Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Kultúrpanda Művész-lélek-tan: Egy éve a hullámvasúton /tanulmány és interjúlánc/

Művész-lélek-tan: Egy éve a hullámvasúton /tanulmány és interjúlánc/

Mi is az az interjúlánc? Vegyünk tíz előadóművészt, köztük színművészt, zenészt, táncművészt, és kérdezzük meg őket, nagyjából három percben foglalják össze, hogyan is élték meg az elmúlt egy évet.

- hirdetés -

A megkapott videókat szabdaljuk darabokra, és fűzzük őket egymásra, egyik gyöngyszemet a másik után, pusztán tartalom alapján. És félórában megkapjuk „A Művészt”, aki egyszerre férfi és nő, családos és egyedülálló, introvertált és extrovertált, beszédes és csöndes, előre- és visszatekintő, kétségbeesett és reménykedő, racionális és érzelmes.

- hirdetés -

Ide kapcsolódik:
Leértékelt kultúra – Most a túlélést biztosítja, hosszú távon megöl az online közvetítés?

Következzen először is a videó:

A változás pszichológiája

A pandémia ideje alatt nagyjából minden ember ugyanannak a lelki hatásnak lett kitéve, ez nem más, mint a változás. Egy óriási, hirtelen, sokkszerű változás, ami ráadásul halálfélelemmel is társul. Kübler-Ross svájci pszichiáter és David Kessler amerikai gyászszakértő közös tanulmányaik során arra jutottak, hogy a haldoklás, a gyász, illetve bármely nagyobb sorsfordító változás esetén az emberek hasonló érzelmi reakciókat élnek át. Ezek a fázisok a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió és végül az elfogadás. Ezek a megküzdési stratégiák persze egyáltalán nem tudatosak, és benne is ragadhatunk egyik vagy másik fázisban, ha túlságosan nagy sokk ér minket, vagy nincs, aki vagy ami átsegítsen a kritikus pillanatokon. Ha a világban zajló érzelmi folyamatokat figyeljük, amire a közösségi oldalaknak köszönhetően széleskörű rálátásunk van, kristálytisztán látszik, ki melyik fázisban van éppen egy-egy megszólalásakor.

Természetesen azokat a rétegeket érintette lelkileg a legsúlyosabban a járvány, akik egzisztenciális válságba is kerültek.

Ebbe a csoportba tartoznak a művészek is. És mivel lelkileg nagyon érzékeny embercsoportról beszélünk, érdemes, és kell is külön foglalkozni azzal, milyen mentálhigiénés állapotba kerültek, kerültünk mi, művészek ezalatt a bő egy év alatt.

Az interjú

A videón megkérdezett művészek válaszaiból szépen kirajzolódik, mennyire erőteljes volt az első fellélegzés után – ami nyilvánvalóan az általános kimerültségnek köszönhető – a remény, hogy ennek hamar vége lesz. Bábel Klára hárfaművész, Molnár Anna énekművész és Tóth Vajna Zsombor orgona- és csembalóművész is egyértelműen azzal indítanak, hogy még örültek is egy kis pihenőnek, mert épp nagyon fárasztó időszakot tudhattak a hátuk mögött. „Csak néhány hét, és vége lesz” – nyugtatta magát Ferencz Gabriella színművész, miután ráébredt, hogy a pihenő kicsit hosszabb a vártnál.

A düh, az agresszió és bűnbakkeresés a Pétery Melinda táncművész által említett közösségi médiából nagyon hamar ömleni kezdett mindannyiunkra, és ugyanezeket az érzelmeket váltotta ki belőlünk. A falak, amelyekbe a művészek ütköztek, a feleslegessé válás érzése, „az, hogy parkolópályára lettünk állítva” – ahogy ezt Ladinek Judit színművész is kifejti –, kiben fájdalmat, kiben szomorúságot vagy inkább dühöt váltott ki. Valószínűleg sok elhamarkodott döntés is született ebben az időszakban, hiszen a művészek – és

fontos itt kiemelnem, hogy leginkább szabadúszó művészekről beszélek

most – teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Sajnos az életre szóló pályaelhagyás vagy egy biztonságosabb, ámde korlátozottabb út választása elkerülhető lett volna, ha a biztonság legapróbb csírája fellelhető a minket körülvevő világban. Ám a világ ugyanúgy sokkos állapotban volt. Változáskezelésből valamennyi ország élesben vizsgázott. Angliában ébredtek a szabadúszók a leghamarabb. Ahogy egy korábbi cikkemben már említettem, a Freelancers Make Theatre Work mozgalom teljesen alulról szerveződve összegyűjtötte a szabadúszó művészeket.

