Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Kultúrpanda Táncosok az eltűnt idő nyomában – interjú Bodor Johannával

Táncosok az eltűnt idő nyomában – interjú Bodor Johannával

Térdelek a színpad közepén, előttem áll egy halk szavú, ámde megnyugtatóan határozott, fekete hajú, törékeny termetű koreográfusnő, aki pontosan tudja, mit akar. Célirányosan adja ki az utasításokat, nem próbálgatja a dolgokat, nem variálja a mozdulatokat, pedig nincs könnyű dolga. A „Nagy kép” koreográfiáján dolgozik épp, nagyjából hatvan emberrel a színpadon. 2015-öt írunk, Erkel Színház: az Aida bemutatójára készülünk.

- hirdetés -

A mozdulatok, amiket tőlünk, énekesektől kér, kifejezőek, letisztultak, és – nagy megkönnyebbülésemre – nem akadályoznak az éneklésben. Mai napig emlékszem: jobb tenyerem kifelé fordítva az arcom előtt egy teljes kört leírok a karommal, aztán az ökölbe szorított kezem a szívemre teszem. Ez volt a szolgák mozdulata. Mintha a fényt a szívembe zárnám.

- hirdetés -

Ide kapcsolódik:
Művész-lélek-tan: Egy éve a hullámvasúton /tanulmány és interjúlánc/

Valamiért pont engem választott. „Légyszíves, gyere ki ide a színpad elejére középre! Te fogod indítani a mozdulatsort.” Semmit nem kellett kétszer elmondania. Haladtunk, olyan tempóban, ahogy nagyon ritkán.

Így hát megjegyeztem a nevét: ő volt Bodor Johanna.

Bodor Johanna - forrás: Kultúrpanda
Bodor Johanna – forrás: Kultúrpanda

Azóta is figyelem a pályáját. Követtem, ahogy az Operettszínház balettigazgatója lett, figyeltem a közösségi médiában megjelenő, rendkívül éleslátó írásait. Aztán nagyjából a legutóbbi művész-interjúim elkészítésével egyidőben volt egy posztja a Facebookon, melyben a következőket írta:

„A sportolók életét is alaposan megkeserítette a Covid létezése – erről sok szó esik – esett, együttérzek velük – keserű időszak ez.

A táncművészek életéből elveszített év pótolhatatlan.

Arról, hogy a táncművészek mit éreznek és mi történik velük, hogy élik meg ezt az időszakot, ritkábban esik szó. A táncművészek többnyire hallgatnak, fegyelmezettek. Tapintatosak. Hamarosan a Tánc világnapja lesz, utoljára a táncművészeket a színházi világnapi üzenetében említette meg Helen Mirren. Hálás vagyok, amiért rájuk is gondolt – egy pillanatra róluk is szó esett. Nagyon szép gesztus volt.”

Ezek a szavak teljesen egybeestek az általam megkérdezett táncművész, Pétery Melinda szavaival:

„Mi, táncosok valahogy mintha láthatatlanok lennénk. Rólunk, az egész szakmáról, mintha megfeledkeztek volna.”

A Művész-lélek-tan interjúk elkészítése után egyértelművé vált számomra, miről fog szólni a következő írásom: Táncosok az eltűnt idő nyomában.

Bodor Johannával a beszélgetés is épp olyan meghatározó élmény volt, mint a közös munka.

A beszélgetést azzal nyitotta, hogy nagyon örül a megkeresésnek, és szívesen beszélget velem, csak arra kér, a tényeknek, amiket leírok, nézzek is utána. Precizitásra és pontosságra törekedett, mint mindig. A beszélgetésre utólag visszagondolva inkább egy együtt gondolkodás, mintsem interjú kerekedett ki belőle. A felmerülő gondolatok két nagy téma köré csoportosultak: az idő és a forma.

Az idő

„Egy táncos onnantól, hogy komolyan elkezd a pályában gondolkodni, folyamatosan az idő nyomása alatt áll. Egyfolytában hallja ketyegni az órát a fülében, ami arra figyelmezteti, ez a pálya nagyon rövid.

A napok bizony meg vannak számlálva. Ha egy táncos három napot kihagy, hat nap kell, hogy ugyanoda visszajusson” – csengenek még mindig Bodor Johanna fülébe mesternőjének szavai. „Egy év a mi pályánkból rettenetesen sok. Egy táncosnak nincs ideje kivárni. Gyorsan kell bizonyítani. Ameddig a test, az izmok, az ízületek ezt engedik.”

Utánanéztem, mi is történik egy táncossal, ha fizikálisan már nem bírja a munkát. Mikortól jár neki szakmai nyugdíj vagy ahogy most hívják, életjáradék? Egyáltalán ki jogosult rá? A jelenlegi jogszabály alapján meglepően kevesen:

 

Táncművészeti életjáradékra az jogosult, aki

  • a Magyar Nemzeti Balettnél, a Győri Balettnél, a Pécsi Balettnél, a Szegedi Kortárs Balettnél, a Magyar Állami Népi Együttesnél, a Magyar Nemzeti Táncegyüttesnél, a Duna Művészegyüttesnél és a Budapesti Operettszínháznál vagy ezek jogelődjeinél összesen legalább huszonöt éven át – ide nem értve a képzés idejét – magántáncosi vagy tánckari tevékenységet főfoglalkozásszerűen folytatott, és
  • legalább huszonöt év szolgálati időt szerzett, és
  • az öregségi nyugdíjkorhatárt nem töltötte be, és
  • azon a napon, amelytől kezdődően a balett művészeti életjáradékot megállapítják, a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény 4. § (1) bekezdés i) pontja szerinti rendszeres pénzellátásban – az özvegyi nyugdíj, a baleseti hozzátartozói nyugellátások, a hadigondozottak és nemzeti gondozottak pénzbeli ellátásai, a nemzeti helytállásért elnevezésű pótlék, valamint az uniós rendeletek alapján külföldi szerv által folyósított, ezekkel azonos típusú ellátások kivételével – nem részesül.

Az idő tehát ott kattog a táncosok fejében. Peregnek a homokszemek testük homokórájában. A mostani kimaradt egy év számukra sokkal többet jelent 365 napnál. Ráadásul ebben az egy évben a szabadúszók minden gyakorlási lehetőségtől el lettek zárva. Ha a próbatermek bezárnak, az otthoni térben megtartott mindennapos tréningekkel csak nagyon korlátozott részét lehet a szükséges edzésprogramnak véghez vinni. Ha nincs rúd, nincs tér, nincs partner, a tréning nem tudja megfelelő formában tartani a táncost, ami óhatatlanul sérülésekhez vezet a túl hirtelen történő visszaállásnál.

fotó: tréning otthon: Pétery Melinda
fotó: tréning otthon: Pétery Melinda

„A táncos olyan, mint egy jó katona” – mondta Bodor Johanna. „A tőle telhető eszközökkel biztosan megpróbál mindent megtenni, hogy készenléti állapotban legyen.” De mi van, ha ezek az eszközök nincsenek számára biztosítva? A táncművészet bizonyos szempontból nagyon hasonlít az élsportra, mégsem ebben a kategóriában kezelik. A táncosok a pandémia alatt rettenetesen magukra lettek hagyva, ami óriási probléma, mivel egy táncos a pálya sajátosságaiból adódó fegyelmezettségének köszönhetően alázatos. Nem nagyon ad hangot annak, ha bajban van. Gyerekkorától fogva megtanulta: a fájdalmat benn kell tartani.

A forma

Itt lép be a második téma: a forma.

Milyen formában lehetne képviselni a táncosok érdekeit?

Ígéretemhez híven utánanéztem több mindennek. A Magyar Táncművészek Szövetségében például 44 társulat jelenik meg a tagok között, köztük a legnagyobb magyar balett-társulatoktól, kisebbeken keresztül, egészen néhány középfokú intézmény táncművészeti tagozatáig.

