Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Klassz a pARTon! Közönségbarát négykezesekkel készülünk - Interjú Simon Izabellával és Várjon Dénessel

Közönségbarát négykezesekkel készülünk – Interjú Simon Izabellával és Várjon Dénessel

Évről évre bővül a Klassz a pARTon! rangos közreműködőinek sora: idén a Simon Izabella– Várjon Dénes zongoraművész házaspárral. Most először játszanak majd együtt a Balaton-parti fesztiválon, ahol Izát tavaly már hallhatta a közönség.

- hirdetés -

– Emlékezetes volt az a tavalyi este Almádiban…
Simon Izabella: Hosszan izgultunk az eső miatt, és végül a vörösberényi Magtárban tartottuk meg a koncertet, de így is nagyon nagy élmény volt. Egy régi, ám gyönyörűen felújított magtárt kell elképzelni, vastag falakkal, és ablakmélyedésekkel, amelyekre a zongorától pont ráláttam.

- hirdetés -

Mozart zongoraversenyt játszottam, és ki tudja miért, a Figaro házassága jutott eszembe. Mintha díszletek között lettünk volna. Végig az volt az érzésem, hogy bármelyik pillanatban bekukkanthatna Mozart az ablakon.

– Mindketten a világ nagy fesztiváljainak és rangos koncerttermeinek visszatérő vendégei vagytok. Ezek a Balaton-parti helyszínek mások, más a közönség is. Ez ellazít, vagy esetleg éppen inspirál benneteket?

Várjon Dénes: Mindketten erősen kötődünk a Balatonhoz, ami nekem egy életérzés.Ma is ott élnek bennünk a gyerekkori nyarak.Ez már önmagában óriási pozitívum. Másrészt viszont a koncert mindig koncert. A helyszín az igényességen és a hozzáálláson nem változtat.

SI: Nekem nagyon sokat ad egy ilyen koncert. A levegőnek, a holdfénynek, az illatoknak különleges inspiráló hatása van:  minden érzékszervünk máshogy kapcsolódik be, mint egy zárt teremben, amihez egyébként szokva vagyunk.

– Nem zavarnak a szabadtér esetleges zajai?

SI: Nem. Kertes házban lakunk, és sokszor nyitott ablaknál játszunk. Megfigyeltem, hogy amikor a madaraknak valami jobban tetszik, akkor ők is rázendítenek.Ez mindig különösen jó érzéssel tölt el.

– A nagyzenekariaknál intimebb zenélés is megszokott nektek, hiszen előszeretettel foglalkoztok kamarazenével. Előadókként és szervezőkként egyaránt.

VD: Igen, évekkel ezelőtt indítottunk el egy koncertsorozatot és abból nőtt ki a Zeneakadémián minden novemberben megrendezésre kerülő kamara.hu fesztivál, amivel egyébként komoly távlati terveink vannak. Ezek nem szokványos koncertek, hangsúlyosan jelen van bennük az irodalom és a társművészetek. Mindig egy irodalmi mű köré építjük a programot, idén ez Proust Az eltűnt idő nyomában című regényének első kötete lesz.

– A kamara.hu vendégei olyan rangos, nemzetközi hírű művészek, akik jórészt zenésztársaitok, sőt, barátaitok is. A Klassz a pARTon ugyancsak neves közreműködői közül sokan Érdi Tamás zenésztársai. Ti is úgy érzitek-e, hogy nem egyszerűen meghívott előadók vagytok, hanem beletartoztok abba a körbe, amit a fesztivál alcíme úgy jelöl, hogy Érdi Tamás és barátai?

SI: Így érezzük. Annak ellenére hogy barátságunk mindössze néhány éves, nagyon sok közös szál köt össze bennünket és nagy örömmel megyünk a fesztiválra. Tényleg úgy van, hogy a szeretet egy mélyebb megnyílást hozhat, mint amikor ,,idegenként” összetalálkozunk egy zenésztársunkkal egy külföldi fesztiválon. Abból is lehet persze tartós barátság, és ez sokszor meg is történik, de egy baráthoz ,,hazamenni” játszani, az egészen más.

– Mit szerettek jobban- együtt zongorázni, vagy külön-külön? És négykezest vagy kétzongorást?

