Ma olyan helyre megyünk, ahol a blogger még nem járt – sőt, valószínűleg soha nem is fog eljutni… Így virtuálisan utazott oda. De reméli, a Papageno olvasói közül valaki már felkereshette a helyet, és igazán szép lenne, ha olyan olvasó is akadna, aki éppen a környéken tartózkodva e poszt hatására látogatna oda…
Gondolatban Svájcban vagyunk, Uri kantonban, a Luzerni-tó – vagy másképpen Vierwaldstätti-tó – partján, egy Sisikon nevű településen, álomszép, mesekönyvbe illő helyen.
Sisikon központjából, akár a parkolóból, ha kocsival érkezünk, akár például a Hotel Tellsplattéból gyalogosan alig néhány perc alatt a helyszínen lehetünk. Sisikon maga Luzerntől fél órányi autóútra fekszik. Érkezhetünk hajóval is, akkor a Tellsplatte nevű kis kikötőben szállhatunk partra.
A hely, ahol vagyunk, a Tellskapelle, azaz Tell Vilmos kápolnája. A megjelölés zenekedvelők számára ismert lehet, mert van Liszt Ferencnek ilyen című zongoradarabja, méghozzá kettő is, mint majd ki fog derülni. Zenéjükbe Liszt személyes élményeit is biztosan belefogalmazta, hiszen maga is járt itt – Eckhardt Mária kutatásai szerint 1835. június 24-én.
Hogyan került ide?
Liszt és nagy szerelme, Marie d’Agoult grófné 1835 kora nyarán szinte úgy szöktek Svájcba, amikor kiderült, hogy Marie gyermeket vár. Néhány Baselban töltött hét után Genfbe költöztek, ahol Liszt az újonnan alapított genfi konzervatórium zongoratanára lett, közben pedig koncertezett.
Genfbe költözésüket egy egész Svájcon át tartó utazássá bővítették. Szinte felsorolhatatlan az a sok természeti szépség, tó, hegycsúcs és műemlék, amit a körülbelül egy hónapig tartó nagy kiránduláson végiglátogattak. Ennek során jutottak el ide, Svájcnak erre a regényes pontjára, ahol a történelmi monda szerint Tell Vilmos, életét kockáztatva, kiugrott az őt börtönbe szállító csónakból a partra.
A zsarnok helytartó, Gessler, mivel Tell nem volt hajlandó az őt jelképező kalap előtt meghajolni, azzal büntette, hogy kényszerítette, lője le a kisfia fejére feltett almát. Amikor a sikeres lövés után Gessler megkérdezte tőle, hogy miért két nyílvesszőt készített elő, Tell azt felelte, hogy ha megölte vagy megsebesítette volna a fiát, a másikat Gessler szívébe szándékozott lőni. A helytartó elfogatta Tellt és fogdmegjei vízi úton szállították börtönbe. Közben vihar tört ki a tavon, s az őrök rémületét kihasználva Tell egy alkalmas helyen, nagyot kockáztatva, partra ugrott.
A népi képzelet a tópartnak erre a pontjára helyezte a jelenetet. Itt már a 14. század végén kápolnát emeltek. Később többször is újjá kellett építeni, hiszen nyilván nem ideális hely egy épületnek ennyire közvetlenül a tó partja, kitéve az itt gyakran tomboló elemeknek.
A mai kápolna ugyan 1880-ból származik, de ha összehasonlítjuk mai képét ezzel a régi ábrázolással, biztosak lehetünk benne, hogy Liszt és Marie is ilyennek láthatták:
Csak belül nem, mert a mostani kápolnában mozgalmas és látványos freskók is vannak. Ernst Stückelberg (1831-1903) alkotásai a Tell-mondakör ismert jeleneteit mutatják be, köztük azt a bizonyos „nagy ugrást” („Tellsprung”).
Bár állítólag Tell Vilmos sosem élt, mégis a zsarnokság elleni küzdelem erős jelképe vált belőle – nemcsak a svájciak számára. Liszt is így érezhette, amit igazol, hogy saját darabja elé Schiller Tell Vilmosról írott drámájának két sorát írta mottóként:
Einer für Alle – Alle für Einen. Azaz: Egy mindenkiért – mindenki egyért.
Hazánkban játékkártya illusztrációként lett talán legismertebb a Tell Vilmos-legenda, aminek nyilván rejtett üzenete is volt a Habsburg-elnyomás idején…
De térjünk rá végre a zenére:
Svájci személyes élményei alapján írt darabjait Liszt az Egy utazó naplója (Album d’un voyageur) cím alatt egyesítette egy nagy ciklusban. Mintegy másfél évtized múlva ez az album képezte alapját az Années de pelerinage, azaz Zarándokévek (régebben Vándoréveknek fordították, de a Zarándokévek a pontosabb) nagy, egész életén átívelő, három nagy egységből álló ciklusa első részének, amelyben – már weimari működése idején, az 1850-es évek első felében – több darabot átdolgozott első megfogalmazásuk óta, és újakat is komponált. A Tell Vilmos kápolnája azon darabok közé tartozik, amelynek az Egy utazó naplójában már volt első változata.
A Zarádokévek ciklust Liszt éppen ezzel, a Tell Vilmos-darab nagyon erősen átdolgozott, gyakorlatilag újra komponált változatával indítja. A mű hangulatában ott van az erő, a szabadság, a hősiesség, azaz Tell maga és ott van a „kápolna”, az egyházi hangulat is. Aki szakszerű leírást is vár, ide másolom Hamburger Klára összegzését Liszt kalauz című alapvető kötetéből:
„Emelkedett pátoszú, Lento előírású darab (C-dúr, 4/4). Első változatában még alpesi kürtszóval indult, csak a Zarándokévekben nyerte el egyházias karakterű, tisztán modális harmonizálású bevezetését és befejezését. A darab egy népi eredetű, emelkedő kvint motívumos anyagból épül. Tetőpontján (az 52. ütemtől) ez a téma fortissimo, tört akkordok harangzúgást idéző kíséretével zeng.”
Szerencsére nem csak közismert második változatát, hanem első megfogalmazását is meghallgathatjuk – érdemes összevetnünk őket!
A Tell Vilmos kápolnája első változata az Egy utazó naplójából:
A második változat a Zarándokévekből:
A kápolnát a sok sisikoni videó közül itt szemlélhetjük meg a legjobban:
Ez pedig a teljes környéket bemutató, majdnem fél órás útifilm, érdemes gyönyörködni! Van ott még egy Tell Vilmoshoz kötődő látnivaló: a kápolna feletti dombon egy nemrég felállított harangjáték, amit a filmen 9’30” körül láthatunk:
