„Amikor a telefonomat nyomogatom, dolgozom.” – mondogatom folyamatosan a családomnak, és magamnak is. De vajon művészként tényleg naponta órákat kell töltenem posztok írásával, figyelésével? Aki nincs fent a Facebookon, az tényleg nem is létezik?
Az online térben való jelenlét időigényes.
Facebook, Instagram, YouTube, Spotify, es egyéb internetes portálok figyelése, és sajátjaink tartalommal való feltöltése naponta szinte észrevétlenül több óránkat veheti el. Valóban szükség van erre?
Azt gondolhatnánk, ha elég jó vagy, nem. Elég egy honlap, mint húsz évvel ezelőtt, ahol a közönség, az ügynökségek vagy a kulturális élet döntéshozói tájékozódhatnak. Miért van akkor mégis a legnagyobb sztároknak is Instagram- és Facebook-oldala?
Az online jelenlét mára a kulturális életben is elengedhetetlenné vált. Ennek több oka is van.
Egyrészt a közönség igényeinek kielégítéséhez ez is hozzátartozik. Az emberek szeretnek a Facebookon, Instagramon és a többi internetes portálon szemezgetni. Üres időnkben legtöbben magunk is különböző online felületeken időzünk. Ráadásul kedvenceinkről vagy kedvenc témáinkról minél több információhoz szeretnének jutni, hogy közelebb tudjuk őket magunkhoz, valamint eljussunk az adott művész, zenekar, karmester koncertjeire, előadásaira. Másrészt maguk az együttesek, művészek, előadók, zenekarok is így érhetik el legkönnyebben a közönségüket.
De mi is kell ahhoz, hogy megtaláljanak? Valóban ingyenes ez a látszólag ingyenes marketing lehetőség?
A Facebook bizonyos szempontból megelőzte a többi portált. Vagy mondhatnám úgy, az internetes újságoknak, honlapunknak rendelkezniük „kell” Facebook-oldallal, ahova tartalmakat szintén feltöltik, így növelve saját látogatottságukat, olvasóik számát vagy rajongótáborukat. (Bár a „rajongó” szó a pop-kultúrából ered, de miért is ne lehetne valaki rajongója egy írónak, zenekarnak, vagy bármilyen művésznek?)
Ahhoz viszont, hogy egy oldal beinduljon, tőkére is szükség van. A tartalmak megjelenítését ugyanis ezek az internetes portálok erősen befolyásolják. Bizonyos összegek ellenében juttatják el azokhoz, akiket valóban érdekel. Egy ezres rajongótáborral rendelkező oldal egyetlen posztját első körben nagyjából hetven embernek juttatja el a Facebook, mely szám a like-ok és megosztások függvényében jelentősen megnövekedhet. A nagy számok törvénye azonban azt mutatja, érdemes (vagy muszáj) pénzt áldozni arra, hogy egy oldal beinduljon, valóban látogatott legyen. A többi sajtóorgánumon való megtalálhatóság javarészt kapcsolati tőke kérdése, illetve nagyban függ attól, mekkora várható látogatottságot hozhat majd a tartalom az adott oldalnak. Egy világszínvonalú produktum néha meglepően kevés pénzmozgással hatalmas tömegeket érhet el.
Az online térben töltött idő azonban általában rövid. Az íróknak „százszavas” vagy egyperces műveket érdemes feltölteni (Örkény valamire ráérezhetett…), és bizony a zenekaroknak, zenészeknek is lehetőség szerint minél rövidebb beharangozókkal kell a közönséget megfogni. Aminek a nehézségeiről és megkérdőjelezhetőségéről már az első részben bővebben beszéltem.
A jelenléthez ráadásul az időn és pénzen kívül szükség van még valamire, és ez az imázs.
A kép, amit láttatni akarunk magunkról. Az imázsépítés szinte észrevétlenül kúszott be a kultúra területére. A puszta jelenlét ugyanis koncepció nélkül nem igazán hoz eredményt. Fontos a koherens, felépített tartalom, amivel célunk van. Milyen képet szeretnénk magunkról alkotni? Ki a célközönségünk? Mi a fő profilunk? Hol szeretnénk megjelenni?
