koncert után azon gondolkodom, mennyire elfelejtettem már az eredeti mű keletkezésének körülményeit. Csak a hallott átirat és természetesen Tolsztoj novellája jár a fejemben. Kedvem támad meghallgatni az eredeti Kreutzer-szonátát, és erre tökéletes alkalom is kínálkozik: a következő nap nyitókoncertje.