SI: Én nagyon szeretek Dénessel játszani.Egészen különleges mélységig jutunk el, amikor együtt játszunk. A négykezes műfaj persze sokkal nehezebb, mint a kétzongorás, mert az előbbinél egy hangszeren kell osztozni. Viszont hihetetlen pluszt ad az, hogy ennyire közel vagyunk egymáshoz.A szólózásban pedig az önmagunkra utaltságnak van egy különleges varázsa inspiráló ereje.

– Melyikőtök miben más? Kinek mi az erőssége?

VD: Szerintem Iza a kisebb részletek felől indul a nagy egész felé, én meg inkább fordítva.Először a nagyobb összefüggéseket keresem. És éppen ez a különbség tud nagyon gyümölcsözően hatni a közös játékunkban. Iza fantáziavilága végtelen, és amit csinál, az nem szűkíthető le a hangszerre. Azt mondanám, hogy nagyon “nem-zongorista zongorista”. Ezen azt értem, hogy nála a hangszer eszköz, nem csak abból indul ki, hanem még sok minden másból, és ez teszi olyan gazdaggá a játékát. A gyerekműsorai is ezért olyan különlegesek, akárcsak az, amikor énekesekkel dolgozik. Van egy olyan érzéke, ami nagyon ritka, bennem például egyáltalán nincs meg, hogy miközben a zongorával látszólag a háttérben van, megadja, létrehozza azt a közeget, amiben az énekes meg tud nyilvánulni.

– Iza Dénesről?

SI: Én sokszor tökéletesnek érzem amit csinál. Tényleg, mindig ámulok, amikor követem azt a különleges látásmódot, ahogyan a darabokhoz közelít, a hihetetlen gazdag asszociációs rendszert, amelyből felépít egy-egy művet.Lenyűgöző az a gyorsaság is ,ahogyan megtanul egy darabot, ahogy rögtön valahogy egyben látja az egészet.

– Csupa szép dolog, de vajon egymásnak kritikusai is vagytok? Megmondjátok, ha a másik játékában valami nem tetszik?

SI: Persze, de ez inkább olyasmi, hogy valamelyikünk esetleg kicsit másképp gondol valamit és akkor megbeszéljük, boncolgatjuk.Ez is egy izgalmas folyamat.

VD: Azért tudunk jól hozzászólni egymás játékához, mert nagyon ismerjük egymást. Tudjuk, hogy a másik mit keres, mit akar megvalósítani.Abban tudunk egymásnak segíteni, hogy amikor a másik a folyamatban elakad, hogy találja meg azt, amit kifejezni szeretne.

– Zenével kapcsolatban konfliktus nem is adódik kettőtök között?

VD: Dehogynem, a próbákon időnként nagyokat veszekszünk. De ez természetes, és furcsa is lenne enélkül.

– Vajon tudnátok-e ilyen harmonikus párost alkotni, ha a zenében ennyire meg nem értenétek egymást?

SI: Hát, azt nehezen tudnám elképzelni, hogy együtt éljek valakivel, aki zeneileg teljesen más.

– Két zongorista hogy gyakorol egy fedél alatt? Két zongorán? Vagy egy hangszeren, beosztva az időt?

SI: Négy zongora van a házban. Mindegyikünk magával hozta a gyerekkori hangszerét, ezekhez jöttek a közösen vásároltak. Két zongorának mindenképpen kell együtt lenni, hogy tudjunk kétzongorás darabot gyakorolni. Amikor a kislányunk megszületett, egyértelművé vált, hogy az nem megy, hogy a házban két különböző helyen szól a zene, és ő szegény a kettőt egyszerre hallja, úgyhogy volt a kertben egy lepukkant garázs, amit szépen átalakítottunk gyakorlóvá. Kicsi, de ideális hely ahhoz, hogy az ember külön tudjon vonulni.

Nagyon fiatalon, a zenének köszönhetően ismerkedtetek össze. Találkoztatok zenetáborokban, országos versenyeken. És aztán persze a Zeneakadémián. A pályátok párhuzamosan indult, de Dénest egy komoly siker röpítette magasba, amikor diplomaosztás után két héttel megnyerte Zürichben az Anda Géza Zongoraverseny első díját. Aztán megszületett a kislányotok, aki, mint mindig mondjátok, mindkettőtök számára mindennél fontosabb, de az édesanyját természetesen jobban leköti. És ez azért elvon a zongorától. Hogy dolgozod fel azt a lemondást, ami ezzel jár? Hogy neked nincs Kossuth-díjad, Liszt-díjad, mint Dénesnek?

SI: Én ezt a kérdést nem az anyaság oldaláról közelíteném meg, hiszen engem sokkal teljesebbé tett az élmény, hogy született egy kislányunk.Nagyon vártam a kisbabánkat, és azt mindannyian tudjuk, hogy az anyaság semmihez nem hasonlítható. Ugyanakkor a zenélést már pici gyerekkorunk óta velünk született hivatásunknak érezzük. Ugyanolyan szinten van az ember lelkében, vérében, mint az anyaság.Amikor Lincsit vártam, elhatároztam, hogy az ő szemében én kizárólag az ő anyukája leszek és nem zongoraművész.Bárhol játszunk, mindenhova elvisszük magunkkal. Ez nekem óriási öröm és biztonság.A kérdésre a válasz nekem máshol van, és ez természetesen nem a kettőnk kapcsolatára vonatkozik Dénessel, hiszen ő mindig támogat engem, hanem egy kicsit a nők nevében szólok.Sajnos még mindig nagyon erősen férfi központú társadalomban élünk. Egy nőnek mindig sokkal többet kell mutatnia ahhoz, hogy odafigyeljenek rá, pláne, ha  ugyanaz a hivatása, és még  ugyanazon a hangszeren is játszik, mint a társa. Nagyon fontos, hogy ez ne befolyásoljon abban, hogy mindig önmagam tudjak maradni, és ne akarjak soha azért mássá válni, hogy jobban meg tudjak mutatkozni.A világ szeret egybe olvasztani, és ez fokozottan igaz ha egy házaspárról van szó.Én azonban soha nem voltam az a beolvadós típus, mindig is fontos volt számomra, hogy megtartsam azt, aki valójában én vagyok. Jónéhány olyan előadás terve van a tarsolyomban ,ami nem hagyományos módon szólítja meg a közönséget, és nagyon erős együtt gondolkodásra hív.Legnagyobb örömömre az egyik, talán számomra a legfontosabb, a közeljövőben fog megvalósulni.

– Mivel készültök az idei Klassz a pARTon!-ra?

VD: Almádiban, a vízparton játszunk egy abszolút közönségbarát négykezes műsort: néhány Brahms keringőt, egy nekünk nagyon kedves Schumann négykezest, majd Ravel Lúdanyó meséit, amelyet mostanában Lincsivel szoktunk előadni, ő olvassa fel a meséket, és Debussy Kis szvitje lesz a végén. Ezen kívül részt veszünk egy beszélgetős műsorban Fischer Annie emlékére, Kárászy Szilvia zeneszalonjában, Széplakon.

– Személyesen ismerted Fischer Annie-t?

VD: Nagyon futólag, de sokat hallottam. Tizenkét éves koromtól jártam a Zeneakadémiára és onnantól a haláláig hallottam minden olyan koncertjét, amit Budapesten játszott. Azt hiszem, 1986-ban volt az utolsó. A következő évben, Londonban hallottam őt élőben utoljára, amikor Schiff András kurzusa után még két-három napot Londonban töltöttünk, és András elvitt a Queen Elizabeth Hallba, ahol Fischer Annie egy gyönyörű programot játszott. Ekkor két estén is együtt vacsorázott velünk.

– Milyennek találtad?

VD: Ő nagyon visszavonultan élt, pedig nem volt egy visszahúzódó karakter. Hihetetlenül kellemes, rendkívül szórakoztató és izgalmas társaság volt. Közvetlen, nagyon aranyos és elképesztő aura vette körül. Bennem a mai napig óriási tisztelet él iránta. Nagyon nagy személyiség volt.

– Dr. Székely Györggyel együtt ti vagytok a hagyaték őrzői. Miből áll ez és hogy került hozzátok?

SI: Nagyon jó barátunk volt a legendás mozgásterapeuta, Dévény Anna, aki sajnos, már nincs köztünk. Ő óriási Fischer Annie rajongóként kapcsolatban is volt vele. Vásárolt egy jó minőségű kazettás magnót, beült a Zeneakadémia orgonaülésre, és minden egyes Fischer Annie koncertről felvételt készített. Anna azt mesélte nekünk, hogy ugyan ez nem lett kimondva, de neki volt egy olyan érzése, hogy Fischer Annie tudott erről. Van tehát ez a csodálatos hanganyag. Másrészt rengeteg fényképet adott Annának rendezésre. Ezek ott maradtak nála. Privát fotók ugyanúgy vannak ebben a gyönyörűen összerendezett anyagban, mint hivatalos koncertképek. Annának kutatói engedélye is volt, és nagyon komoly gyűjtő munkát végzett: elment levéltárakba, koncerttermekbe, mindenhova, ahol anyagokhoz hivatalosan hozzáférhetett. Fischer Annie gyerekkorától haláláig összeszedte az összes koncertműsort, újságcikkeket vágott ki, kritikákat gyűjtött össze. Mindezt Annától hárman örököltük meg: dr.Székely György és Dénessel mi ketten.

Mit fogtok játszani az emlékkoncerten?

VD: Nagyon nehéz választani, mert mindent gyönyörűen játszott. De arra gondoltunk, hogy egy Schumann mű mindenképp hangozzon el. Ehhez ugyanis hihetetlen érzéke volt. A schumanni zene változékonyságát egyszerű természetességgel tudta megragadni. Schumann, mint egy alakváltó, hol Eusebius-ként, hol Florestanként írta alá a darabjait, sőt, harmadiknak még kitalálta Raro mestert is, aki egy fajta egységet teremt a kétféle karakter között. Fischer Annie-nak a sajátja volt ez a végtelen fantáziavilág és E.T.A. Hoffman féle világ, akárcsak az, ahogy Schumann átfordul egy pillanat alatt egyik állapotból a másikba, vagy ahogy egy árnyékban szinte megszületik a másik személyiség. Mindezt ő hihetetlen erővel tudta tolmácsolni. Életem egyik legnagyobb koncertélménye volt, amikor Schumann fisz-moll szonátáját hallottam tőle Londonban. Olyan belső, ellentmondást nem tűrő kifejező erővel tört ki belőle a darab, hogy amikor befejezte,  Schiff András felugrott. Soha nem láttam ilyennek, ő nagy kritikus, és nagyon tud lelkesedni, de nem úgy, mint ott, akkor. Felpattant és szinte őrjöngve tapsolt. Ilyen nagy hatású volt az az előadás.

Simon Izabella és Várjon Dénes - fotó: Kondella Misi
Simon Izabella és Várjon Dénes – fotó: Kondella Misi

– Készülve a siófoki emlékidézésre, hallgattok Schumannt Fischer Annie-tól?

VD: Most nem, de mi ezeket a felvételeket jól ismerjük. A Hungarotonnak ezekből az úgynevezett kalózfelvételekből készült kiadványát mi szerkesztettük, és akkor is, meg régen, Annával is, rengeteget hallgattuk. És ennek az anyagnak az ismeretében megbizonyosodtunk valamiről, ami szerintem fontos. Úgy gondolom, hogy a mai digitalizált világban egy fals igényrendszert alakítottunk ki. Ha ma lemezt készítünk, abban nem maradhat benne egy rossz hang, sávokból össze lehet vagdosni bármit. Jó, Fischer Annie is sokat vagdosott, de az ő igazi attitűdje mégsem a lemezstúdióban nyilvánult meg, hanem akkor, amikor a koncertjein szabadon engedett valamit, ami abban a pillanatban született meg. Csak a lényegre koncentrált. Csak arra, ami neki fontos volt. És ha megnézem a régi nagy zongoristákat, például Alfred Cortot egy-két mikrofonnal feljátszott egy-egy darabot, szinte vágás nélkül. Vannak benne rossz hangok, vannak benne félreütések és mégis ötszázszor meghallgatjuk, mert az a felvétel sokkal többet felmutat a darabról és sokkal többet elárul arról, hogy ő milyen volt. Sőt, ha többször meghallgatom, minden alkalommal tud valami újat mondani, mert nem egy mechanikus, hanem élő dolgot hallgatok. Ezért én úgy gondolom, nagyon fontos, hogy ezeknek a legendás előadóknak az emlékét ápoljuk, és hogy a mai fiataloknak, akik őket nem ismerhették, átmentsünk valamit ebből a megközelítési módból és hitrendszerből. Mert ez hit is volt, hit abban, hogy milyen az igazi zenélés.

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Ne maradjon le semmiről!

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.

A feliratkozással elfogadom a Papageno Consulting Kft. adatvédelmi tájékoztatóját!