Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Kultúrpanda Elitképzés vagy tehetséggondozás – a zeneművészeti szakgimnáziumok szerepe ma Magyarországon

Elitképzés vagy tehetséggondozás – a zeneművészeti szakgimnáziumok szerepe ma Magyarországon

“Mikorra várható a cikked?” – kaptam az e-mailt a Papageno szerkesztőjétől kedd délután. A kérdés jogos. Ilyenkor már mindig a kezükben szokott lenni a teljes anyag. Ülök a papírjaim fölött, az agyam kattog, teljes gőzerővel dolgozik, mégis úgy érzem, falnak futok folyamatosan. Hogyan lesz ebből cikk?

- hirdetés -

Rengeteg emberrel beszéltem a középfokú zenészképzés témájában. Olvastam, kutakodtam. Sok a Konzi? Kevés a gyerek? Sok a gyerek? Túl sok a művész? Kevés a művész? Sok a tanár? Kevés a tanár? Túl erős a közismeret? Fáradtak a gyerekek? Aki nem bírja, minek megy oda?

- hirdetés -

Hallottam mindent és mindennek az ellenkezőjét. A legfurcsább, hogy az adott pillanatban mindenkivel egyet tudtam érteni.

Néhány tény, hogy értsük a problémát.

Ma tizenkilenc zeneművészeti szakgimnázium működik Magyarországon. Ebből hét Budapesten. Párhuzamos képzés folyik, ami azt jelenti, hogy egyszerre készülnek a diákok az érettségire és a felvételire egy felsőfokú szakirányú intézménybe. Nagyjából úgy képzeljük ezt el, hogy a diák bemegy a gimnáziumba (ismertebb nevén „konziba”), ahol közismereti órákon vesz részt (ez a normál gimnáziumi tananyag), utána szaktantárgyi órai vannak (például szolfézs, zeneirodalom, összhangzattan, stb.), majd elmegy főtárgy órára, ami a választott hangszere, és azután hazamegy tanulni és gyakorolni.

Teszi ezt minden nap négy, öt vagy hat éven keresztül – van lehetőség ötödéven maradni, és még egy év ráépülhet, ha szükséges – fáradhatatlanul, mert zenész akar lenni. És akkor itt álljunk meg először egy szóra.

Zenész akar lenni?

Pályaorientáció

A kilencvenes évekig Magyarországon hét konzervatórium (zeneművészeti szakközépiskola) működött: egy Budapesten, egy Miskolcon, egy Győrben, egy Pécsett, egy Szombathelyen, egy Szegeden és egy Debrecenben. A kilencvenes években a zeneiskolák számában történő robbanás a középfokú oktatást is érintette. Elindult egy folyamat, ami megállíthatatlanul görgetett maga előtt egy halom megválaszolatlan kérdést és problémát. A 2016/17-es tanévtől a szakközépiskolák szakgimnáziumokká alakultak, mivel értelemszerűen egy zeneművészeti középfokú intézmény még nem a munkaerőpiacra készíti fel a diákokat. Számuk országos szinten tizenkilencre emelkedett, ami látszólag nem egy óriási szám. A valóság ma mégis az, hogy igen alacsony a túljelentkezési mutató az egyes szakgimnáziumokban, aminek az oka kulcsfontosságú lehet a magyar zenészképzés szempontjából.

forrás: pexels/Charles Parker
forrás: pexels/Charles Parker

Nyilván a kiemelkedő tehetségek száma nem növekedett. A pályára készülő diákok száma a szakma egyre alacsonyabb megbecsültsége miatt inkább csökkenő tendenciát mutat.

Kik jelentkeznek akkor a konzikba?

A zeneművészeti szakgimnáziumok számának emelkedése jó lehetőség lenne sok olyan gyerek számára, aki szeret zenélni, ügyes, és “akár még zenész is lehet”.

Ehhez el kellene fogadni, hogy egy szakgimnázium célja nem feltétlen a gyermek pályára irányítása, inkább egy első “próba”, segítség a pályaorientációban.

Ehelyett sok iskola még mindig az elitképzés irányába orientálódik. Értem ezalatt, hogy a kizárólagos cél a gyermek szakirányú felsőoktatásban való elhelyezése. Természetesen általánosságban beszélek, egyes intézmények között lehetnek különbségek a koncepciót illetően. De mivel a rendszer rugalmassági szintje elég alacsony, túl nagy mozgástere nincs a vezetésnek. Ehhez hozzátartozik, hogy a kimagaslóan tehetséges gyerekek közt nem egy gyermek másban is kimagasló. És

a mai tendencia szülői szempontból egyértelműen az, hogy ha másban is jó a gyerek, akkor inkább ne menjen zenésznek.

Középfokon legalábbis semmiképp ne. Az okokat bizonyos szempontból meg lehet érteni.

