Sardar Tagirovsky alkotói műhelye évek óta a Kisvárdai Fesztivál szerves része. Ebben az öt napban mindenki, aki a színház iránt érdeklődik, lehetőséget kap arra, hogy elmélyülten foglalkozzon egy-egy szöveggel, és legfőbbképpen önmagával.
– A műhely témájának és módszerének megnevezése a kollektív szerepépítés, amelyen belül a munka minden évben kicsit másra koncentrál. Idén mi volt a meghatározó szempont?
– Próbálom megérezni a közeget, a világot, s ez alapján próbáljuk meg közösen feltárni a problémákat. Nem szeretem, ha ez túl direkt módon történik, így igazából most sem jelentettem be, hogy pontosan mivel dolgozunk. Idén főként a Sirály című drámával foglalkozunk. Csehov az izoláltságról beszél – olyan erősen, ahogyan még Covid idején is kevesen tették. A mellébeszélések, az egymástól való elszakadások, a különböző dimenziókban való létezéseink arra engednek következtetni, hogy akkor már érezte, hogy a világjárvány egy folyamat következménye. Nehéz, pusztító, lehet, hogy tisztító, de mindenképpen következmény.
– Ez szorosan vett szövegolvasást jelent, vagy a mozgás, improvizáció dominál?
– A legelső kurzuson volt, hogy többet dolgoztunk szövegből, nagyon sokat elemeztünk és abból jöttek az intuíciók – akkor a Sirály, Hamlet, Elektra mentén haladtunk –, az erre következő évben pedig pont fordítva. Most a kettő között keresem az egyensúlyt, a személyes jellegű elemzést keresem, nem az okoskodót. Azt tartom fontosnak, hogy megérezzük egymást, ha beszélgetünk – akkor ér ilyen élmény, amikor megérint a másik sorsa. Ez nem csak a színházban történhet meg, bármikor létrejöhet, akár futás közben is. Ennek csakis mi lehetünk az előidézői, ahogyan mi lehetünk önmagunk gátja is.
– Általában nagyon különböző korú, foglalkozású és lelki beállítottságú emberek vesznek részt a kurzusodon. Ez hogyan befolyásolja a közös munkát?
– Ha van egyfajta asszertivitásra való törekvése az embernek – meghallgatja a másikat, nem magát helyezi előtérbe –, akkor létrejön egy olyan közeg, ahol az ember válik fontossá. Az, ki hogyan gondolkodik. Nem a gondolatok megformáltságára értem ezt, hanem arra, mennyire tud valaki igazán önmaga lenni. Én ezt a helyzetet próbálom megnyitni a beszélgetések során. Nem létezik életkor, foglalkozás, csak keresés van. Akkor tudunk igazán dolgozni, ha nem ítélkezünk a drámában szereplő karakterek felett, hanem megismerjük a hozzájuk fűződő viszonyunkat. Sokszor az a baj, hogy nem merjük újraolvasni ezeket a szövegeket, és nem merjük igazán megismerni a karaktereket. A legmélyén Arkagyina és Trigorin is érzékeny, törékeny – csak erre rárakódtak saját félelmeik.
– A Sirály évek óta a műhelymunka egyik alappillére. Rendezést is láthatunk a következő évadban?
– Oroszországban és Magyarországon is fogok rendezni. A Sirályon az évad utolsó felében fogok dolgozni Szombathelyen. Debrecenben pedig felújítjuk az Idiótát (Dosztojevszkij A félkegyelmű c. regénye alapján – a szerk.), amellyel reményeim szerint Novgorodba megyünk a 25. Dosztojevszkij Fesztiválra. Ez azért nagy szó, mert Dosztojevszkij 200. születésnapját fogják, fogjuk ünnepelni.