A gazdasági, PR kommunikációs és marketing szakemberek most biztos mosolyognak, hogy ez egyáltalán bármilyen szinten is újdonság lehet még valaki számára. Pedig a kulturális élet területén az eladhatóság eme formája sokak számára bizony ingoványos terület.
A fotók, videók, hangfelvételek, imázsfilmek készítése mára alapvető része lett a kommunikációnak. A Concerto Budapest 2018-as imázsfilmjére azért figyeltem fel, mert sok szempontból különbözik a „hagyományos” vagy általunk megszokott imázsfilmektől. Először is több, mint 12 perc. Ez azért különös, mert ahogy az előző részben ezt már megírtam, a figyelem fenntartása már egy 2-3 perces videónál is komoly feladat. Ezt a videót megtekintve azonban az ember világosan látja a zenekar vezetőjének, a nemrég Kossuth-díjban részesült Keller Andrásnak az életútját, belelát a zenekar mindennapjaiba, és elképesztően sok valós tartalommal, magas minőségű koncertfilm-részlettel találkozhat. Végül pedig megkapjuk az együttes önmaga és a film által közvetíteni akart üzenetét:
„Adjuk meg a lehetőséget minden hangnak, hogy gyönyörű, teljes, igaz életet élhessen. A hang, az nem termék. Az élő szövet. És ez a hang, ez mi magunk vagyunk egyben. Ez a mi megtestesülésünk.”
Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy hatvan másodpercben könnyebb egy üzenetet átadni, mint tíz percben. Mindegyik műfajnak megvan a maga nehézsége. Egyetlen percben a klasszikus zeneipar által megszokott konzervatív, dokumentarista gondolkodással szinte lehetetlen bármit közölni.
A szemléletváltásnak pedig megvannak a maga kockázatai. Vajon eljut-e az új, formabontó üzenetünk a hagyományosabb kommunikációs módhoz szokott közönségünkhöz? Szükség van-e egyáltalán a kultúra területén egyperces imázsfilmekre?
Szerencsére erre a kérdésre 2017-ben egyértelmű választ kaphattunk, amikor a Bartók Világverseny imázsfilmje három nemzetközi nagydíjat is elnyert.
Ezt az imázsfilmet látva megbizonyosodhatunk arról, hogy mennyire sokrétű üzenetet lehet 60 másodperc alatt a közönséghez eljuttatni. Akár egy haiku. A maga kötött (jelen esetben időhöz kötött) formáján belül a lehető legtöbbet mondani. Vajon Fodor Ákos-e a nagyobb költő vagy Szabó Lőrinc? Novellát jobb olvasni vagy regényt? Mindannyian tudjuk, hogy ezeknek a kérdéseknek gyakorlatilag semmi értelme. Mást lehet megmutatni egy haikuban, mást egy szonettben, mást egy novellában és mást egy regényben. A két említett imázsfilm között azonban van egy érdekes összekötő kapocs: mindkettő Szabó Stein Imre nevéhez fűződik. Ami számomra azért jelentős dolog, mert felhívja a figyelmemet arra, hogy egy kivételesen jó szemmel rendelkező, kreatív, merész, tehetséges ember valójában bármilyen terjedelemben képes elmondani, amit szeretne. Egyszerűen különböző eszközöket használ. Mi van akkor, ha egy zenekar, intézmény, együttes az imázsát egyetlen emberhez köti? És mi a helyzet a szólistákkal, szabadúszókkal?
Mítoszok és mitikus alakok mindig is voltak a művészet területén.