Nyilvánvalóan nem ennyi társulat van Magyarországon, és a szabadúszó táncművészek egyáltalán nem jelennek meg ezen a platformon. Máshol sem nagyon. Létezik a Független Előadó-Művészeti Szövetség, melynek tagja akkor lehet valaki, ha a felvételét a szervezetbe legalább három tag ajánlja, és ezt az Elnökség egyszerű szótöbbséggel jóváhagyja. Nem tűnik úgy, hogy egy minden szabadúszó táncművész számára elérhető fórumról lenne szó. Pedig ez a szervezet rengeteg akcióval igyekszik segíteni a művészeken, felhívva a figyelmüket minden olyan lehetőségre, szabályra, rendeletre, ami elkerülheti a tagok figyelmét. Működik továbbá az EJI – Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület, ami leginkább a jogdíjakkal kapcsolatos pénzügyi kereteket biztosítja – itt megjegyzem, a szabadúszó művészek jó része nem is tud az egyesület létezéséről, sem a jogaikról, melyeket védeni lehetne.

fotó: Maria Khoreva – Mariinsky Theatre
fotó: Maria Khoreva – Mariinsky Theatre

A jelenleg kiírt pályázatok is eléggé beszédesek. Újra megjelent a Köszönjük Magyarország Pályázat, mely táncművészek számára is elérhetővé tesz egy egyszeri maximum bruttó 500.000 forintos támogatást, amiért egyedül vagy alkotótársakkal pályázhatnak egy vagy több program megtartására egész Magyarország területén.

„A megvalósítást a befogadó intézmények és a bekerült művészek az e célra létrehozott weboldalon keresztül bonyolítják. A Déryné Nonprofit Kft. a színházművészet kategóriában, a Magyar Művészeti Innovációs Központ mozgásművészet kategóriában, a Filharmónia Magyarország pedig zeneművészet kategóriában járul hozzá az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet közreműködésével a „Köszönjük, Magyarország!” program megvalósulásához és lebonyolításához, a vidék kulturális ellátottságának növelése érdekében.”

Próbálom lefordítani a pályázat szövegét magyarra:

Ha jól értem, a pályázó leírja, milyen programmal tudna részt venni a pályázaton, és ehhez mennyi pénzre lenne szüksége. Amennyiben nyer, előfordulhat, hogy több programot kell az adott pénzből megtartania, és az ország bármely területére irányíthatják. Semmiféle járulékos költséget, így útiköltséget sem térítenek.

Ez a második Köszönjük Magyarország program a pandémia kitörése óta. Pontosan tavaly ilyenkor volt az első. Hálásak lehetünk és vagyunk is érte. De ezek az egyszeri összegek nem oldják meg a tartós jövedelemkiesést.

Budgeron Bach fotója a Pexels oldaláról
Budgeron Bach fotója a Pexels oldaláról

Mindemellett természetesen ott a Nemzeti Kulturális Alap. Énekművészként jobban figyelemmel kísértem ebben az évben az NKA zeneművészet kollégiumának pályázatait, de mivel több összművészeti projektben is részt veszek, és persze minden lehetséges módon megpróbáltunk jövedelemhez és munkához jutni, így a színház és a táncművészet területein is kutakodtam. Nem túl sok sikerrel. Magam is meglepődve állapítottam meg, mennyire kevés pénz kerül szétosztásra a klasszikus zene és a táncművészet területein, a könnyűzenéhez képest, és mennyivel nagyobb előnyt élveznek a pénzek elosztásakor a nagyobb együttesek, társulatok a szabadúszókkal szemben. Itt most nagyon fontos megjegyeznem, hogy nem támogatásról, hanem pályázatokról beszélek. Hiszen ezekért az elnyert pénzekért a művész dolgozik. Ugyanúgy, mint a pandémia előtti időkben.

(Friss: Megnéztem az NKA kollégiumi pályázatait is a táncművészet kategóriában. Jelenleg „Táncművészeti értékekkel bíró sajtótermékekre” lehet pályázni.)

fotó: Veronica Tundis - Róma
fotó: Veronica Tundis – Róma

Bodor Johanna szavaival zárnám gondolataimat:

„Nem vagyunk jól, mert magunkra vagyunk hagyva.

Végezzük, végeznénk a dolgunkat a hazánkért, a kultúránkért, tiszta szívből, zokszó nélkül, ám a táncművészek a világon mindenhol bajban vannak. Én boldogan tudok visszagondolni a múltamra, de ez számomra óriási felelősség is. Ne várjuk meg, hogy összeomoljanak az emberek. Mélyen átgondolt szakmai támogatásra van szükség. Mert ketyeg a belső óra….”

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.