Pauk György a magyar hegedűiskola egyik legnagyobb élő képviselője. 1956-ban elhagyta Magyarországot, lakhelye régóta London. A világhírű hegedűművész a Zeneakadémia Kamarazene Tanszékének meghívásának eleget téve március utolsó hetében mesterkurzust tartott az intézményben, június 17-től pedig az I. Kodály Zoltán Nemzetközi Zenei Verseny zsűrijének elnöke lesz. Egy délutáni kurzusa után beszélgettünk zenei nevelésről, a tehetség kibontásáról, arról, hogy milyen a jó karmester, és szó esett a Solti Györggyel közösen nézett futballmérkőzésekről is.

- hirdetés -

Már nagy izgalommal várom az idei Kodály Zoltán Nemzetközi Zenei Versenyt Debrecenben. Kodályhoz személyes kapcsolat fűz, hiszen tanárom volt itt, a Zeneakadémián. Akkoriban, úgy 1953–54 környékén volt egy kvartettünk, szóltunk neki, hogy hallgasson meg minket. Beleegyezett, és el is mentünk hozzá, eljátszottunk egy darabot, majd sóhajtott egyet, és csak annyit mondott, hogy: igen, a zene. Később persze pár útravalóval is ellátott minket.

– Milyen tanár volt Kodály?

– Őszintén szólva, nem volt túl jó. Elképesztő feje, komoly tudása volt, csak épp átadni nem tudta, mert azt feltételezte, hogy a növendékek is hasonló ismeretanyaggal rendelkeznek. Nem volt kedves, sőt kifejezetten mogorva ember volt. Tiszteltük, de féltünk is tőle. Senkit nem engedett magához igazán közel, legalábbis a diákok közül. Viszont a róla elnevezett módszer úttörő jelentőségű a szolmizáció miatt, azért, mert énekelteti a fiatalokat. Én is énekeltetem a tanítványaimat, mert segíti a hangszeres játékot is; az ember ettől jobban, tisztábban hallja magát, ez rendkívül fontos. Olyan, mint egy fülmosás.

– A Kodály-módszer világszerte elismert metódus. De mennyire tudják bekapcsolni nemzetközi viszonylatban az oktatásba?

– Nem igazán. Ismerik, szeretik, valóban nagyon elterjedt Angliától egészen Japánig, de nem képezi a mindennapi tanítás részét. Én állandóan használom. És tudja, nemcsak a tiszta hallás miatt, hanem azért is, mert megtanít jól lélegezni. Amikor beszélünk, akkor lélegzünk, amikor kell, a hegedűjáték közben ez ugyanilyen fontos.

– Régóta tanít. Ön szerint mi az, ami leginkább átadható a diákoknak?

– Amikor a szólópályám beteljesedett és megengedhettem magamnak, hogy ne minden koncertet vállaljak el, megkeresett a London Royal Academy, hogy tartsak kis létszámú kurzusokat kivételes tehetségű fiatal hegedűsök számára. Amióta teljesen visszavonultam, valóban a tanítás lett az életem célja. Mostanában is csak 5-6 növendéket vállalok, de mesterkurzusokat tartok még Európában.

Visszatérve a kérdésére, az egyik lényeges szempont például a hangerő. Lehet érzékelni, hogy ebben a kis térben, ahol most ülünk, az előbb hallott hegedűjáték mennyire érvényesülne egy nagy koncertteremben. Ha azt szeretnénk, hogy a közönséghez eljusson a zenei mondanivaló, akkor egy picit mindig túloznunk kell. Számtalan koncertet adtam már életemben, rengeteg országban, városban léptem fel a legnagyszerűbb karmesterekkel és zenekarokkal. Ezen tapasztalatokat szeretném elsősorban átadni az utánam jövő nemzedékeknek.

A hangszertudás elengedhetetlen. Nézze meg, milyen magas technikai képzettséggel rendelkező művészek jönnek Ázsiából. Miért? Mert jól tanították őket és szorgalmasak. Mi Európában le vagyunk maradva. Nálunk, hegedűsöknél ez különösen fontos, hiszen hegedülni nehéz. Egyszerre kell légiesen könnyednek tűnni és közben kemény fizikai munkát végezni. Gondoljon bele, néha több órán keresztül kell természetellenes pózban játszani!

– És mikor születik meg az a bizonyos plusz, amitől egyedivé válik az interpretáció?

– A tehetségtől. Azt fentről kapjuk. Én minden diákomat arra buzdítom, hogy tegyen fel kérdéseket. Miért így kell ezt a darabot játszani? Miért ilyen tempóban? Miért nem lehet másképp? És ha ennek következtében megpróbál új utakat keresni, akkor előbb-utóbb megtalálja a saját hangját, méghozzá úgy, ahogyan az a személyiségéhez a legjobban passzol.

– Öntől gyakran kérdeznek a növendékei?

– Sokszor félnek, és nem merik feltenni a kérdéseiket. Ez pedig helytelen…

– Készül az I. Kodály Zoltán Nemzetközi Zenei Versenyre, ahol a zsűri elnöke lesz. Az interjú előtt említette, hogy 127 jelentkezőt hallgatott már meg. Ilyenkor az egyéniséget, a saját, egyedi stílust is figyeli vagy kizárólag a technikai tudásra koncentrál?

– Versenyen egyértelmű, hogy az utóbbi a lényeges, hiszen ez az, ami mérhető. Aki ilyen megmérettetésen részt akar venni, annak muszáj nagyon magas szinten játszani. Később azonban, amikor már szinte tökéletes technikával rendelkező versenyzők között kell dönteni, akkor már mi, a zsűri tagjai is azt nézzük, hogy mitől különlegesebb, mennyiben másabb ő, mint a többi. Képes-e valódi személyiséggé válni? De hogy egy felcsendülő darab, mitől lesz egészen jó és katartikus, azt sajnos néha mi magunk sem tudjuk…

– Viszont szinte azonnal meg lehet érezni…

– Az előbb említett 127 felvétel első két perce után meg tudom mondani, kikben van benne a tehetség, amit ha továbbfejleszt, sikeres művésszé válhat. Ezt például egy Bach-részlet előadásánál rögtön lehet hallani.

– Sokat változott az elmúlt ötven évben a hegedűjáték? Mennyiben más ma az előadói stílus?

– Én régimódi zenész vagyok. Úgy látom, hogy ma minden elsősorban a show-ról és a külsőségekről szól. Elképesztő technikai tudás, nagyobb hangerő és sokkal gyorsabb tempó. Ettől még természetesen születhetnek jó produkciók, de a zene lényege szerintem nem ez. A személyiség a kulcsfogalom. Hogy miben rejlik a titok, na ez az igazán fontos kérdés. Ugyanez a karmestereknél is megfigyelhető. Némely karmester hatalmas mozdulatokkal, széles gesztusokkal operál, mégsem jön át, hogy mit is akar épp hallani a próbán; másoknál pedig semmi cirkusz, semmilyen nagy felhajtás, csak a legalapvetőbb kézmozdulatok, és mégis megtörténik a csoda. És ezt a zenekarban ülő muzsikus érzi. Ha egy kimagasló tehetségű dirigens irányítja az együttest, egészen másképp, sokkal jobban játszanak, a lelküket képesek kitenni ilyenkor. A zenekari zenészek rögtön észreveszik, ha a karmesternek komoly zenei mondanivalója van. Elég megmagyarázhatatlan, de így van. Számomra ilyen Bernard Haitink, Claudio Abbado és Simon Rattle, vagy Magyarországról Ferencsik János.

– Nem hiányzik a koncertezés?

– Nem, már eleget koncerteztem. Idősebb korra sajnos mi, művészek lelassulunk kicsit. Már nem úgy működik a fejünk, a kezünk, és én ezt a pillanatot már nem akartam megvárni. Nem is beszélve a sok utazásról.

– Több kortárs mű bemutatója fűződik a nevéhez. Hogyan került közel önhöz a 20. századi zene?

– Ez egyértelműen annak köszönhető, hogy Londonban élek. London a nemzetközi zenei élet egyik központja, több híres komponista aratta itt élete legnagyobb sikereit. Szerencsémre én pont egy olyan ügynökséghez kerültem, ahol többek között Penderecki, Lutoslawski is volt. Megismerkedtünk, közel kerültünk egymáshoz, olyannyira, hogy később többször együtt is zenéltünk. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen nagy formátumú alkotókkal találkozhattam; az egyik legnagyszerűbb élményem az volt, amikor Londonban bemutattuk Lutoslawski Hegedűversenyét az ő vezényletével. Kivételes pillanat volt, a 20. század egyik legkiválóbb zeneszerzője. Ugyancsak Londonban alakult ki nagyon szoros kapcsolatom Solti Györggyel. Vele nemcsak együtt muzsikáltunk, de szombatonként közösen néztük a futballmérkőzéseket, a „Match of the Day” mindig különleges esemény volt.

– Azonban mégis a bécsi klasszika darabjait tartja a legnehezebben eljátszható műveknek. Miért?

– Mert mindenki ismeri. Általában két zeneszerzőt szoktam ilyenkor említeni: Mozartot és Schubertet. Vagy ott van Beethoven Hegedűversenye. Ilyenkor egyszerűen meztelenül áll az ember a színpadon, nem lehet hibázni, mert rögtön észreveszi a közönség. Ugyanez a helyzet Mozartnál is. Brahmsnál már egy picit elbújhatunk a zeneszerző mögé. Bartóknál pedig még jobban.