A zenetörténészek Liszt Ferencet nevezik az első popsztárnak. Sármos megjelenésével, hosszú, lobogó hajával, fekete ruhájában megjelenve a hölgyrajongók sorra aléltak el a koncertjein, mi több, fehérneműket dobáltak a színpadra, vagy önkívületben visítoztak, akárcsak ma egy pop- vagy rockkoncerten. A sztárok köré fonódó, sajtó által megteremtett „álomkép” azonban mára a legkisebbek életének is részévé vált. A Facebookon, Instagramon valójában minden egyes ember akarva-akaratlanul a saját imázsát építi. És ha megfigyeljük például Anna Netrebko Instagram-oldalát, a legtöbb képen valamilyen extravagáns öltözékben jelenik meg, sokszor a családjával együtt. Mindamellett, hogy világelsők között van csodálatos hangjával, egyfajta divatikon-családanyaként is funkcionál, amivel fenn tudja tartani az Instagramon időzők érdeklődését.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Vagy ott van Hauser, aki rendszeresen mezítláb csellózik, hol egy faágon ülve, hol a víz közepén, feltűrt nadrágban. Hozzá jellegzetesen csücsörít, kacsintgat és szemöldököt húzogat, sok örömet okozva ezzel hölgyrajongóinak. Ezek a megjelenések sokkal inkább szólnak az adott zenész imázsáról, mint valójában a művészeti tevékenységéről.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
És akkor el is jutottunk a különcség valamint a botránykeltés témaköréhez. Az emberek mindig is kíváncsiak voltak a botrányos viselkedésű, megjelenésű emberekre. Ennek a pszichológiai háttere meglehetősen összetett, a mi szempontunkból most nem is annyira lényeges. A botránykeltés figyelemfelkeltő hatása megkérdőjelezhetetlen. Botrányhősök mindig is voltak. Az utóbbi száz évben kulturális területen inkább a könnyűzene irányába tolódott a hangsúly, bár a kortárs képzőművészet és talán a színházi rendezők is igyekeztek vagy igyekeznek sokszor ezekkel az eszközökkel maradandót alkotni.
Mindenesetre az utóbbi időben feltűnt, hogy számos olyan intézmény is botrányba keveredik, akikre eddig ez nem volt jellemző. Gondoljunk csak az Operaház Porgy és Bess előadása körüli jogi vitára az énekesek bőrszínét illetően, az érzékenyítés témakörét érintő Billy Elliot előadásra, vagy a Meseország mindenkié című könyv kiadásával kapcsolatos acsarkodásra. Távol álljon tőlem azt állítani, hogy ezek az intézmények, könyvkiadók szándékosan generáltak maguk körül vitát, mégis érdemes megnézni, hogyan növelte a jegyeladásokat, illetve az említett mesekönyv eladási számait a körülöttük kialakuló feszültség. És ugyanígy elgondolkozni azon, hogy miért tudjuk a miniszoknyában és tűsarkú cipőben zongorázó művésznő nevét, szemben azzal, aki teljesen átlagos kinézettel érkezik a színpadra.
Hozzáteszem, ezek az eszközök nem mindig a hiánypótlást szolgálják.
Tehetséges, világszínvonalú művészek is megjelennek feltűnő ruhában vagy teszik magukat megkülönböztethetővé a megjelenésük által. Észrevehetővé válni nem könnyű. Karinthy Frigyes A cirkusz című novellájának főhőse, a hegedűművész, végül csak egy kötélen táncolva a cirkuszban tudja igazán sok ember előtt eljátszani az általa oly hőn szeretett melódiát. Máskülönben nem figyel rá senki…
A kérdés tehát annyi, beilleszthető-e az illető művésznek, intézménynek, kiadónak, rendezőnek az imázsába egy-egy ilyen „botrány”, különcség, illetve hogy hosszú távon milyen hatással van ez a közönség megtartását illetően.
Reményeim szerint a minőség azért elsődleges célkitűzés maradhat, és nem kell több pénzt vagy időt fordítani marketingre, mint a művészek megélhetésére és a számukra művészileg ideális körülmények, a szakmaiság megteremtésére. A megoldás valószínűleg a magasszintű, „aranyfedezettel rendelkező”, azaz tartalommal koherens kommunikációban rejlik, és remélhetőleg nincs szükség a Karinthy által megírt cirkuszra ahhoz, hogy az emberekhez szólni tudjunk, mi művészek.
A véleményekre továbbra is kíváncsi vagyok. Jövő héten folytatom a témát: Streaming a pandémia alatt és után, avagy hozott-e tartós magatartásváltozást a világjárvány a közönség koncerthallgatási szokásaiban? Visszatér-e a „régi” élet?