Freelancers Make Theatre Work mozgalom - forrás: Kultúrpanda
Freelancers Make Theatre Work mozgalom – forrás: Kultúrpanda

Bárki regisztrálhatott, bevallom, én is megtettem, és bár magyarországiként nyilvánvalóan semmire sem vagyok jogosult, kapom a hírleveleket, és érdeklődve figyelem az előrelépéseket, hogy a mozgalom tagjai hogyan is tudják a parlamenti képviselőkön keresztül jelezni, hogy léteznek, gondjaik vannak, segítségre van szükségük.

Mi Magyarországon vajon hányan vagyunk? Hány szabadúszó művész van?

Jó lenne tudni a kérdésre a választ. Érdemes lenne elgondolkodni, hogyan lehetünk ilyen sokan ennyire egyedül.

Művész-lélek-tan

Nagyon fontos itt valamiről nyíltan beszélni. Aki előadóművészeti pályára áll, hat-hétéves korától kezdve szorgalmasan gyakorol. Sokmindent félretesz azért, hogy később a színpadon elröpíthesse az embereket a művészet szárnyán egy varázslatos világba, amely mindannyiunkat, nézőt és művészt egyaránt gazdagabbá tesz. Az előadóművész-palánta tehát otthon ül és hosszú órákon át csiszolja a technikáját, vagy a balett-teremben tréningezik, éppen úgy, mint egy versenysportoló, amikor az összes többi gyerek önfeledten játszik. Folytatódik ez a kamasz-évek alatt is. Mindeközben hihetetlen önfegyelemre tesz szert, az érzelmeinek és a saját testének teljes kontrollálására, a fájdalom tűrésére. (A fizikai fájdalom a testben a tánc során talán többek számára ismert, mint az ujjbegyek, karok, nyak, ajkak vagy akár lábak fájdalma a hangszeres zenészeknél.)

Fazakas Júlia: Hatvankettedik parafrázis, Daria Petrilli- Flamingóvirág magányossága
Fazakas Júlia: Hatvankettedik parafrázis, Daria Petrilli- Flamingóvirág magányossága

Az énekesi pályával kapcsolatban Edita Gruberova egy interjúban kifejtette, hogy az egyetemi évei és utána az egész karrierje bizonyos szempontból olyan fegyelmezettséget, összeszedettséget és önuralmat követelt tőle, mintha a „művészet zárdájában” élne. A sok fellépés miatt egyáltalán nem éjszakázott, még csak nem is kiabált, hogy óvja a hangját. Ez az a része az előadóművészek világának, amit a néző nem lát, sokszor nem is tud.

A látszólag „bohém” művészvilág valójában sokkal inkább hihetetlen tűrőképességgel és kitartással rendelkező, fegyelmezett és alázatos emberek sokaságát jelenti.

Megküzdési stratégiák

Jónéhányan az alkotásba „menekültek” ebben az embert próbáló időszakban. Keönch László Farkas ütőhangszeres művész éppen a világjárványnak köszönhetően, a rajzoláson keresztül ébredt rá, mennyire fontos a zenélésében is maga az „alkotás”, hogy a semmiből valamit teremtsen. Fazakas Júlia színművész parafrázisai önmaga számára is meglepően nagy nyilvánosságot kaptak. Ezekkel a műalkotásokkal a művészek egyszerre gyógyították a saját lelküket a világ rémült és sebzett lelkével.

Új értelmet nyert a család fontossága, erről Bodrogi Éva énekművész és Szászvárosi Sándor viola da gamba művész gyönyörűen beszél, valamit a tanítás, amely szinte minden aktívan tanító művész életében meghatározóvá vált.

Fazakas Júlia: Hatvanhetedik parafrázis
Fazakas Júlia: Hatvanhetedik parafrázis

Ezek az utak a mélyponton túl nyugodtan nevezhetőek olyan megküzdési stratégiáknak, melyeket a későbbiekben is jól használhatunk majd. Tanultunk ebből a helyzetből rengeteget. Ám az elfogadásig sajnos lehetetlen eljutni, hiszen a bizonytalanság, az egzisztenciális kérdések és a halálfélelem gondoskodnak róla, hogy ne szállhassunk le az érzelmi hullámvasútról, melyen már több, mint egy éve ülünk, mi művészek éppúgy, mint az emberiség többi része. Csak talán a művészek néma kiáltása nem hallatszik eléggé a tömeges pánik keltette zűrzavarban.

Érdemes végignézni a videót. Tíz művész, tíz ember, tízféle út, tíz üzenet. És talán az egész mégis egyetlen hang: Mi itt vagyunk. Reménykedünk, küzdünk, várunk, összeomlunk, mindeközben próbálunk készek maradni arra az estere, ha a kulturális élet egyszercsak feltámad, hogy újra a megszokott színvonalat tudjuk nyújtani szeretett közönségünknek. Vajon sikerülhet?

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.