Egy nagyon intelligens gyermek ugyanis a szaktantárgyakat egy általa választott gimnázium mellett is el tudná végezni. Erre a jelenlegi párhuzamos képzés nem ad lehetőséget. Ezeknek a gyerekeknek azonban sajnos a zeneiskolában egy idő után – az előző cikkemben kifejtett okokból – meglehetősen kevés terük marad a hangszerükben kibontakozni.

forrás: pexels/Myicahel Tamburini
forrás: pexels/Myicahel Tamburini

Ha mégis sikerül, lehetőség van a művészeti szakgimnáziumokban érettségi után egy kétéves szakképzésre (volt OKJ képzés), amivel középfokú szakirányú végzettséget lehet szerezni, így az eredetileg más gimnáziumba járó diákok itt tudnak a rendszerbe esetlegesen bekapcsolódni. (Természetesen ezeket a helyeket nagy számban énekesek töltik ki, hiszen maga az énekes képzés már alapfokon is korosztályosan elkülönül a hangszeres képzéstől.)

Nagyjából átlagban 16 éves kor körül derül ki igazán, ki az, aki a pályára alkalmasnak bizonyul.

Ebben a rendszerben ez pont a gimnázium harmadik osztálya. Eddigre már vagy elengedte a gyermek (a szüleivel egyetértésben) a zenészség gondolatát, vagy rálépett egy útra, amiről elég nehéz később másfele orientálódni. Megoldás lehetne egy olyan szakgimnáziumokba beépített tehetséggondozási rendszer, mely segít a gyermekeknek az intézményen belül eldönteni, mire fókuszáljanak a gimnázium második két évében, és lehetőséget ad az órarendjüket eképp alakítani.

Ide kapcsolódik:
Nyílt titkok - Zeneiskolák a zenészképzés zűrzavarában

Kodály szelleme

Itt kicsit visszakanyarodnék az előző cikkemhez. Ha Kodály útmutatásait vesszük alapul, akkor alulról építkezve a család, a bölcsőde, óvoda, általános iskola, zeneiskola mind együtt adhatnának egy olyan biztos zenei táptalajt, amin felnövekedve a gyermek minden különösebb erőlködés nélkül fordulhatna a zenész pálya irányába, ha tehetségesnek bizonyul. Ideális esetben kézről kézre adná őt az egymással szorosan együttműködő pedagógustársadalom, a gyermek tehetségét féltve őrizve, annak kibontakoztatásán közösen dolgozva. Ez a világ bármilyen utópisztikusnak tűnik, egyáltalán nem az.

Egyénekre lebontva, esetenként, pontosan így tud működni ma is. Tényleges megoldást azonban csak rendszerszinten lehet elképzelni.

A szülők, óvodák, iskolák, zeneiskolák és zeneművészeti szakgimnáziumok szakmai kapcsolódási pontjainak kidolgozása kulcsfontosságú.

(Az ehhez szervesen kapcsolódó felsőoktatást csak azért nem hozom ide, mert ennek vizsgálata a következő cikkem témája lesz.) A tehetség felfedezésének, gondozásának lehetősége számtalan intézmény kezében ott van.

Jó zenészekre és kiemelkedő pedagógusokra óriási szükség van még mindig.

Így ezek képzése kulcsfontosságú. Nem beszélve a zeneértő közönségről és a zene közösségformáló erejéről. Az amatőr és félhivatásos kórusok és zenekarok kihalófélben vannak, pedig a társadalom lelki egészségének biztosításához rendkívül nagy mértékben járultak hozzá a kilencvenes évek végéig. Ezek újraélesztése is egy előttünk álló feladat.

Kamaszok a 21. században

Továbbra is úgy érzem, a 14-18 éves korosztály egy része légüres térben van a zenei képzés szempontjából. A zeneiskolákban a kamarazenei-, a zenekari- illetve a kórusélet fellendítése, a szakgimnáziumokban pedig egy rugalmasabb, szerteágazóbb pedagógiai program nyújthatna segítséget abban, hogy ez a nagyon érzékeny korosztály a megfelelő útra terelődjön.

forrás: pexels/Kat Jayne
forrás: pexels/Kat Jayne

A pandémia is talán őket rázta meg a legjobban:

a társas kapcsolatok leszűkítése által még kiszolgáltatottabbá vált nemzedék tágra nyílt szemekkel nézte végig, amint a művészet múzsájának homlokára nagybetűkkel kiírták, hogy ÉRTÉKTELEN.

Egyelőre mi, művészek is próbáljuk emészteni az elmúlt év világszintű történéseit. Országok, intézmények, pedagógusok, szülők, diákok, mindenki újragondolja a kultúra szerepét, fontosságát, értelmét globálisan, és a saját világára vetítve egyaránt. Még nem lehet tudni, a művészeti oktatás hosszú távon milyen sérüléseket szenvedett a kulturális életet érintő egzisztenciális válságnak köszönhetően.

Mindezek ellenére továbbra is szem előtt kell tartanunk, hogy „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.”, – ahogy azt gróf Szécheny István nagyon pontosan megfogalmazta.

A zeneművészeti szakgimnáziumoknak van létjogosultságuk.

A tehetséggondozás kiemelt szentélyeiként kellene kezelni őket, és ennek megfelelően úgy formálni, ahogy ezt a célt az intézmény a legjobban szolgálni tudja.

Gróf Széchenyi István
Gróf Széchenyi István

Teret adni a legkiemelkedőbb szólista-palántáknak, a leendő énekkari- és zenekari művészeknek, a csodálatos jövendőbeli zenepedagógusoknak, és adott esetben a nagyon tehetséges majdani zeneszerető, zeneértő, aktívan zenélő és a gyermekeit is erre nevelő értelmiségnek egyaránt.

- hirdetés -
- hirdetés -

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.